Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
Tehát újra hadakozhatott, mint fiatal korában. Újra szemben állt egy egész világgal, mint első házassága idején. Ifjúságának emlékei újraéledtek benne, talán a fiatalság illúziójával is eltöltötték: mert harcolni, érdeklődések és indulatok középpontjában lenni, véleményeket megosztani, sebeket kapni, sebeket adni: ez nem maga-e az élet, a láng, az ifjúság?
Újra mintegy a saját regényeinek hőse lehetett. Mennél lehetetlenebb és kockázatosabb a helyzete egy Jókai-hősnek: férfiúi erényei annál meglepőbb tündökléssel ragyognak föl. Talán titokban arról ábrándozott, hogy karddal is megvédhet egy női becsületet. Hetvennégy éves ember? Miért ne? Seigneur de
Így nem maradt más hátra, mint hogy bevárja, mely oldalról fogják megtámadni és ha lehet, visszaszúrjon azzal a hegyes kis acélszerszámmal, amellyel a nemes és kényelmes lúdtollat a kornak megfelelően fölcserélte.
Természetes, hogy érzékenyebb volt, mint egyébkor és jobban számon tartotta, honnan nyilaznak reá vagy honnan nyúlnak feléje baráti kezek.
1901-ben végre elkészült a Rudolf trónörökös kezdeményezte nagy mű:
Ekkor felpattant Madarász József, a kissé szertelen függetlenségi párti képviselő és kurucos akcentussal így szólt:
-
Tovább nem folytathatta. Az egész Ház lehurrogta Madarász apót, akibe valósággal beléfojtották a szót. Csak a Jókai életének alaposabb ismerői tudták, hogy Madarász József voltaképp vérbosszút akart állni Madarász Lászlóért,
De érték kellemes, jóleső meglepetések is. Az új század eleje meghozta a modern sajtó csodálatos föllendülését. Jules Janin találmánya, az előfizetőkre alapított napilap a technika minden vívmányát szolgálatába állította: a sajtó nagyhatalom lett. És azok az újságírók, akik már a hatalmas nyomdai gépeken, telefon, éjjeli szerkesztőségek levegőjében nőttek föl, a «Hon», az «Üstökös», a «Nemzet» alapítóját mint pályájuk «atyamesterét» tisztelték valami szavakkal ki nem fejezhető szeretettel és hódolattal. Bródy Sándor, Vészi József és mások, a sajtóval egybeolvadt modern irodalom képviselői szinte fiúi meleg érzéssel közeledtek Jókai epochális alakja felé. Az egész kar szeretetének külső kifejezése és jelképe volt az a Jókai-serleg, amelyet az újságírók egyesülete alapított és amelyhez ezentúl minden év március tizenötödikének szabadsajtó-ünnepe fűződik.
Jókai élete végének talán legszebb eseménye
Házassága óta Jókai életrendjén nem esett lényegesebb változás. A tavaszt és őszt többnyire a Svábhegyen, a nyarat Balatonfüreden töltötte. A változás csak annyi, hogy a telet most már minden évben szívesebben viseli el melegebb éghajlat alatt, Olaszországban, a francia Riviérán vagy Európa legdélibb pontján, Sziciliában, ahová nászútja vezette.
Korán kel most is, mint egész életén át (és ebben Ferenc Józsefével rokon az életrendje), természetesen korán fekszik is le. A megszokott munkaórái még mindig íróasztalánál találják. Csodálatos munkakedv, szinte vállalkozó szellem szállja meg: ezer terv fordul meg agyában, minduntalan lapoz és keresgél híres noteszkönyvei kincses bányájában, amelyben évtizedek hosszú során át halmozta föl megírnivaló témáit, jegyzeteit... Néhány odavetett szóban egész Jókai-világ tárul elénk; ami hasonlatos ahhoz a mesebeli képhez, amelyen «Csipkerózsika» és környezete alussza elvarázsolt álmát és várja a bűvös szót, a varázsló mester fölszabadító igéjét, amelyre majd az óra ingája megindul és ez az egész megdermedt mesevilág életre kel.
De a varázsló mester már érzi az Idő boszorkányának ellenvarázslatát, már nehezebben tudja életrekelteni az alvó meséket. Az aggkor gyakori bántalmai lepik meg, az az állapot, melyben hálát ad az ember Istennek minden napért, amelyet egészségesen töltött. A toll gyakran kiesik az alkotó ujjai közül: a bátor, ifjúi kezdeményezésből így lesz mind gyakrabban aggkori töredék.
De azért életének e sír felé hajló őszén is nyílnak kései, néha bátortalan, néha szinpompás, meglepően üde virágai. Élete végső szakának műveit soroljuk itt el, amelyeket házassága óta alkotott:
A mécs kialvóban van.
A mécs, mielőtt örökre elaludnék, még egyszer hatalmasan fellobban.
Minden lángnak, még az égitestek lángjának is megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy a halál előtt még egyszer kifejti ifjúi erejét, hevét és szinpompáját, mielőtt beolvadna a semmibe, a Nirvánába, amely szanszkrit nyelven ezt jelenti: «a mécs kialvása».
Vannak csodálatos aggastyánok, akik életük végén még hatalmas műveket alkotnak és egyszerre valami rendkívüli, szokatlan tettel vonják magukra a világ figyelmét. Ez az utolsó, ifjúi lendületük mintha a bennük élő rejtélyes, szinte halhatatlannak tűnő életenergiának olyan tüneménye volna, mint a mécs utolsó föllobbanása vagy az égitest végső, felrobbanó fénykévéje.
Ilyen csodálatos aggastyán volt Tolsztoj Leó, aki nyolcvankét éves korában, 1910 november 10-ikén váratlanul elhagyta családját, évtizedek óta megszokott környezetét, Jasznaja Polyánát és a kalugai kormányzóságban lévő Szmardinszky-kolostorba menekült, ahol meg akarta valósítani élete régi, ki nem élt vágyát: családi és anyagi függőségtől mentesen az emberiség számára dolgozni!
Orvosok, biológusok bizonyára ismerik a halhatatlan energiáknak e végső, titokzatos fellobbanását. Ezt egyszersmind a közeledő halál előjelének lehet tekinteni.
A mi csodálatos aggastyánunk, Jókai Mór életében a Bajza-utcából való kivonulás olyanféle kirobbanás lehetett, mint később Tolsztoj életében a Jasznaja Polyánából való futás. Tolsztoj ezután már csak tíz napig élt.
A mi Jókaink szinte törhetetlen szervezete még csaknem öt évig állt ellen a Csontkezű hívó és parancsoló szavának.
Élete utolsó márciusát Nizzában töltötte. Április végén betegen érkezett meg Erzsébet-körúti lakására. Tüdőgyulladás, az aggkor réme lepte meg. És Majmuna, az álom tündére fogta be csöndesen szemét örökre 1904 május ötödikén esti kilenc óra után húsz perccel.