Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám · / · ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE

ÖZV. FESZTY ÁRPÁDNÉ: EMLÉKEZÉS KÉT MEGÖLT LÉLEKRE
Második tragédia

Tatán voltunk az urammal, a Panorámához állat-tanulmányokat csinálni. Lovat, ökröt, bivalyt rajzoltunk, festettünk.

Sok bámuló akadt, főleg eleinte.

Megunták, lassanként elmaradtak, de egy feltünő szép, okosszemű, pogácsaalma-arcú kis pöttöm Matyi-gyerek hű maradt. Mint az árnyék, hűségesen hozzátapadt a sarkunkhoz. Elleste a gondolatainkat. Távoltartott tolakodó állatot, embert. Hozott, tett, vett, segített, mint egy aranyos kis törpe. Öröm volt ránézni!

A szeme mint a rigóé! Vidám, okos, fekete. A mozgása csupa báj és ruganyosság. Kicsi Árgyélus királyfi!

Bizalmas lett! Már vagy tizenöt éves, de kis növésű; ez a nagy bánata. Tíz évesnek nézik! Csúfolják!

A tanító úr nem csúfolja, azt mondja, ő a legjobb eszű az egész iskolában.

Egy év mulva végez. Nem tanulhat tovább. Szegények. Árva! Napszámosnak kell mennie. Pedig szeretne mesterséget tanulni. Világot látni!

Hogy csillogott a bogárszeme, amíg beszélt. El voltunk bájolva! Ottlétünk idejére megfogadtuk kis inasnak.

Nem kis inas, kis csuda volt! A jobbkezünk, munkatárs! Elkértük a gyámjától, vállaltuk további nevelését, elhelyezését. Hazahoztuk Pestre.

Egy hét alatt jobbkezünk lett itt is. A műterem minden csinját-bínját uralta!

Ismerte a festékeket. Ecsetet mosott, vásznat spannolt. Boldog volt. Mindez a Panoráma megnyitása előtti évben történt.

Árpádnak nagyon rózsásak voltak a kilátásai. Mit remélt ő akkor!

Amilyen szíve volt, - jót szeretett volna tenni a világ minden árvájával! Hát még ezzel!

És mégis, - ezt a gyereket, - aki intelligens, meleg, ragaszkodó, szorgalmas, erkölcsös, egészséges, fürge, rendes volt - mi, Feszty Árpád, - a jóság, az emberszeretet, - de főleg én, - aki pedig szintén nem vagyok gonosz - tönkretettük!

Nem vettük észre, milyen betegesen hiú, dicsvágyó és makacs.

Elfelejtettük, hogy parasztgyerek. Úgy bántunk vele, mintha hozzánk tartozna, családtag lenne.

Csak kis, gyönyörűen kizsinórozott uniformisa jelezte hivatalos állását. Nem is inas volt! Kis apród a régi időkből! Tiszteletteljes az urakkal, lovagiasan hódoló a nőkkel, közömbös a cselédekkel!

Mint a régi mesék legénykéi, kik rászedték az ördögöket, a vasorrú bábát, a kutyafejű tatárt, ha kellett.

Rohant volna gazdájáért tűzbe, vízbe, életbe, halálba!

Elég volt annyit mondani: «Itt van egy levél. Nem tudom a címzett lakását. Neked azonban meg kell találnod! Fontos! Keresd ebben vagy abban a szerkesztőségben, kávéházban. Ha egyikben sincs, tudd meg, hol lakik. Ha nincs külön lakása, hol lakik a felesége vagy az anyja. De nekem feleletet hozz reggelig! Hadd látom, mit tudsz!»

Büszkén fölvetette a szemét, mint a paripa, ha sarkantyút kap. «Meglesz!» - És meglett!

Reggel négy órakor jött haza. Nem evett, nem aludt, nem volt éhes, fáradt, csak diadalmas.

Hisz legnagyobb vágya, öröme: híres embereket szolgálhatni.

Megdicsérték! Ismerték!

Egy év alatt híres lett ő maga is.

Ha valakinek fontos, sürgős ügye volt, elkérte Miskát.

Kapott pénzt, cigarettát, édességet, cirógatták mindenütt.

Becézték az iskolában is. Legjobb tanuló volt. Jövőjét úgy képzeltük: ha nem akar inas maradni, a szükséges vizsgák után papa segítségével elhelyezzük valahol mesterségbe, vagy valami bank-, vagy hivatalszolgai bizalmi állásba.

Vigyáztunk olvasmányaira, szórakozásaira. Ugy-e azt gondolná az ember, ennél többet nem lehetne tenni!

És mégis megöltük! És éppen ezért öltük meg! Főleg én.

Játékszernek tekintettem! Ha elragadtatva megcirógattam kis gömbölyű tatárfejét, nálamnál sokkal okosabb uram óva figyelmeztetett: «Rózsikám, Rózsikám, az a gyerek nem játékszer, nem kis macska! Ebből embert kell nevelni, férfit!» Azt hittem, túlzás!

Egy gyerekkel, aki mindig helyes és kifogástalan, nem kell szigorúnak lenni.

Szamár voltam! Árpádnak igaza volt! Vagy még neki sem. Még ő sem tudta eléggé titkolni megelégedését. S kezdett a dolog a fejébe menni! Mégis csak parasztgyerek volt. Dac, szilajság, gőg, parasztgőg ébredt a lelke mélyén.

A cselédeket lenézte. A házi munkát megvetette, nem akarta vállalni. Csak olyant, ahová ész, bátorság vagy erő kell.

Mind több baj támadt közte és a többi cseléd között.

Nem vettük észre. Ott tartottunk, még milyen boldog volt pár hónappal előbb inasi állása fölött. Mily boldog, mily hálás.

Vakok voltunk! Akkoriban sok munka is volt a háznál. Ezerfelé volt a fejünk. Egyszer a csinos kis szobaleány kezébe nyomta a seprőt, segítsen neki az uram szobáját gyorsan rendbehozni.

Felkapta a revolvert az íróasztalról s a leányra lőtt. Egy centiméterrel ment el a feje mellett. Egy centiméter híján gyilkos lett volna!
 

Az uram rögtön haza akarta küldeni! Megijedt, letérdepelt. Könyörgött! Halálig megbánta! Sohasem fogja többet a munkát szégyelleni. Soha többé el nem felejti, mindent nekünk köszönhet. Minélkülünk ma piszkos napszámos lenne Tatán. Bocsásson meg, bocsásson meg!

Azt hittük, minden jó lesz, csak a szükséges vizsgát letegye. Az uram rögtön kiadja a házból.

Ez már inas nem lesz.

Nem is lehet csodálni, kinőtte ezt az életlehetőséget. Csak pár hónap s minden rendbe fog jönni.

Árpád ment a maga sok, őrült sok és sürgős dolgára. A javulás pedig csak látszólagos volt. Nem csinált a gyerek semmi rosszat, komiszat, erkölcstelent, csak zárkózott, mogorva lett, dolga helyett olvasott, ismeretlen fiúkkal barátkozott!

A mi hibánk óriási, de emberi hibánk az volt, hogy elkéstünk, haza kellett volna küldeni.

Nem akartuk, a vizsgát vártuk, meg hogy Árpádnak is legyen pénze, tehessen érte valami áldozatot.

Elkéstünk! Megelőzött!

Egy szép napon kijelentette az uramnak, ő nem lesz tovább cseléd. De mert még egyedül nem tud megélni, nálunk kapja a kenyerét, minket még kiszolgál - de idegent nem! Szolgálja ki az úr maga a vendégeit, ha akarja, ő nem!

Árpád akármilyen nagyon szerette is, erre méregbe jött. Egy tizenhatéves gyerek így beszél vele! Észre kell téríteni! Inkább nevelési elvből, mint haragból a gyereket pofonvágta.
 

A fiú elsápadt, megtántorodott, - nem az ütéstől! Sarkon fordult, - szó nélkül, mint egy automata, kiment a szobából. Ki a folyosóra, az utcára. Kalap nélkül, munkaruhában, neki a hideg éjszakának, az ismeretlen, bűnös nagyvárosnak, kalap nélkül, egy krajcár nélkül.
 

Szegény uram bánta, nagyon bánta a hevességét. Aggódtunk! Vártuk, vártuk! Biztattuk egymást!

Bolond gyerek! Majd hazajön vacsorára. Hazajön aludni.

Hogyne jönne! Nem vitt magával egy krajcárt sem! Kalapja sincs! Hazajön éjjel!

Vártuk a reggelt!

Hiába vártuk - semmi, semmi hír!

Rendőrség kereste, ismerősök keresték, eltünt nyomtalanul, keményen, konokul.

Eltünt! Elmerült! Tizenhat éves korában bevégezte pályáját.

Tragikus hős lett a kis apródból, egy év alatt! Nem apró komiszságok, - nem az ereje, a nagy dolgok akarása, a türelem, a bizalom hiánya vitték a pusztulásba!
 

Minden természeti erő romboló veszedelem lesz, ha nem fékezik. Nem fogtuk elég erős kézzel. Túlságosan szerettük. Nem figyeltük eléggé. Ki tudja, nem volt-e híres betyár valamelyik őse?

A kis atilla ott maradt, ott a kis sapka is. Úgy feküdt ott előttünk, mint egy szép kis holttest. Élő szemrehányás!

Mit tett, miért tette?

Megsirattuk mind a ketten. Olyan soká üres volt a helye! A házban és a mi szívünkben.
 

Pár hónap mulva egy fiatal betörőbandát fogtak el, köztük volt! Későn tudtuk meg. Nem tehettünk már érte semmit.
 

Egy pofon súlyosabb volt neki, mint másfél év minden szeretete, gyöngédsége.

Nem lehet egy növényt teljesen más földbe ültetni. A sovány homokból humuszba. Elégeti.

Ma sem tudom, - ki volt a hibásabb. Ő, vagy mi?