Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 8. szám
A völgy, melyben a kicsiny város meghúzódik, olyan békés és szelid kis mélyedés, üdén zöld dombokhoz olyan félve-bízva símuló kis paradicsomkert, hogy aki soha nem is járt benne, álmában honvágy húzza feléje, s akinek szíve lankái között valaha egy órára is megkönnyebbült, legszebb emlékeitől szakadt el, amikor kilépett belőle. Barátok voltak első lakói, kemény markú bencések, csákányt és ásót forgatók; és művészlelkek, a szépre ösztönösen ráérzők. Hegyek és szakadékok, a szakadékokban vadul rohanó vizek őrizték a kis völgyet. Nagy fáradság lehetett annyi akadályon keresztül eljutni beléje, - annál is nagyobb boldogság megpihenni égi szeretettel bélelt ölében. Akkoriban az emberek még sokat tudtak a hétfejű sárkányról, mely mindenhez elzárja tüzet okádó torkával az útat, mindenhez, ami szép és kívánatos, ami az emberfiát bűvös erővel vonja megnyugvásra és elfeledkezésre.
Hová lett a kis völgy hétfejű sárkánya? Lakóhelye még megvan. Mélyen a föld alatt vonulnak fekete járatok, málladozó sziklából kimosott messzi üregek és tátongó barlangok. Bennük, mintha feneketlen torkokban bugyognának, morogva morajlanak a láthatatlan vizek. Félve ereszkedik beléjök a kíváncsi emberfia és nagyot lélekzik, mikor kikerült belőlük.
A sárkány földjébe keresztet tűztek a barátok. Azután megforgatták ásóval, követ hordtak reá és zárdát, templomot építettek a kövekből. A monostor minden szenvedőnek és üldözöttnek megnyitotta kapuját. Sokan voltak azokban az embert nem becsülő századokban a hajléktalanná lett emberek. A monostor megvédte őket a kalandozó martalócoktól, és messzire szétterülő árnyékában a szegény földönfutók megnyugvásra találtak. Követ kőre rakva, a házakat egymáshoz zsúfolva, mindig az ellenségre gondolva, így épült meg a kis város. Úgy, ahogy annyi más városka. A monostor és mellette a templom, megmaradt a város közepének.
Kanyargó, zeg-zugos szűk utcákon visz feléjök az út. Labirintus-módra építették körül utcáikkal, apró kőből összeragasztott házaikkal a letelepült hívek. Mintha féltették volna, mintha szorosan hozzásímuló testükkel akarták volna megvédelmezni a romboló ellenség ellen.
Sok-sok ellenséget látott a kies völgy és benne a félénk városka. A legveszedelmesebbik, a legkegyetlenebbik nem kívülről jött idegen had volt, hanem tulajdon véreik. A képrombolás századának sebei azóta sem hegedtek be a városka testén. Szent Márton teréről szinte lekaszálták a köpenyét elajándékozó szent lovag szobrát. Marcona haranglábjának, mely vad ököl módjára fenyegette a felhőket, csak a fele maradt meg. Másik felét, mintha letépték volna az eleven testről. Kormosan, füstösen és dacosan, miként ép korában, néz föltépett belsejével az örök ellenségre, a nesztelenül rágódó Időre.
Az apátság templomát sem kímélték meg az új egyház puristái. A szentélyéhez kívülről hozzáépített kicsiny kápolnákat szétbontották és a templom hatalmas homlokáról mindent leszaggattak, ami faragott dísz volt rajta. Szerencse, hogy követ elpusztítani csak fáradság árán lehet, s hogy az emberi düh gyorsan kilobbanó tűz, nem lassan emésztő indulat. A falból kiszakított faragott kövek azért megmaradtak, ha csonkán és letördelten is, s egy áhítatosabb kor újra a falba illesztette őket. De most már nem kívül, ahol egykor voltak: a templom bő kapuszájában, hanem szokatlan helyen, a templomon belül, a csúcsban megtört kapuív fölött és tőle jobb-, meg baloldalt.
Egyetlenegy nagy tágasság a templom belseje. A zsolozsma és a csöndes fohász fülkékbe, élekbe, sarkokba nem ütközik benne. Egyetlenegy nagy zengés, egyetlenegy nagy lélekzés a templom öble. Esti hat órakor alkonyati csöndesség benne. Az öreg plébános most lépett be az oldalajtón, letérdepel és imádkozik. Két feketeruhás, idős nő halkan beszélgetve járt föl-alá még az imént. Már ők sincsenek itt. Elvégezte esti ájtatosságát az öreg
A templom örök félhomálya mintha oszladoznék. A lecsúszott nap rézsútos sugarai kitapogatják rejtett ablakait és mint a sűrű fonatú szitán, átszűrődnek rajta. A gyenge világosság megsímogatja a kapu falát. S akkor, mintha álomból kelne, megelevenedik a falnak fölülete. Élő emberi alakok mozognak rajta. A kaputól balfelől egy ruhájától megfosztott és kalapáccsal elnyomorított alak: a gyermeki Jézus társa és őrizője, Szent József. A túlsó oldalon valami rendkívüli ember: magas, karcsú alak, a lába mértéktelenül hosszú és csaknem derékszögben hajlik el a törzstől, ahogy nagyot lép előre; a dereka még hosszabb és szintén előrehajló. A hímes szélű palást megfeszül és tagjai úgy áttetszenek rajta, mintha fátyolból való volna. Mekkora izgatottság. A nagyot lépő láb magasra felhajítja a palást alját és a lábfejek körül is izgatottan rángatózik a ruha. Csak a fejen nincsen izgatottság. Nyakban oldalt hajlik a nemes fej - hatalmas mécslángok módjára lobog le róla a fonatos szakáll, a hullámos bajusz és a vállat befedő haj. Két kezével szétbontott tekercset tart előre és ő maga is a néző felé fordítja szép arcát és kidülledt két szemét. A tekercsen láthatatlan írással prófétai igék, híradás az idők teljességének közeledéséről, arról, ami eljövendő lészen. A gyönyörű méltóságú fej alatt mintha táncot járt volna a láb: félig hívő, félig pogány, félig imádságosság, félig életöröm. Milyen különös vegyüléke annak, ami nem szokott egymással összeférni!
Az elhúzódó félhomályban följebb tapogatódzik a szem. A csúcsban egybeízülő két ív alatt, mélyen benn a fülkében, mintha szörnyeteg madarakkal bélelt fészek volna, úgy nyüzsögnek ott emberi alakok. Egész kegyes történetet játszanak végig: Theophilusét, az istenszerető barátét, ki eladta lelkét az ördögnek, hogy újra kincstárosa lehessen a templomának. Az ördög visszahelyezi állásába, de Theophilusnak írásban kell megtagadnia Jézus-Krisztust és lemondania lelkéről az ördög javára. Az ördög segítsége azonban nem könnyít rajta. Fúrja a lelkiismeret, belátja bűnét, bőjtölni kezd és Szűz Máriát hívja segítségül. A Szent Szűz megjelenik álmában és átadja neki az írást, melyet úgy ragadott el az ördögtől. Ezt a történetet játsszák el a falba faragott kőalakok, úgy, ahogy az az egykori színjátékokban volt szokásos: egyidejűleg, egymás mellett és fölött a különböző jeleneteket. Ott áll megroggyanva a szegény barát. Most adja az ördög kezébe a pergamenre írt szerződést. És szemben véle a pokol gazdája: félelmetes szörnyeteg, olyan, mintha halott ember volna, csak nincsen nyaka, az orra orrmány, a szeme mély nyílás fenekén forog és elnyomorodott, kicsiny szárny verdes a vállán. A szerződés fejében a szegény barát visszaülhet a hivatalába, azt jelzi a feje fölött egy csavaros oszlopon álló román templom. S a megalkudott pár mellett még egyszer ugyanez a pár, de a rémséges ördög most már ura és parancsolója a lelkét elalkudta szegény barátnak. S legfölül, mind ennek a feje fölött, a Szent Szűz, amint angyaloktól kísérve, megjelenik az alvó barátnak és átadja neki a visszaszerzett paktumot. Teljes a legenda, csak a vége hiányzik: Theophilus halála és az édes illat, amely halott testéből áradt.
Szelid és vigasztaló történet, mert bár az eleje borzalmas, a vége megbékítő. Nem úgy, mint a szomszédságában álló faragásos kőpillér. Ennek valamikor az volt a hivatása, hogy kapubálványul szolgáljon és hogy kettéossza tömegével a kapunyílást. Miután a képrombolók kitörték eredeti helyéből, a templom belsejében helyezték el. Az épületen ott nincsen semmi szerkezeti szerepe, nem szolgál semmire, csak arra, hogy aki ránéz, abban megfagyassza a vért és torkába fojtsa a lélekzetet. Kővé meredett oszlopa a borzalomnak. Élő állati szörnyek fonódnak oldalán nyüzsgő ornamentummá. Egyik a másiknak hátán állva, egymást a testével keresztezve, falják egymást rettenetes csőrükkel a szörnyeteg madarak. Legalul, a kiszélesedő lábazaton apróbb madárszörnyetegek, olyanok, mintha fiókái volnának a náluk nagyobbaknak. Csipognak és ropogtatják kegyetlen csőrükkel egymás csontjait. Az egyiknek hátán egy hollóformájú roppant madár veti meg a lábát és csőrével kettéharap egy fejjel lefelé függő kutyát. Négy ilyen apokalipszisi holló áll ferdén, - lábuk, mint a görög síremlékek syrenáié. Az övékével ellentétes irányban és mögöttük, úgy, hogy testüket amazok keresztben metszik, ugyanolyan madárszörnyetegek. A hegyén álló négyszögletű nyílásokban, melyeket ferde testük vonala zár össze, egy-egy áldozat, egy-egy kutyaformájú állat; az egyiknek olyan az állkapcsa, mint a krokodilusé. A szűk nyílásokon ördögpofájú szörnyek furakodnak át s azok is a kutyát marják. Legfölül, egy madárszörnynek a hátán, oldalt dőlve rajta, hogy kínzójának fenyegető csőre elől meneküljön, a szegény, nyomorult ember. Ruhátlan, mint az elkárhozott lelkek. Ágyékába most harap bele az egyik madárbestia, a másik krokodilfogazatú szájával már félig bekapta a fejét. Mennyire megrémült, milyen halálraijedett az istenadta. Az egész emberiség halálfélelme beléje szorult. Az ő alakja, halálos rettegésben vergődő szegény teste koronázza meg az oszlopot, mint ahogy egyéb oszlopokat iszalagosan összefonódott állati szörnyetegekkel szoktak megkoronázni annak a kornak művészei.
S ez csak egyik oldala az oszlopnak. A másik oldalon egymás fején álló, egymást halálosan megölelő három pár. Az egyikük mindig szakállas férfi, a másik derékig ruhátlan nő. Nő? Birkózó lelkek, ördögök és emberek? Azt szeretné hinni a néző, hogy férfi és nő, kik a nagy kapu küszöbén örökre elbúcsúznak egymástól. De nem. A férfi megannyi démon, s nem ölelés az ölelése, hanem belemarkolás és leragadás a pokolba. A legfölülső embernek képébe vágja karmait a pokol madara. S legalul is szárnyas szörnyeteg les az elkárhozott lelkekre.
S mindez a sok élő ember és állat vad gomolyba bonyolódva vívja rémes küzdelmét. Mint az éhségtől dühödt fenevadak esnek az embernek az ördögi lények. Tépik és marják őket. Kézzel, lábbal, csattogó csőrrel egymásba fogódzkodnak, iszalagosan egymásra tekerődznek. Amelyik ember lábra állítva el nem fért volna az oszlop kövében, azt feje tetejére állította a szobrász. Feje tetejére bocsátkozva közeledik az Úr angyala, hogy az áldozatnak szánt Izsákot kicserélje a kosra. Így ronthattak egymásnak és fonódhattak egyetlen gombolyaggá a tüzet szóró ég és a megnyíladozott föld elől az ősbarlangba menekült ősállatok. Így marhatták és falhatták egymást a szűk helyen összeszorulva. Vad borzalom. Vad emberi szív!
Most már csöndesség van a templomban, de nyugalom nincsen benne. Mint egy öröktől fogva örökig járó gépnek a fogai és karjai kapnak megannyiszor egymásba a viaskodó kőalakok. Nesztelenül és halhatatlanul folyik vívódásuk immár nyolcszáz éve. Nyolcszáz esztendeje, hogy egy átokkal megterhelt embert ide vert, a sárkányváros kicsiny völgyébe a sors. Honnan jött, mifajta volt, hogy hítták? Írás és jel nem maradt utána, csak a keze munkája. Abból nem nehéz kiolvasni, hogy a neve: Öröklét volt, a lénye: lázadó. A lázadó Ember, az élet és a halál zsarnoksága ellen támadó. Miután az élet minden illuziójából kivetkőztette, miután széttépte a hitét és megcsúfolta ábrándjait, ide menekült a kicsiny völgy kicsiny templomába, hogy egy vad ordításban kiöntse egész lázadó indulatát. Indulata az ellen való lázadozás, hogy az ember ismeretlen erők játékszere ezen a földön, könyörtelen erőké, melyek azzal, hogy vannak és működnek, megalázzák az ember méltóságát. A bestiális erő, amely faragásaiban megszorul, szabad lelke vadságának és féktelenségének az ereje. Miután belátta, hogy minden hasztalan a halál rettenetes hatalma ellen, tehetetlen indulatában csúffá tette önmagát, az embert. Megalkotta olyannak, aminőnek a rémület órájában mutatkozik: gyávának, hitványnak, undok szörnyetegek martalékának. Mintha azt akarta volna mondani vele: lásd, ember, ez vagy te; ez a sorsod! - Nyolcszáz év során hány hívő remeghetett meg a kőbe faragott borzalom előtt, s hány gyermek álma telhetett meg tőle kísértettel!
A nagy csöndességben az ember a halott művész lélekzését véli hallani lelke alkotásaiban. Nemsokára sötétség ereszkedik a templomra. Nemsokára éjszaka lesz, és milyen szörnyű elképzelni, hogy éjjel és nappal, nappal és éjjel mélyebbre, egyre mélyebbre vágják fogukat áldozatuk testébe a pokol állatai: hogy ember szenved karmaik között, testvér, és hogy nincsen senki, aki segítsen rajta. Éjszaka lesz, és senki nem hallja az ember kínját. Jajgatása éppen úgy nem hallatszik, mint ahogy senki sem hallja künn a földön a pokol elkárhozottjainak üvöltését. De hogyan tudnak ekkora borzalomnak szomszédságában békésen aludni a városka lakosai? Soha nem járnak föl álmaikban testvéreik, akik nyolcszáz éve szenvednek idebenn? És milyen szörnyen szenvednek. Az egész emberiség helyett szenvednek.