Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

NAMÉNYI ERNŐ: KÖNYVMŰVÉSZET
Két könyvkiállítás alkalmából

Ha a könyvnyomtatás művelődéstörténeti értékeléséről beszélünk, akkor legtöbbször csak az írott szó sokszorosításának eszköze lebeg szemünk előtt. A sokszorosítás olcsóvá és az emberek ezrei részére hozzáférhetővé tételének ténye mellett nem is érdekelt sokáig, hogy milyenek voltak a nyomtatott könyvek esztétikai szempontból és azt, hogy Gutenberg 42 soros bibliája még ma is a legszebb nyomtatott könyvek egyike, nagyon kevesen tekintették különös érdemének. Ma művészet vagy helyesebben a művészetszeretet demokratizálódásának egyik legnagyobb eredménye, hogy a könyv tartalma mellett alakjában is keressük a szépet, sőt külső megjelenésétől még akkor is megköveteljük a csínt - amelyet a művészettől csak egy lépés választ el -, ha a belső tartalomtól esztétikai élvezetet nem is várunk. Bizonyos, hogy a könyvvel szemben támasztott művészi követelmények a századok folyamán háttérbe szorultak és még egy emberöltő előtt is elhanyagoltak voltak. Morris és társai alkották meg a modern könyv szépségideálját és az újabb könyvművészet fejlettségének mértéke az, hogy mennyire szívódott fel e szépségideál szelleme. Morrisék nagy érdeme, hogy a könyvet egy egységes művészi alkotásnak tekintették, amelynek épúgy alkotóeleme a betű, a szedés, a papír, mint a könyvdísz vagy illusztráció. Ezzel a mozgalommal, a művészi homogénségre törekvéssel természetesen kezdett alábbhagyni az illusztráció túltengése és a rézmetszet, acélmetszet vagy az ezeket utánzó mélynyomású ékítmények helyét mindinkább elfoglalja a tipográfiával már eredeténél fogva is rokon fametszet. Ez a művészi egységtörekvés jutott kifejezésre a nyáron a lipcsei könyvművészeti kiállításon. A könyvművészet diadala volt az illusztráció felett. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerepeltek a kiállításon par excellence illusztrátorok, hiszen a németek közt is - akik pedig a Morris-féle hagyományok lényegének leghivatottabb fejlesztői - a kiállítás legelőkelőbb helyét szentelték Liebermann, Orlik, Corinth munkáinak, amelyek még az illusztratív irány képviselői. De ha voltak is illusztrátorok, a kiállítás jellegét a betű, a szedés és a szorosan vett könyvdísz művészei adták meg. Más-más irányban és minden nemzet a maga sajátosságai szerint, jobban vagy kevésbé jól, hozva valamit, mint a konzervatív angolok, akiknek reprezentatív művésze Ricketts, Morris munkáinak magas művészetű változatát mutatta, vagy mint a legmodernebb, kizárólag a könyv konstrukciójából kiinduló és minden hagyományt tudatosan kihagyó oroszok.

Az illusztrált és díszített könyv harca s az utóbbinak győzelme mellett még két megállapítást kellett tennie a látó nézőnek. Az egyik a könyv nyugateurópai stílusának kialakulása, szemben egy a nemzeti jellegű elemeket kidomborító iránnyal. A belgák és a franciák, első helyen Masereel úttörő és a fametszeteket regeneráló munkásságával, és körülötte Ramah, Cantré, Flouquet, Nele van de Velde; a franciák közül pedig Noury, Utrillo, Cocteau és Laboureur épúgy egy európai formanyelv előmunkásai, mint a németek közül Tiemann, Steiner-Prag, Corinth vagy Goldschmidt, Walser vagy Spiro. És ebbe a nyugateurópai formanyelvbe tartoznak a hollandusok, a svájciak - amennyire könyvművészeti szempontból számba jöhetnek, az amerikaiak -, az angolok, a skandinávok, a bécsiek, köztük első helyen Larisch és iskolája, és részben a csehek. Részben, mondjuk csak a csehekről, mert őnáluk is fellelhetjük azokat a népművészeti elemeket, amelyek a régebbi oroszok, a lengyelek, kis részben a jugoszlávok és magyarok könyvművészetének oly nagy érdeklődést biztosítottak a művészetüknek erőt és életvidám, egészséges optimizmust adnak, szemben Olaszországnak és Spanyolországnak kissé dohos szagú, archaizáló nemzeties művészetével.

A harmadik problémakör, amellyel a lipcsei kiállításon találkoztunk, a népszerű olcsó könyvnek a díszes kiállítású könyvvel szemben való győzelmes előnyomulása. Az orosz kiállításon túlnyomó nagy részben brosurákkal, pamfletekkel, népszerű kiadásokkal találkoztunk, amelyeknek művészi alakítása ma az orosz könyvművészet legfőbb feladata. Németországban is a sok ezer példányban megjelenő könyv kiállítása áll a könyvművészet törekvéseinek homlokterében és éppen ezért sok vonatkozásban: a borítékok elgondolásában és új technikai eszközök kiaknázásában (fotomontázs) a reklámgrafika számos behatását észlelhetjük, másrészről pedig bizonyos, az eszközök tekintetében mérsékletesebben, de annál nagyobb gonddal válogató józanság nyer kifejezést a könyvtáblán és a könyv grafikai kiállításán. Az olcsó könyv művészi kiállítása ma a lényegesebb kérdés (a számozott drága kiadványoknak az az elburjánzása, amellyel Németországban - és talán kis mértékben nálunk is - az infláció idejében találkoztunk, a könyvkultúrát talán egy kis siberluxussal fertőzte meg), azonban, különösen a latinnyelvű országok, még ma is ragaszkodnak a luxus-kiadványokhoz, amelyeknek fokozottabb fontossága van az olyan országokban, ahol a kiadványok száma, de inkább a kiadások száma a könyvművészet lehetőségeinek csak szűk teret biztosít. Magyarország a kiállításon becsülettel szerepelt. Méltán a legnagyobb tetszést azok a könyvművészek aratták, akik Kozma Lajos páratlanul gazdag művészete körül csoportosulnak, és a népművészeti elemek felhasználásával a jellegzetes magyar színt adták meg a kiállításnak. Kozma Lajos mellé sorakoznak Gróf József, Kner Albert, Csabai Ékes Lajos, Dankó Ödön. Végh Gusztáv inkább a nyugateurópai ízléskörnek reprezentánsa, és akár a német, akár a francia könyvművészetnek díszére válhatnék. Ugyanehhez az irányhoz tartozik más vonatkozásban Fiora Margit és Reiter László művészete is. Az illusztrátorok között Divéky József, Fáy Dezső, Conrád Gyula, Gara Arnold voltak azok, akik minden elismerést megérdemeltek. Sajnos, a könyvkötés terén nem volt ilyen magas az általános színvonal. Úgy látszik, a kiállítási anyagot összeválogató zsűri nem alkalmazhatta a könyvkötésekkel szemben azt a bölcs szigort, amelyet a grafikával szemben jónak látott. Végh Gusztáv néhány kiadói kötése és különösen Kner Erzsébet munkái az ízlés választékosságának és a mi viszonyaink között még fokozottan értékelhető művészi törekvéseknek magasan álló termékei. A többi könyvkötések művészeti szempontból silányak voltak, egyike-másika pedig a könyvkötészet művészi feladatainak teljes félreismerését eláruló munka.

A lipcsei kiállításon úgyszólván teljesen hiányoztak [*] az egyetemi nyomda termékei, holott más országok állami vagy államilag támogatott nyomdái, mindegyik a maga terrénumán, tiszteletreméltó feladatkört látnak el. A német Reichsdruckerei nemcsak hatalmas Nibelungen-kiadásával, hanem talán még fokozottabb mértékben a grafikai művészetek remekeinek népszerű reprodukcióival kultúrmissziót teljesít. A cseh állami nyomda a cseh nyelvnek megfelelő modern betűtípus megteremtését és a modern könyvművészet tetterős felkarolását tűzte ki célul. A bécsi állami nyomda Koloman Moser, majd Rudolf Junk művészi vezetése alatt művészi szempontból is egyik legelső nyomdája a kontinensnek. Ezért felvetődik a kérdés, miért voltak távol az egyetemi nyomda könyvművészei. A válasz nem maradt el, megkaptuk az alapításának 350. évfordulóján rendezett kiállításon.

E helyütt nem foglalkozunk e legrégibb múltra visszatekintő nyomdánk kulturális jelentőségével, sem azokkal a nagy érdemekkel, amelyeket akár a magyar ellenreformáció szolgálatában, akár a magyar klasszikusoknak a múlt évszázad első felében való kiadásával vagy államsegéllyel kiadott tudományos munkák előállításával szerzett, itt csak azt kutatjuk, hogy a modern könyvművészet fejlődését Magyarországon ez a dédelgetett állami nyomda mennyire mozdította elő. Sajnos, e téren az egyetemi nyomda tulajdonképpeni nemzeti hagyományokra nem támaszkodhatik. Régi nyomtatványain, amelyek közül a 18. század végén és a 19. század elején megjelent munkák művészi szempontból is a korukbeli európai nyomdák termékei mögött alig maradnak el, nemzeti stílusnak, vagy nemzeti ízlésnek alig van nyoma, amit nem hibául rovunk fel, hisz a legtöbb európai állami nyomdánál ugyanez az eset, de tényként állapítunk meg.

Amatőrkiadások, vagy tömegkönyvek? Az elsőt nem tartjuk a nyomda feladatának, nem is ütköztünk volna meg hiányukon, ha nem tudnók, hogy néhány év előtt még igen tiszteletreméltó teljesítményeket mutathatott fel.

Így a Magyar Bibliofil Társaság részére nyomott Cipruslombok kiadás 1921-ből (tehát a legkedvezőtlenebb időben), Telamon és Diomedes históriája Heltai Gáspárné műhelyéből származó kiadásának hasonmása (1922) és Végh Gyula Budai Könyvárusok jelvényei, majd Rariora et Curiosa-ja (1925), mind kifogástalan munkák. Ugyanilyen jeles teljesítmény az Amicus részére készített Hans Sachs kiadás, különösen pedig ugyane kiadó részére a nyomda régi szép diszítő anyagával ékített Csöndes Pál-féle Koszorú Goethe és más német költők verseiből (1923) vagy Ady Még egyszer-je (1923). Ezeket a kiállításon nem láthattuk és nem véletlen folytán; mert a nyomda ily irányú munkája a Tudományos Társulatok Sajtóvállalatával való egyesülés után megszakadt és úgy látszik, az új vezetőség a munkásságát megelőző évek termékeit nem szándékozta bemutatni.

Az amatőrkiadásokkal tehát az új vezetőség nem akar foglalkozni. Nézzük, mit tett a tömegkönyvek kiadása terén; ez bizonyos, méltóbb feladat számára, mint a kiválasztottak részére készülő könyvek előállítása. Rendkívül helyes érzékkel létrehívott a nyomda egy szervezetet, a Könyvbarátok Szövetségét, amely minden esztendőben az egyetemi nyomda néhány kiadványát adja tagjárulékként. Ezek a kiadványok azok, amelyek a jubiláris kiállításon a nyomda modern «könyvművészetét» képviselték. Keressük, melyik modern könyvművészeti irányt képviselik ezek a könyvek. A népművészet okos és céltudatos felhasználását, vagy pedig a nyugateurópai ízléshez való közeledést? Egyiket sem. Nincs ezek között a könyvek között egyetlen egy sem, amely az ízlés és modern könyv iránti követelményeknek a legkevésbé is megfelelne. Amikor a Könyvbarátok Szövetségét megindították, különösen kiemelték, hogy szép könyvet akarnak a nagyközönség kezébe adni: és ezt annál inkább reméltük, mert az a férfiú, aki az intézmény élére került, a Morris-féle mozgalomnak nálunk egyik leglelkesebb propagátora volt. Az eredmények, sajnos, két lehetőséget tárnak elénk: vagy hogy azon iparművészeti irány alkalmazását, jobban mondva szellemi továbbfejlesztését Czakó Elemér nem tűzte célul, vagy hogy nyomdájában nem akar művészi meggyőződésének érvényt szerezni.

Hogy két oldal szemben álló szedéstükre egy egységet képezzen, hogy az oldalszámok elhelyezését a tükör konstrukciójánál figyelembe vegyék, hogy az oldalegységet felesleges léniákkal ne bontsák meg (Magyar Történeti Anekdoták), hogy a fejezet címének fölösleges vonal közé szorításánál legalább egy megfelelő vastagságú léniát használjanak, hogy úton-útfélen féloldalas reklámszerű szedést használjanak a címeknél, hogy azután a fejezetvégekre egy szimmetrikus díszítést tegyenek, vagy hogy egy szimmetrikus záródíszt ne tegyenek, egyszer az oldal egyik sarkába, másszor meg a közepére, vagy arra gondoljanak, hogy a rajzok tónusértékét össze kell hangolni a szöveg tónusértékével (Vojnovich: Emberek, árnyékok), vagy hogy egy amúgy is nyugtalanul ható kotta köré nem szabad a nyugtalanságot még fokozó virágdíszt alkalmazni (Molnár - Kern: Daloskert), mind olyan problémák, amelyek úgylátszik az egyetemei nyomda könyvművészeit nem érdeklik. Az sem érdekli őket, hogy vannak modern magyar könyvművészek, akiknek munkáját éppen az egyetemi nyomdának igénybe kellene vennie. De az ízléstelenség netovábbját a kötések terén produkálta a nyomda. Abba a szerencsétlen korba kell elképzelnünk magunkat e kötések láttára, amikor a gyönyörűséges makartszalonokat ónból öntött bronzszobrok és gipszből készült fafaragások ékítették. Úgy látszik a nyomda táján nem akceptálják azt, hogy egy papírból készült bőrkötés (Mohács) nem lehet szép és hogy Magyarország művészeti emlékeit nem illik olyan mezbe öltöztetni, mint egy cementgyáros árjegyzékét és hogy egy puha kartonból készült nyers vászonhátú könyvet cipőpántlikával összefűzni mégis csak arculcsapása a modern könyvművészeti törekvéseknek. A hamis bőrkötések mellé méltán sorakozik a hamis vászonkötés (Léleküdítő), amelynek hátán hiányzik a cím s a valódi papírkötés papírjának közönségessége s hiába keressük az előzékpapirosoknak akár a könyvvel, akár a kötéssel összhangzásba hozatalát. Iskolapéldái a nyomda kötései annak, hogy mit nem szabad egy állami vagy altruista intézménynek a közönség kezébe adnia. Nem vagyunk különösen elkényeztetve könyveink kiállítása tekintetében, de hogy a közelmult két kiállításán az ízléstelenség, a művészietlenség terén éppen az egyetemi nyomda vezet, ezt szégyeljük magunk előtt.

[*] A gyermekkönyvek kiállításán láttuk Horváth Jenő betűországát.