Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Boromisza huszonkét évvel ezelőtt állított ki először a Könyves Kálmán szalónjában a «Fiatalok» csoportjában. Most kissé dércsípett fejjel, még mindig fiatalos erővel mondja el mondanivalóit a maga egyéni módján. Képei sokakra első pillantásra idegenül hatnak, mert nem tudnak megbarátkozni képeinek dekoratív, olykor szinte brutális előadásmódjával, másokat ismét képeinek a legtöbb emberre nézve idegen gondolati tartalma tart távol, viszont másokat a karikatúra határáig menő torzításai riasztanak vissza. A közönség nem szereti, ha valaki máskép gondolkozik és máskép beszél vagy fest, mint ahogy már megszokta, vagy maga képzeli, kényelmetlen ránézve, ha valaki a köreit zavarja.
A természetnek ez a fanatikus imádója soha nem festett a naturát híven másoló képeket. A természet mindig éppen csak megihlette: a többit maga konstruálta.
A japános látásmód, a természet jelenségeinek finom leegyszerűsítései, melyeket régebbi akvarelljeiről ismerünk, akkoriban csak festői megoldási mód volt; ez a látásmód már akkor nagy olajképein hangos dekoratív stílussá fejlett ki. A japános látás az idők folyamán világnézeti fölfogássá alakult benne. Tájainak és a rajtuk levő alakoknak japános megjelenéséhez keleti szimbolizmus járult, melyet Buddha tanai sugalltak. E hatásoktól már csak egy lépés volt a magyarság keleti származásának képzetköre. A kettő egybeolvadását legjellemzőbben a «Koppány emlékezete» című képe jelzi, melynek spekulatív szimbolikáján át szíve húrjainak rezgését halljuk. Az előtérben levő dombon néhány pogány magyar áll, kikhez Koppány lovon vágtat föl, lenn a völgyben a magányos falusi templom, fölötte a szürkés oszladozó felhők között fényben az ülő Buddha mozdulatlan alakja mint valami délibáb lebeg. Az egész kép valami esőt követő szürkés hangulat után támadt vízióként hat, melyet a festő, nem a gondolkozó, álmodott, innen a kép eleven hatása tárgyának minden elvontsága mellett. Általában azt mondhatjuk, Boromisza képei annál közvetlenebbek, minél élénkebben érezzük bennük a természet lüktetését. Egyes tájképein az állatok: ökrök, birkák és bivalyok mozdulataiknak és megjelenésüknek szinte döbbenetes életszerűségével hatnak, a természet nagy emóciói a tavasz ébredése, a múló zivatar, tánc a májusfa körül, vagy a természet álmodó csendje monumentális sceneriává lesznek vásznain. A természet jelenségei azonban nem a halk líra hangján szólalnak meg, hanem erőteljes, sokszor kakofóniás összhangzatban, ami színeinek gyakran rikító voltában fejeződik ki. Az erős akcentusokhoz való hajlama vonzza különösen figurális képein a mindenáron jellegzetesnek keresésére, s ugyanez csábítja nem egyszer karikatúrát megközelítő torzításokra. Jellegzetességre törekszik arcképein is, amelyek szintén nem közönséges értelemben vett arcképek, hanem barátjainak, meghittjeinek ellesett, ha nem is mindig egyformán sikerült karakterképei. Ritkán háládatos, de a művészre mindig megnyugtató eredmény, ha azt tudja adni, amit a maga énje mond. A tiltakozó, könnyen gúnyolódó közönség előbb-utóbb megtér. Boromisza művészpályáján mutatott kitartása és fejlődése a maga útján művészi hitről és meggyőződésről tesz tanúságot.