Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS PÁL: DISRAËLI
André Maurois könyve - Genius

Hadd lássam olyannak Disraëlit, fentartás és utánajárás nélkül, amilyennek Maurois megrajzolja és amilyennek, Szini Gyula kitünő fordításában, most már a magyar nagyközönség is megismerheti. Tiszta rajz ez és meggyőző; az az érzése az embernek, hogy ha a modellre nem illik, az csak a modell hibája lehet és semmiesetre sem a művészé. Mert Maurois nagyszerű művész; nagyszerű művésze elsősorban annak, ahogy saját művészetét elrejti, ahogy legsajátabb líráját a hűvösen rezignált elbeszélő tónussal leplezi és ahogy diszítő, szinező hajlamát mintázásban, proporcionálásban s látszólag szerényen odavetett jelzőkben éli ki. Micsoda önuralom kell ehhez, micsoda lemondás, öncsonkításig menő önfegyelem! Mennyi mindent kell az ilyen művésznek elhallgatnia, a konvencionális krónikázás mennyi formalitását elfogadnia, hogy annál tisztábban s szinte fülbemászóbban szóljon maga a legfontosabb mondanivaló! - az, ami minden szónak, elhallgatottaknak s elmondottaknak, mélyén megbújik. A minap olvastam Mauroistól egy kis cikket, amely előszónak készült egy fiatal angol író regényének francia fordításához s amelyben főként ahhoz gratulál angliai kollégájának, hogy le tud mondani a stílus eredetiségéről, hogy vállalni tudja a látszat-banalitást a folyékonyság, az áttekinthetőség kedvéért. Isten ments, hogy az ilyen stílus-törekvést kötelező elvnek fogadjam el, - pláne ma, amikor minden második tollforgató ember pretenciózusan mer közhelyeket írni, azon a címen, hogy elég volt már az eredetieskedésből, mégis csak a nagy közhelyek a nagy igazságok etc. Valószinű, hogy Maurois sem elvnek gondolta ezt; már csak Proust és Gide kedvéért sem, akiket, ha nem tévedek, nagyon nagyra tart és nemrég Amerikában is propagált. De ha akad író, aki tud ilyen egyszerű, ilyen könnyen olvasható, ilyen «eredetietlen» és a szó legordinárébb értelmében is világos lenni, anélkül, hogy maga és egész munkája belevesszen a vállalt koncessziókba, - ha akad ilyen kivételesen szerencsés tehetségű író, azt annál jobban meg kell becsülni.

André Maurois, legalább is a Disraëli-életrajzban, ilyen kivételesen szerencsés tehetségű írónak bizonyul. Az első pillanatra ügyes, könnyű tollú és ízléses zsurnalista, alapos, kimért, jólesően száraz, de élénk. A becsületes és rutinos krónikás szavaiból azonban nagyon keményen megalapozott s nagyon komolyan végiggondolt geometria épül ki, egy rendkívül sokat látó és sokat értő lélek hallatlan intellektuális erőfeszítésének dokumentuma. S a geometriának alján sem nehéz megérezni a lírát, amely többrétű és követelőbb, semhogy a közvetlen szavak közül teljesen megfelelőt találjon magának - elégikus lírát, a magánosságét, az álmodozásét, a meghasonlottságét. Mindezt pedig annak az embernek az életrajzában, sőt annak az embernek az érzésein keresztül, aki zsenije volt az akaratnak, a stréberségnek, a gyakorlati okosságnak, a kíméletlen opportunitásnak.

Disraëli ugyanis azon a folyamaton keresztül lett tett-emberré, amit a pszichoanalitikusok Übercompensation-nak neveznek: úgy, hogy a kvalitásokat, amelyek eredetileg hiányoztak belőle, különös vehemenciával, ideges és szinte beteges, keserű céltudatossággal igyekezett megszerezni, azokat a tulajdonságokat pedig, amelyek miatt gyámoltalannak, minderwertig-nek érezte magát a társadalomban, mesterségesen fojtotta el. Az iskolában törékeny, gyenge fiúnak ismerték - s mikor egyszer kiprovokálták belőle a testi hősiességet, kiderült, hogy mindnyájuknál jobban ért a boxoláshoz, amit három év óta titokban, magánórákon s bizonyára nem spontán gyönyörűséggel tanult. A parlamentben kinevették pathetikus modora, színes-érzelmes stílusa miatt - s később a frivolságig menő nyugalmával, bevallott s gyakran tüntető cinizmusával döbbentette meg képviselőtársait. Mert erről mégsem tudott lemondani, semmiféle gyakorlati cél érdekében sem, hogy megdöbbentsen. «Nem különös, - kérdezte egyszer, már felelős államférfi korában, egy konzervatív lordtól - nem különös, hogy mi milyen elavult dolgokért harcolunk?» Hajlandó volt vállalni ezer hazugságot, de nem tudta magát is a hazugságaihoz laposítani, nem tudott lemondani arról, hogy lássa a saját hazugságait, hogy gyönyörködjék bennük, hogy vicceljen rajtuk. Megalkudni is csak széles gesztussal tudott, udvarolni is csak hepciáskodva tudott. Akár lelkesen szavalt, akár életbölcsen legyintett, mindig megmaradt taknyosnak, romantikusnak.

Délkeleti temperamentumú ember volt, lusta és kontemplatív, de komédiás és vérmes, aki, éppen ezért, hevesebben és retorikusabban vonzódott az aktivitás nyugati kultúrájához és a lovagi világrend északi kultuszához, mint bárki az északnyugatiak közül. Parvenüje volt az angol arisztokratizmusnak s ezzel érthető módon éppen a legarisztokratikusabb angolokat idegesítette. Az esztétizáló lelkesedés, amellyel az illedelmi formulákká száradt tradíciókat propagálta, a végletesség - az elvszerű végletesség -, amellyel egyszer a torykat és a radikálisokat akarta egyesíteni a whigek ellen, a mohóság, amellyel kultúrhistóriai koncepciót csiholt ki a gondolattalan vidéki főurak átöröklöttségeiből s megszokottságaiból - ez, természetesen, éppen azokat a főurakat bosszantotta leginkább, akik az eleganciát és a tradicionalizmust magától értetődő valaminek tartották, olyannak, amit nem illik, nem lehet és nem szabad magyarázni. Disraëlinek azonban, legalább is a nyilvánosság előtt, nem volt egyetlen spontán gesztusa sem; nem volt sohasem úr. Az angol elegancia és az angol tradíció csak esztétikai érdeklődésére hatott, de nem fakadt a lélekalkatából. Ezért érezte szükségét annak, amiről a konzervatív lordok nem is álmodtak, hogy tudniillik megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, hogy racionálisan kiépített programmot toljon a spontán úri gesztusok alá. S ezért szorultak rá Disraëlire a lordok, ezért választották őt, legyűrve minden idegenkedésüket, vezérükké: mert lehetetlen volt be nem látniuk, hogy a feltolakodott ultrakonzervatív zsidógyerek ösztönös forradalmisága, elfogulatlan látása képes csak valamirevaló injekciót adni a haldokló tory-gondolatnak. Disraëli, hogy kétkedéseit túlharsogja, valamennyi lordnál konzervatívabb elveket hirdetett. Világnézetté avatta mások megszokásait - s ezzel vált forradalmárrá. Meg az önkéntelen s szintén a plebejus eredet diktálta taktikával, ahogy a proletárokat sorakoztatta fel a főúri osztályérdekekért a whig burzsoák ellen. A bátorsággal, ahogy reakcionárius létére több jogot s jobb megélhetést erőszakolt ki a munkás számára, mint amennyit a whigek radikálisai elképzelni mertek. És, általában, azzal, hogy nem volt olyan, mint a többi tory. Maurois azzal magyarázza Disraëlinek az angol világbirodalom megalapítására irányuló törekvését, hogy az ábrándos zsidó, angol premier korában, maga mögött akarta látni, színes dekorációként, a keletet, amelyhez vérsége és infantilis álmodozásai kötötték. Költői gondolat ez és, ami a legcsodálatosabb, alighanem igaz is. A szefard poétalélek éppen azzal lett a legridegebben praktikus és a legsovénebben angol imperializmus apostolává, hogy miközben társai angolul gondolkoztak s profitról gondolkoztak, ő az Ezeregyéjszaka meséiben járt.

Lehetetlen, Disraëliről szólva, nem beszélni külön is az ő zsidóságáról. Ami nemcsak jellemvonás, nemcsak determináló vérségi kapcsolat volt benne, hanem állandóan akut probléma is. Különös módon - vagy nagyon is érthető módon - sokkal inkább, mint apjában, Isaac Disraëliben, a művelt, érdemes íróemberben, aki, mint klasszikus kultúrájú voltairiánus, egyszersmindenkorra elintézte ezt a kérdést «a vallás: magánügy» elvével: nem tért ki, mert illedelmesebb és «jellemesebb» ember volt annál s mert irodalmi pályáján nem is zavarta a vallása; de nem sokat törődött az egész faji és felekezeti közösséggel, legföljebb annyit, hogy a ghettó-szellemtől, mint minden középkoriságtól és minden fanatizmustól, mélységesen irtózott. Fia, Benjamin, már kamaszkorában megkeresztelkedett s nagy társadalmi és politikai ambíciókkal startolt - s minél hevesebb szószólója volt az angol világi és egyházi hagyománynak, annál tisztábban érezte és látta meg s vette tudomásul magában a zsidót. És ez a fontos, hogy tudomásul is vette: hogy nagyon is össze tudta egyeztetni a kegyeletes és szerető meghatottságot, amelyet fajtája s fajtájának multja iránt érzett, a skrupulustalansággal, ahogy az anglikán klerikalizmus és az angol monarchizmus mellé szegődött. S nem volt hipokrita, nem volt önámító - sőt végső eredményben világámító sem tudott lenni - egyik kérdésben sem. Imádta Jézust s szeretett úgy gondolni rá, írja Maurois, mint egy gyönyörű héber hercegre. Nem tudta megérteni a ghettó-csökönyösséget, nem tudta megérteni, hogy a fajta, amely Istennel ajándékozván meg az emberiséget, hallatlan dicsőséget szerzett, hogyan mondhat le maga erről a dicsőségről, ahelyett, hogy különös melegséggel ápolná és növelné. S bármennyire kevéssé volt is smokkja a jellemességnek: mikor rákerül a sor, egész pártjával s a whigek legnagyobb részével is dacolva, nyiltan követeli a zsidóhitűek egyenjogusítását, mert «a zsidó lényegében konzervatív nép, de az üldözések a felforgató és forradalmi törekvések felé hajtják, amelyeket aztán jelentékeny szellemi erőkkel gazdagit». Zsidónak tudja magát, mert zsidónak lenni az ő szemében annyit jelent, mint a tradíciókat átérezni, mint finomultan látni, mint differenciáltan gondolkozni. Annyit, mint szembeszállni azzal, ami konvencionálisan és megrögzötten zsidó: a fanatikus merkantilitással és a fanatikus talmud-tisztelettel, a fülledtséggel, a sikátori beidegzettséggel, a diabolikussá sűrített nyárspolgáriassággal.

Emellett, mint igen sok kifinomult emberben s mint a legtöbb túlfinomult zsidó emberben, erős benne a nosztalgia a bukolikus szépség, a problémátlan élet, az ösztönös hit, ösztönös cselekvés és ösztönös öröm után. Nemcsak a társadalmi életben, de a szellemi életben is sznobja a komplikálatlanabb szellemeknek. Igazi romantikus. «Azt hiszem, hogy amilyen mértékben fejlettebbek leszünk, abban a mértékben leszünk majd ismét hiszékenyebbek is.» Ő maga metafizikátlan, hitetlen, de nem helyesli nézeteit. «Van felettünk egy nagy titok, amelyet talán sohasem tudunk megfejteni, de csak a rabszolga lélek nyugodhatik bele abba, hogy a titok megfejtetlen maradjon.» - S ezért volt ő nemcsak imádnivalóan ragyogó ember, hanem, lényegében, becsületes is. Mert ha nem hitt is a programmokban, amiket vállalt, de hitt abban, hogy ezeket a programmokat vállalni kell.

Gyerekkorának legkedvesebb olvasmánya az Ezeregyéjszaka volt. Kamaszkoráé Byron, a romantikus-forradalmár, a cinikus-heroikus-szentimentális énekes. (Még érdekesebb, hogy Bismarcknak, aki ösztönösebben s fegyelmezettebben konzervatív s lelkében cinikusabb ember volt, mint Disraëli, szintén a szabadsághős Byron volt a kedvence, meg a rajongó republikánus Beethoven. Jeléül annak, hogy ami a retrográd törekvésekben életképes és nagyszabású, azt lényegében ugyanúgy a nagy progresszív szellemek alimentálják, mint magukat a progresszív törekvéseket.) Disraëli költőnek született, s hogy nem lett azzá, vagy csak másodsorban lett azzá, annak az az oka, hogy nagyon türelmetlen ember volt. A művészi megformálás, amelynek eredménye csak a koncentrált munka végén derül fel, nem elégítette ki. Az irodalom nem az energiák kiélése volt a számára, hanem csak az energiák szelepe. Szembetűnő a hasonlatosság - Brandes már utalt rá - közte és a tizenkilencedik század másik nagy zsidó politikusa, Lassalle közt. Ahogy Disraëli költőnek indult, úgy indult Lassalle filozófusnak - mindaketten azért lettek gyakorlati politikusok, mert csak a valóság művészi megformálása elégítette ki őket. Mindaketten örök gyerekek voltak, rajongóan szkeptikusok, elmélkedők és szavalók, érzelmesek és szemtelenek, (Heine főként azért szerette Lassallet, mert, mint maga írta a fiatal munkásvezérnek, «megvan önben a szemtelenség, az olympusi istenek tulajdonsága, amely csak olyan kivételes elméknek jutott osztályrészül, mint ön»). Mindaketten romantikusai voltak a jakobinizmusnak és sznobjai az arisztokráciának; ahogy a tory Disraëli a munkásszervezetek támogatásával küzdött a whigek ellen, úgy küzdött a szocialista Lassalle a konzervatív Bismarckéval a nationalliberalok ellen; ahogy Disraëli tory-sikereit is a fiatalság hevülésének s a proletárok hálájának köszönhette, úgy köszönhette Lassalle is szocialista népszerűségét a frauendienst-es gesztusnak, amellyel egy grófnét megvédett a férjével szemben. Disraëli is, Lassalle is zseniális arrivista volt és rendkívül érzékeny; de Disraëli volt a bátrabb, a céltudatosabb, a megnemalkuvóbb. Tudniillik: Disraëli volt kettejük közül az, aki nagyobb önuralommal tudta legyőzni saját érzékenységeit, saját önérzetét, saját nézeteit - a közös főcél, az érvényesülés érdekében. Lassalle, mikor látta, hogy származása mennyire megnehezíti karrierjét, a munkássághoz állt: «flectere si nequeo superos, Acheronta movebo». Disraëli, miután mint pártonkívüli jelölt megbukott a whig jelölttel szemben a toryk közönye miatt, juszt is beállt tory pártembernek. Lassalle a sznobizmusát überconpensálta forradalmi gőggé, Disraëli a forradalmi nagyotakarást intézménytisztelő opportunitássá. S a közös célt inkább Disraëli érte el: ő a társadalom révén lett naggyá, nem, mint Lassalle, a társadalom dacára. Lassalle, nem tudván legyőzni kamaszos heroizmusát, fiatalon lepuffantatta magát egy nő miatt; Disraëli, Dizzy még az öreg korában is a nők kedvence volt. Disraëli jobban lenézte a mágnásokat, nőket és általában az embereket, mint Lassalle, szemérmetlenebbül tudott kedves lenni hozzájuk s jobban tudott bánni velük. Disraëlinek csodálatosképpen sikerült flectere superos. Talán csak azért, mert toleránsabb országban született, mint Lassalle? Talán Lassalle, ha Angliában születik, maga is tory-vezér lett volna? A szociáldemokrácia talán csak annak köszönheti ezt az igazán ragyogó tehetségű, bájos egyéniségű és nagykoncepciójú hősét, hogy a német junker még az angol nemesnél is megátalkodottabb?

Disraëli mindig gyors és kézzelfogható eredményeket követelt; azonnal végig akart sétálni a tündérkerten, amelyet maga köré álmodott. Minthogy pedig Anglia nem tündérkert s különösen nem olyan tündérkert, amelynek lakói egyébre sem várnak, mint hogy Disraëli Benjámint királyukká koronázzák - Disraëli mindig csalódott volt, meghasonlott volt, elégedetlen volt. «Későn érvényesülni - írta fiatal korában - annyi, mint sohasem érvényesülni. Annyi, mint egyazon napon válni halhatatlanná és halottá... Az elmúlt dicsőség emléke beragyoghatja a legsötétebb börtönt is, de ha az ember örökös félelemben él, hogy természetfeletti ereje lassan elpusztul anélkül, hogy csodákat művelhetne - mi ehhez a gyötrelemhez képest a spanyol csizma, a hüvelykszorító, a kínvallató kerék?» S miután elérte a legtöbbet, amit a dinasztia tagjain kívül angol ember elérhet, már csak lemondóan legyintett: «előbb kellett volna jönnie néhány évtizeddel... Halott vagyok... halott az elysiumi mezőkön.» Így lett ő boldogtalan dupe-jévé a mániának, hogy ábrándos-gyerekes esztétikája szerint ítélje meg és formálja a világot.

Igaz, hogy e gyerekes-ábrándos esztétika megvalósításának kedvéért olyan ábrándtalan és olyan felnőtt tudott lenni, mint senki az eredendően ábrándtalanok és eredendően felnőttek közül. Igaz, hogy miniszterelnök lett, Beaconsfield lordja lett, térdszalagrendes lett, az egész szigetország rajongással ünnepelte és a királynő annyira bizalmas barátjául fogadta, hogy - amire nem volt még példa - hellyel kínálta meg. Igaz, hogy tépelődő lírikus létére elfoglalta a jókedvű zsokék és kenetes szavú gyapjúkereskedők hazáját, igaz, hogy mindjárt megalapította rajta a világtörténelem leghatalmasabb birodalmát. Igaz, hogy a karrier, amelyet mániájától, idegességétől, érzékenységétől, überconpensált ábrándosságától hajtva befutott, egyike a legizgalmasabb, legtanulságosabb, legtündökletesebb karriereknek. Mindez azonban, mondhatnám, magánügy. Az angol birodalom magánügye, a világtörténelem magánügye, André Maurois magánügye, az én magánügyem. Disraëli akkor érezte magát legjobban s akkor volt leginkább önmaga, amikor átengedte magát eredendő tunyaságának; amikor, turbánnal a fején, hosszu csibukkal a fogai közt s tarka álmokkal a fejében, naphosszat hevert a kereveten; amikor a keleti városok zsivajos, színes uccáin sétált, olyan kényelmes léptekkel, amikről Mehmed pasa mindjárt felismerte, hogy «nem igazi angol»; meg amikor a Sheridan-nővérek szalonjában tölthette az időt «szemtelen és gyengéd apródként», az irodalmi fordulatokkal dekorált udvarlásnak, a dandys szellemeskedésnek, a társaság megbotránkoztatásának, elkápráztatásának és elbűvölésének artisztikus játékaival. Cselekvő zsenijére, politikai sikereire csak ráfizetett.