Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám
Nincsen remény!
Vörösmarty
Nem az fáj, ó nem az, hogy felszentelted
a szenvedést, az egykor megvetettet;
hogy felmagasztaltad mi gyönge, gyáva
és nyomorult; hogy a szépség világa
borzadva tünt, emléke elfajult, míg az erőt
kegyetlen színlelésbe űzte szavad lángja
- Uram mit ér a muló porszem bája
színed előtt?
De amikor kimondtad: Beteljesedett
s a Golgota alatt megremegett
a föld, kősziklák ingadoztak, fönt az ég
megharsant, bújt a nap és vak sötét
szakadt le, megzavarva minden lelkeket:
akkor az ember-elme feldúlt mélyiben
egy titkos ajtó vázán megrepedt
az öntudatlanságok pántos zárja
mely ismeretlen poklainkat zárja.
Kinyilt a kettős szárnya csendesen
s halkan osont ki rajt egy újabb fájdalom
- égő fa illata mely hamvasztó-máglyárul
nagy labirynth-erdőkön átoson.
Ó könnyű szó ez: «fájdalom».
Az emberi beszéd virágos kertiben
úgy áll mint szép sötétkék liliom
melyen a vers egy percig megpihen
hogy árnyékszint is kapjon könnyű pille-lelke.
De kit varázsa megfogott, ki egyszer belehelte
az illatát mely minden vad maszlagnál mérgesebb:
- nem lát az többet sohasem világos napsugárt,
annak már minden derű fáj és minden illat árt.
Az bárha ép, erében a más láza lázat szít
és lelkét marja a tudás hogy ő is lázasít
mert ember: skorpió kiben ön-mérge ölve ég,
cilícium-szeg, máglyán ág mely éget és el-ég.
Ó rosszabb: nem csak embertárs a véres áldozat:
a föld viaskodó színén, a néma ég alatt
csupán a szél, a könnyű szél zavartalan szabad
s nem rettegi a szomjas, szörnyű sárkány-karmokat.
Boldog aki szökni tud és bújni ligetekbe;
ki vak viasszal füleit még jókor betömette;
ki köddel csalja szemeit: a mezőn átmenet,
ne lássák minden útfelen a feszületeket.
De mi, Uram, de mi kik örökbe
az érzés teljességét kaptuk: mondd, velünk
mi lesz, ha örök hullámzása közbe
nyugalmat nem lelünk?
Sodrása ver és rajtunk fut keresztül
villámos tüzek minden árama,
egész valónk ahogy rá visszarezdül:
mint hogyha hangyabolyban állana
a lábunk, s fejünk száz szél vitorlája
az ég s föld fájdalma úgy cibálja.
Mi haszna bújnánk - mégis mindent látunk;
ha szöknénk: velünk fut a bús tudásunk;
képzeletünk hű tükrén megjelen
a kín s a bűn mit nem mond senkisem;
s mit minden szó előttünk rejteget,
elárulja az álom-izenet
- hogy aki nem járt soha messzi csatatéren
megtudja mégis: fülledt nyári éjen
hogyan kell halni ott... de el nem mondható
mert fáj a rím és fojtogat a szó...
...Ó fáj a rím, mert martyrkoszorú
tövise lett a dal «hiába hősöket
vértől irtóztató mezőn hol eltemettetek»
s hol zuhataggá torlódott a háború
vad szakadékain a fájdalom-folyó.
Az az örök, sötét, irtóztató
folyam amelynek ere felfakad
bárhol az élet csörgetegje kél
szülő föld mélyiből s hullámos szenvedély
apály-dagálya ver fodorba habokat.
Hol élet elenyész: ez árvíz kapja el
utolsó, elhaló, halk csobbanásait:
az éjbe hallgatózva már csak ez felel
- még fáj az élet medre mikor tovavitt
belőle minden éltet a halál.
Nagy városok kórházas fala áll
a folyam mentén, zúg alattuk mély moraja
s a gyors halk loccsanások, futó habok jajja:
a gránitpart kövén megtörve hirtelen
hiába-csapkodásuk veri szüntelen,
elhallgat egy sikoltás: más meg másik kel.
Benn, benn a nagy folyamban vadabb ár emel
lihegve - mint a súlyos embertesteket
kínosabb küzködés - széles hullámokat
szabadulás felé. Ér pattan, ín szakad,
a hullám visszahull s az örvény eltemet
megtört erőket s elnémított kínokat.
Oda ahonnan néha felbukik a Rém,
kéjben ki él az ár iszapos fenekén
- láttad? - ne nézz oda, víz csobbant - semmi sem. -
Ki látta nem felejti képét sohasem:
ős-szörny az, zúg a víz fölötte feketén.
Ezt érezte a költő, mélyből lesve jelt
- roncsolt hajórul már, s mily kincses lét delén -
mikor legfájóbb dala visszaríme kelt
az a rettenetes: «nincsen remény!»
Mit ég az ezer lámpa kétfelül?
Mit ér a zenés város csillogása?
Minden öröm ez árban elmerül
mert ez az élet kedve sírját ássa
hogy egymásután hal a lámpásai fénye...
Majd, majd elalszik mind, s vígasztalan sötétbe
nézhetünk, s ez az ember-jövőnk éje,
s nincs reménye.
Avagy van? - Te jársz, Uram, halk fény redőire
lépkedve, holtfehéren a folyam felett?
Szemed nézése elsötétedett
- de elviselhetetlen éle lett...
Quo vadis, Domine?
Hallgat az éj s a visszhangot várja.
Csöndes és mély az ezredévek álma:
a mai kínért feleljen a ma.
- Ne is szólj, Uram: értem! Multak válasza
ott égett, lánggal, a halálra szánt
fiúknak homlokán.
De mi nem láttuk meg hogy Te néztél reánk
búcsúzó szemeikből, harcok hajnalán.
Vakok valánk, bénultak is talán
nem láttunk, ó Uram - s a fiúk homlokán
tűz-írással szavad ki írva állt:
«Megyek szenvedni újra kínhalált.»
Új kínhalált megint - s ezerszer újra, újra!
Tördelje jajgatás a gránitköveket,
a süket emberszívet, kín elől ki bújva,
mert fáj, azért nem ismer könyörületet.
Nincs itten kegyelem. A kezdet ez, korán
még kőkemény a vas, még verni, verni kell:
kétezer év ha múlt: két perc a Golgotán;
egy szív, ha izzó lett: száz újat nyerni kell.
Új másért-szenvedőt. Míg tudva nem remeg
végig a messzerezgő ideges szálakon
az ige: «szenvedésben nincs enyém-tied»
s a hálón mit a föld köré az érzés árja fon
futótűzként fut az ébredt lelkiismeret
s láng lesz a gyász, az árny: a régi fájdalom.