Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám
A dúlt március vég kései hidege borzongatta a siető embereket, metsző szele zörgette a cégtáblákat az ólmos ég alatt már kora délután fekete-szürke uccán.
A sarkon, ahol a szél két folyamága örvényt verve csapott össze, libegő szárnyú télikabátban izgatottan beszélgetett karcsú magas két ember. Egy férfi meg egy lány. Az egyenes derekú, de könnyedén görbült vállú férfi halántékán a félrecsapott fekete puhakalap alatt őszesbe kunkorodó tincset szálazott remegtetve a szél. A lány térdtől szabad fiatalos vékony lábain testszin harisnya feszült. A férfi szeme nekimeredt, a hangja rikácsolt; a lány könnyű apró zsebkendőcskét emelt koronként arcához.
- Szóval nem mondja meg!
- Nem mondhatom meg, Béla!
- Nézze, Edit, én pedig itt jelentem ki ezen a rohadt sarkon magának, hogy akkor engem többet nem lát...
A könnyű csipkekendő újra lebbent. A lány összeszorította remegő ajkát és félretekintett.
- Szóval? - vágta, mint a dárdát, a lány arcába ezt a, hangsúlyán érzett, utolsó sürgetést.
A lány nem felet.
- Hát akkor istenvele! - vetette oda a férfi és elrohant.
A lányban felcsuklott a sírás, de visszanyelte, a férfi után nézett, lépett, de aztán megállt, lehajtotta fejét, szája elé kapta zsebkendőjét, visszafordult s gépiesen, álomszerű léptekkel átment a villamos megállóhoz...
Gyopáros Béla dühöngve száguldott a Belvároson keresztül: ...Hogyne, ugye, minden szabadságot már az esküvő előtt... mire? Arra a tizenkét év korkülönbségre?... mit képzel ez tulajdonképpen?... úgy szeretem, hogy mindenbe belenyugszom és minden megaláztatást, minden titkolódzást már eleve vállalok?... a menyasszonyomnak titkos útjai vannak és én, Gyopáros Béla, cs. és kir. kamarás nem tudhatok meg róluk egy büdös szót se?... hisz, ha ő benne nem bízhatom meg, kiben bízzak? A családját sem ismerem... ah, ilyenek ezek a nyári, fürdői ismeretségek! Titkos mátkaság! Az ember szerelmes lesz, bujkálva találkozunk, elígérkezünk egymásnak, a hetedik mennyországban járunk, tervelgetünk, mikor szólunk családjainknak... és... és egy szép napon észreveszem, hogy rejtett útjai vannak, órákról, délutánokról nem tud beszámolni, hogy mit csinált... hazugságon kapom... s végül meglesem, hol mászkál ez a lány... besuhan a Kazinczy-uccába s már hiába surranok utána, úgy látszik észrevett, futhatott, míg én megkerültem a sarkot... és eltünt egy házban... melyikben?... végigszimatolom a kapualjakat, maszatos kölyköt, házmestert kérdezek meg, nem látott-e a házba jönni egy magas barna hölgyet... néznek rám gyanakodva vagy vigyorogva, nem lehet megtudni semmit... vissza az uccasarokra, őrt állni, nehogy mögöttem elosonjon talán... félóra, óra, másfélóra, két óra... két teljes óra!... szörnyű két óra!... végre jön, meglát, elsápad, kérdőre vonom, sír és nem mondja, sír és nem mondja, nem mondja, csak sír... hát lehet is, hát mondhatja is a menyasszony a vőlegény szemébe: «A szeretőmnél voltam, ne haragudj!»? Most aztán kész, vége!
S Gyopáros Béla bevágódott egy kávéházba, ahol elkezdett konyakozni s már mámorosan ült vacsorához egy előkelő étteremben. Itt sörrel kezdte s nehéz burgundival végezte. A konyak még csak jobban felkorbácsolta dühét, a sör cinikusan bárgyú mosolyt festett az arcára s a burgundi sötét keze kivonszolta szíve legmélyebb oduiból az állati ösztönöket.
- Miért ne? Nekem nincs jogom, nekem, a szabad férfinak? - motyogta magában.
Kocsit hozatott s elment egy táncos lokálba nők közé. Itt pezsgőt rendelt s a finom ital, a sima választóvíz, minden eddigi mámort összekeverve, vett egy rész dühöt, amelyet kötekedéssé előkelősített, egy rész cinizmust, amelyet nyegleséggé enyhített és egy rész sötét ösztönt, amelyet erotikává sallangozott: s így történt, hogy Gyopáros Béla páholyából a férfiak felé ellenséges szemvillanások, kellemetlenkedő megjegyzések, a nők felé gáláns kérések és ajánlatok, a pincérek - az egész világ! - fejéhez fennhéjázó szavak röpültek.
E hármas indulat hármas mámora szabályosan ingott megtompult agyában s a körülötte szétfolyóvá puhult világban, míg egyszerre csak fölibük ömlött a pezsgő differenciált, clairvoyant mámora, amely császárrá emelte Gyopáros Bélát az utálattal és megvetéssel sujtott világegyetem fölé.
Úgy is állt föl, miután fizetett, mint Bizánc ura valami barbárokkal folytatott megalázó béketárgyalás után, amelyen súlyos aranyakkal váltotta meg - életét.
Életét? Hohó! Annyira még nem vagyunk. Van más élet is, van másnak is élete s ki így, ki úgy viszi vásárra a magáét... Élet-vásár, csók-vásár, hiuság vására!
A mulató bejárata elé készséggel faroló autó soffőrjének a híres előkelő éjjeli kávéház nevét vetette oda.
Pár perc mulva ott is voltak.
Ez igen - vetette le kabátját a ruhatárban - ez igen, fény, tágasság, fülledt meleg, finom kávé és száz parfőm illata a drága cigaretták füstjétől opálos levegőben - haladt végig a szögbe forduló kávéházon az asztalok mellett - ez igen, nyűtt újságírók, hervadt parkettáncosok, drága tiszta úri nők és kihívóan viruló amolyanok, ah, mi közöm hozzájuk - ült le egy félreeső asztalhoz, szemközt egy fiatal szomorú lánnyal, akinek szomszédságában háromtagú társaság szórakozott hosszúnyakú butéliákkal, egy nő, két férfi - ez igen, itt a szemközti asztalnál, ez a szomorú lány itten, milyen úrias, milyen szerény.
- Na, barátom - szólt a pincérnek - egy feketét, hab nélkül s nyomban a hegyibe egy kis üveg crémant rosé-t - átnézett a lányhoz, visszacsettintette a pincért - vagy tudja mit, egy nagy üveget.
A harmadik asztaltól ránézett az egyik férfi, nehezet pislogott kettőt-hármat, fölemelte a mutatóujját s elkezdte dadogva énekelni:
- Maros vize fóó...lyik-csen...dese
Gyopáros végigmérte a részeget s tüntetően elfordult.
Amaz abbahagyta az éneket:
- No mer azér! - s visszavonult butéliái mögé.
A magános lány látható érdeklődéssel figyelte a jelenetet, tán attól félve, hogy verekedés lesz a vége.
Gyopáros hirtelen átszólt hozzá:
- Mért olyan szomorú?
- Mindig ilyen vagyok! - mondta egyszerűen a lány, akinek szemében az igazi bánat s a tettetett kacérság olyan különöset villant, hogy Gyopáros egészen belezavarodott s már mondott is volna valamit, amikor a harmadik asztaltól újra felhangzott:
- Maros vize... phhh...
Gyopáros kihívóan arra fordult, de aztán hirtelen elnevette magát s legyintett az éneklő felé:
- Szervusz, Tóbiás!
- Tóbiás? - ütődött meg a részeg. - Nem Tóbiás, hanem Maros vize fóóóó...
A magános leány, otthagyva télikabátját és kalapját a széken, hirtelen fölkelt és ment, ment előre a hosszú kávéházon végig a ruhatár s a telefonfülkék felé.
A részeg asztalánál megszólalt a másik férfi:
- Jó, hogy elment ez az undokság, zavart - ezzel fölkelt, odalépett Gyopároshoz: - Gallay! Bocsáss meg, kérlek alássan, hogy Gyula barátom áténekelt, most, hogy ez az undokság elment, mert ha nem megy el, én kidobom, nincs akadálya, hogy összetoljuk asztalainkat s megkezdődik, kérlek alássan, fängt an, hogy úgy mondjam, egy nóbel zauferáj, vagy pardon, a szeretőd? nem? még lehet, ez esetben tévedtem, á huá, huá, huá!
Gyopárosban villámgyorsan gondolkozott a pezsgő s a hirtelen támadt csókvágy: ha most képen törli ezt a Gallayt, nagy verekedés lesz, lovagias ügy, botrány, s a kislány meglép, ezért így felelt:
- Majd átülök, Gallay, ülj le Tóbiás mellé, csak elébb valamit egészen kigondolok - mondta a részegek különös logikájával.
- Kigondolsz? - felelte fontoskodva s mintegy teljesen meggyőzve az érveléstől amaz - az jó, s ha gondolat kint van, te át vagy hozzánk, á huá, huá, huá! - s visszaült a társaságához.
Gyopáros gondolkozva rágyujtott egy cigarettára, aztán hirtelen fölkelt s ment ő is előre a ruhatár felé. A terem oszlopos, szökőkutas fordulóján túl egyszerre szembetalálkozott a visszafelé jövő lánnyal. Elibe állt:
- Bocsásson meg, hogy megszólítom, nem ismerkedni akarok, csak kérem, ne üljön vissza az asztalához, a szomszédai megjegyzést tettek magára s mért legyen magának kellemetlensége, nem igaz? Pardon! - ezzel oldalt lépett, körültekintett s egy belső mélyedés üres asztalához leült.
- Mért ne mennék vissza? - csak ennyit mondott a lány s indult tovább, de a szökőkútnál megállt, újra visszafordult, az ablakok felé tartott, s ott egy szinészforma fiatalember asztalánál megállt. Kérdezett valamit tőle.
Gyopáros odanézett, crémant rosé-függönyös szemének úgy rémlett, ismeri a fiatalembert valahonnan, aki csakugyan bólintott is most feléje, hangosan szólt tehát:
- Azt kérdezi, ki vagyok? Mondja meg neki, megmondhatja neki - ezzel fölpattant, átsietett a fiatalemberhez: - Jó estét, nem ülök le, köszönöm, annyi az ügy, hogy én figyelmeztettem, ne üljön vissza, oka van, pardon, jó éjt - s visszament a mélyedésbe.
Most már az egész kezdett nagyon összezavarodni. Homályosan, nagyon homályosan szégyellte magát, hogy gyáván viselkedett és a lánynál is lecsúszott és hülye és gonoszul buta minden... eh!
Fölnézett. A lány feléje tart. Egyszerűen, mint a végzet. Mosolyogva fogta meg az asztalnál álló másik szék támláját, kijjebb húzta a széket, a lányra nézett s kinyujtott karral, nyilt tenyérrel a székre mutatott.
A lány leült.
Gyopáros boldog volt, mint a gyerek:
- Látja, kedves, látja, nagyon kedves magától, ideül, azt hiszi, hogy én amúgy nem... egy perc még ott fönn és átülök a maga asztalához, kedves, és milyen finom a keze, én Gyopáros Béla vagyok, cs. és kir. kamarás, nem sértem meg? eszik vagy iszik valamit?... haló, pincér, fent amott üvegem, poharam, hozza ide, tiszta poharat is... ó csokoládétortát parancsol... pincér, hozzon egy csokoládétortát... habbal?... igen, egy hab-felhőkarcolóval... egy építményt... jó? ízlik? örülök... no, és maga hol lakik?... a Kazinczy-uccában? jó ucca... mért jó?... mert aljasak az emberek... én a hegyen lakom, túl, Budán, feljön hozzám?
- Fel! - monda egyszerűen a lány.
- Hát akkor mehetünk - szólt szinte durván Gyopáros. Fölpattant. A lány szégyenkezve kelt föl. Gyopáros egy pillanatig gondolkozva nézett a kávéház már derengéstől zöld ablakára, elsimított a homlokán, állva fizetett s mint aki valami gonosz parancsnak engedelmeskedik, elszántan indult a kijárat felé.
- Brr, hogy útálom a hajnalt, emberek mennek és villamosok csilingelnek, gyorsani egy kocsiba...
Az autóban már újra gáláns úr volt:
- Majd meglátja, kedves, egy odu, egy várúr oduja, sok fegyver és sok könyv s kitünő likőröm van és remek teát főzök, kedves, te, kedves...
S szinte megdöbbenve eszmélt rá, hogy megremeg ez a lány a csóktól, mintha nem lenne mestersége s a ruhája is milyen rendes s a lába finom, nem táncosnő-láb, amely a kitaposott arany-cipőben szétterül, ó, neki volt az ilyesmiben gyakorlata. Különben mit gondolkozik, annál jobb!
A lány alig szólt egész úton, csak odabújt hozzá, mint aki nem annyira szerelmet, mint inkább védelmet keres.
Karcsu aluminium-kulccsal nyílt a nagy rácsos kapu. Óriás a modern kapubolt. Lift-aknához is kulcsa van Gyopárosnak, a gombot megnyomja, a lift suhan...
Gyopáros mosolyogva nézi a lányt:
- Patent, mi? És diszkrét? Ez Gyopáros, a várúr!
Ujra kulcs és ujra ajtó, folyosó, ajtó, minden sötét, Gyopáros átkarolva viszi magával a lányt a néma homályban, még egy ajtó, csillárfény pattan s egy különös, alagút-mennyezetű hosszú teremben vannak.
A falakon régi és új puskák, kardok, tőrök, sisakok, emitt polc polc után rengeteg könyvvel, nagy íróasztal a szoba közepén s egy nyitott ajtón nagy kettős ágy Lajos-pompája fénylik elő.
A kislány kábulva néz körül.
Gyopáros élvezi a hatást. Már szereti is ezt a kis bogarat... s ha az élet így akarja, ő legyen felelős?
A kislány körbejár, meg-megtapint egy kardot, megnézi, kedvesen félrehajtott fejjel egy-egy könyv hátát...
Gyopáros, mámora csappantan, udvariasan siet:
- Megbocsát egy pillanatra, vizet hozok,
Már az ajtónál van, amikor bizonytalanul száll utána a lány hangja:
- Ki ez a nő?
Gyopáros hanyagul fordul vissza az íróasztal felé, amelyre a lány mutat s nyeglén veti oda, már túl a küszöbön:
- A menyasszonyom... - s már behúzta maga után az ajtót.
Mire visszatér, ott áll még úgy, ahogy jött, a lány, kalapban, kabátban, holtfehér arccal s már az ajtóból látni, egész testében remeg. Gyopáros leteszi a vizes edényt, a lányhoz siet:
Mi baja, kedves? Mért nem teszi magát kényelembe? - s a lány szemét keresve, tekintetét követve ő is odanéz az íróasztalon álló képre, amelynek keretéhez oda van támasztva ugyanaz a fénykép keret nélkül.
Komolyan megszédül. Ezt a második képet most tette oda valaki. Ez a lány? Hogyan?
- Mi ez? - kiáltja s gallérjába dugja két ujját, hogy tágítson szorításán, mert megfullad.
A lány szeméből patakban ömlik a könny. Ajka alig hogy el tudja hebegni:
- A néném! - s felviharzó zokogással omlik a diványra.
Gyopáros homlokából dörgölné még a mámor maradékát, világos látást akar szemébe pislogni, tenyerével gyötri a mellét, hát mi ez, mi ez?
A zokogás ujra felcsuklik a diványon. Ő csak nem ért valamit, de ez szenved. Segíteni! - ez egyetlen gondolata.
Odaül a zokogó mellé, gyöngéden, testvériesen, ó, már nem gálánsan, simogatja a rázkódó vállat, apró, értelmetlen vigasztaló szavakat mond, megvárja, míg lecsillapszik, aztán halkan kérdi:
- Először?
A lány igent int a fejével.
- Milyen meggondolatlan! S ha nem én rám akad?
A sírás újra fölhördül.
- Na, most már hagyja abba. Nincs semmi baj. Nézze, magyarázattal tartozunk egymásnak mind a ketten. Edittel én ősz óta titkon jegyben járok, a nyáron ismerkedtünk meg a Tátrában, ahol ő egyedül volt... Nyáron beszélt a húgáról, még a télen is, de egy idő óta, csakugyan, nem emlegette... Ma vesztünk össze végkép, nem akarta megmondani, mit keres... várjunk csak... a Kazinczy-uccában? ó, ó,...
- Nálam volt.
- I... Igen... igen? Magánál? Mért? Nézze, tudja... ó, milyen aljas és buta egy gyanakvó férfi.
- Egy hónappal ezelőtt el... elmentem hazulról, hogy moziszinésznő leszek... az apám szigorú... és én nem hittem neki... mindenki csak a nőt akarta bennem és művészetről nem akart senki se beszélni... Edit jött és hívott vissza... én is makacs vagyok... éltem, míg volt egy-két ékszerem, azt hazudtam Editnek, szerződésem van már... és én nem akartam legyőzve, szégyenszemre visszamenni apámhoz... gúnyos nevetését nem bírom... és hát inkább ezt az életet választottam volna... de nem, én nem tudom, egy hónapig egyedül, éhesen is, idegenek és mohó vágyak között... nem is tudom... nem tudom, miért ültem be abba a kávéházba... én most úgy félek... könyörgök magának, ne bántson... ne... ne.
- Csak ne sírjon! - szólt rá Gyopáros tréfás szigorúsággal. - Hogy túloznak ezek a kislányok, dehogy akart maga, - hazudta meggyőződéssel - megszökött kicsit, pont, visszamegy.
- Nem, nem! Nem megyek! Soha!
- Csak ne idegeskedjék! Várjon csak! Gondolkozzunk! Iszik egy csésze teát?
A kislány nagyot sóhajtott:
- Éhes vagyok!
- Brávó! A kedves papa azért, köztünk legyen mondva, nagy szamár, pardon! Na és, magáról nem is beszélve... Csak nem az a torta volt egész vacsorája?
A kislány igent intett.
- Hallatlan! No, most én főzök egy jó teát, van itthon sonka, szardinia, tojás, vaj. Megreggelizünk. Most hét óra. Nyolc előtt nem igen állíthat be maga a papához, én Edithez. Szóval van időnk. Nézze, hogy is hívják magát?
- Olga!
- Hát persze, Olga, bocsánat, emlékszem. Nem fogjuk megmondani, hogy... itt... volt. Igen? Azt mondjuk, én kinyomoztam a maga lakását és az én boldogságomra, arra való tekintettel, hogy egy cs. és kir. kamarás nem vehetne feleségül olyan lányt, akinek a húga... a... a... művésznői szabad pályán van, megkértem, hogy térjen vissza a szülői házba, ma reggel mentem magához és maga rögtön jött is.
A kislány nekiderülve bólogatott:
- Igen, igen!
- Na most én megyek és hozom a sonkát, de előbb mutassa meg a retiküljét, nincs-e benne még egy fénykép-meglepetés?
Olga, a nő, az örök nő minden vihar után oly könnyen föltámadó optimizmusával őszintén, szívből fölnevetett.
Gyopáros pedig, a sonkáért menve - hogyne, még az kéne, hogy az inasnak csöngessen - azon gondolkozott, hogy nem olyan-e ez az egész élet, mintha igen-igen szűk sikátoron szaladna az ember, a sikátor két fala könnyű selyempapír, egy könyék-mozdulattal át lehet szakítani akármelyiket, csakhogy balfelől tragédiába zuhan, jobbfelől vígjátékba heppen az ember.
No, nem igaz?