Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · A TÖRTÉNELEM MÖGÜL

IGNOTUS: KRISTÓFFY

Kristóffy József, isten nyugosztalja, nem volt történelmi ember. Még tragikus hős sem igen volt. Nem mintha nem lett volna oka elkeseredésre, ne érezhette volna magát hátratettnek, kisemmizettnek, az ő nagy igazával elevenen eltemetettnek. Ám hős és tragikus hős számba csak az olyan mehet, kinek nem csupán igaza volt, hanem aki hitt is abban az igazban. Nos, e körül, ami Kristóffy Józsefet illeti, sok a kétségem s a halál fensége vagy szánalma előtt sincs kedvem elkomédiázni. Az általános választójog nagy dolog, roppant szükség, s elkelt volna a régi Magyarországnak már a mult század végén. Éppen, mert voltak veszedelmei, éppen, mert megsokasította volna az addigi problémákat a szociálisokkal, éppen, mert következéseivel megrendítette volna a régi magyar államiságnak az egyetlen nemzet fikciójára alapított épületét. Nem csupán az ember-egyénre, hanem a kollektív, például az ország-egyéniségre is áll a psychoanalista tétel, hogy betegséggel csak egy mód lehet boldogulni: ha az embere szembesedik vele s világos szemmel méri ki, mit kell és mit lehet tennie. Aki visszafojtja baját s az eszével nem vesz róla tudomást, az nem szabadul meg tőle, nem is kerüli el veszedelmeit, hanem ezek még biztosabban, mert vak kormányozatlanságban veszítik el. A régi Magyarországnak veszedelme, talán végzete volt a szociális és a nemzetiségi kristályozatlanság, s e végzetet nem kerülhette el azzal, hogy nem akarta tudomásul venni. Mint ahogy a psychoanalisisnál, a bajnak megismerése egyben orvossága is: úgy az általános választójog ugyan felszínre juttatta volna az erőket, mik a magyar úriságnak s a magyar nemzeti szerkezetnek veszedelmei voltak, ám egyben, jogot adván, igazságot tévén, méltányosságot mívelvén, enyhített is volna veszedelmükön. Voltunk a régi Magyarországon, kik ezt már huszonöt, harminc, harmincöt év előtt így láttuk, s igyekeztünk, ki ahol és ahogy' tudta, a közvéleménnyel elfogadtatni. De alig lehet benne kétség, hogy sem báró Fejérváry Géza, sem Kristóffy József, kik 1905-ben az általános választójogot meg akarták csinálni Magyarországon, sőt egy darabig rá akarták oktroyálni Magyarországra, például már 1904-ben meg lettek volna győződve igazságáról, helyességéről és szükségéről. S ha nem, akkor nincs ok feltenni, hogy 1905-ben a lelkük mélyén másképp éreztek, hogy tehát az általános választójogban, melyet pedig nyélbe akartak sütni, hittek volna is. Igazuk volt, hogy meg akarták és bizonyára meg is kellett volna csinálni: de ők nem hiszem, hogy hittek volna az általános választójog igazában, tehát hitték volna, hogy igazuk van, mikor az országra rá akarják erőltetni. Kristóffy József úgy került az általános választójoghoz, mint ahogy 1867 előtt Bachnak, majd Schmerlingnek akadtak a magyar úri rendből származó tisztviselőik is. Sőt azokban az időkben inkább fel lehetett tenni a jóhiszemet, például az aulikus mágnásokról, kiknek még minden porcikájukban benne remegett a negyvenkilenc emléke s őszintén nem hivén a külön magyar államiság lehetőségében, őszintén lehettek gesammtmonarchisták, mint 1905-ben a vezérkari nevelésű báró Fejérváry Gézáról, a vármegyei és kisdiplomáciai nevelésű Kristóffy Józsefről, hogy ők magyar meggyőződésből álltak volna az úri országgal szemben a parasztnak s a munkásnak, a nemzeti országgal szemben a nemzetiségeknek pártjára. Akik már jóval 1905 előtt hittünk volt a dologban s igyekeztünk szükségéről meggyőzni a politikusokat: éppen a legnagyobb eszű, tehetségű és hivatottságú magyar államférfiakkal való beszélgetéseinkben tapasztaltuk, hogy ez átlátás elől szándékkal elzárkóznak. Tisza István bizonyára megtestesítője volt minden magyar erőnek és átlátásnak, tehát nyilván a magyar társadalom lelkéből beszélt, mikor nemzetiségű követelésekre azt felelte, hogy lehet, hogy jogosak, de magyar gyomor nem veszi be, s mikor egyszer megint ilyes engedményekről volt szó, nyílt parlamenti ülésen tört ki belőle a kétségbeesés, hogy «engedni? jó, talán kell, de akkor sem elébb, mint amikor kéntelenek vagyunk vele!» Ez volt a régi Magyarországon az igazi közvélemény az általános választójog felől, s lehetetlen, hogy Kristóffy József éppen ebben lett volna már elejétől fogva kivétel. Ha, 1905-ben elbukván az általános választójoggal, később mintegy hozzákonstruálta, talán, de csak talán, hozzá is hitte magát a gondolathoz: az is olyasmi, amit a psychoanalisisból ismerni, rationalizálás néven, mikor az ember saját magával is elhiteti, hogy, teszem, tisztasági okokból mossa meg minden húsz percben a kezét, mert tudatosan nem tudja s bevallani magának nem akarja, hogy, például, gyilkos szándékokat akar ekképpen lemosni. Nem volt úri magyar, ki elhigyje Kristóffy Józsefnek, hogy ő meggyőződésből van mellette az általános választójognak, s ő sokkal inkább hozzátartozott az úri magyarsághoz, semhogy maga is elhihette volna. A magyar urak úgy voltak ezekkel az úgynevezett nyugati gondolatokkal, mint az egyszeri legény volt, mikor elment a rabbinushoz, hogy ő zsidó hitre kíván átkeresztelkedni, mert csúffá akarja tenni a familiát. Kristóffy József úgy került az általános választójoghoz, hogy csúffá akarta vele tenni a magyar familiát.

S nem külömb módon került volt hozzá, aki a Kristóffy terve mögött állott, Ferenc Ferdinánd főherceg sem. Bizonyára, - ma, visszanéző szemmel megláthatni, hogy mint az általános választójog mellett, úgy az Osztrák-Magyar Egyesült Államok gondolata mellett is, mely a mult század nyolcvanas éveiben merült volt fel, sok ajánlatosság szólt. A történelmi Magyarország számára talán végzetes lett volna, de a magyarság számára, úgy lehet, örök biztosítottság. Semmiesetre nem kellett a magyarság ellenségének lenni, hogy az ember e gondolatot szemügyre vegye. Ám Ferenc Ferdinánd főherceg ugyanazzal az indulattal kapta fel a Habsburgi birodalom újjászerkesztő s megtámogató gondolata gyanánt, mint ahogy vadászaton nem győzött vele betelni, hogy az eléje hajtott vadat százszámra lepuskázza. Az általános választójog sem úgy szólt a szívéhez: szociális, igazságos, emberséges gondolat gyanánt, hanem mint eszköz, amivel büszkeségeket lehet megalázni, hatalmakat letörni. Nem a népet szerette és méltányolta, hanem az urakat nézte le egyképpen a néppel, s nem a parasztot s a munkást akarta egyenlő jogba emelni, hanem az urat akarta hozzá sülyeszteni a paraszthoz s a munkáshoz. Mint ahogy egyformán gyűlölte azt is, aki útjában állt, de azt is, aki kezére járt, mert amazzal számolnia kellett, emennek pedig lekötelezettje lett: úgy egyforma ridegen nézte rengeteg várományának minden népét s minden rétegét, s az egyenlőségi s általánossági tervek, melyeket az osztrák-magyar közéletbe belevetett, csak ilyen negatív indulatban fogantak. Strófnak szánta a magyar számára úgy az Osztrák-Magyar Egyesült Államokat, mint az általános választójogot, - csoda-e, ha danaok ajándékának érezték, akiket meg akart velük ajándékozni? Ez volt a régi Magyarországon azoknak a gondolatoknak tragédiája, melyek, ha idejében testté válnak, talán megmenthetik vagy valamit megmenthetnek belőle. S hogy megmentő gondolatainak tragédia volt a végzetük: az volt tragikuma magának a magyarságnak. Ennyiben, de csakis ennyiben tehát mégis tragikum emléke fűződik a Kristóffy József alakjához.