Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Éjfél már elmúlt, de Anyu még mindig ébren volt. Nem tudta felfogni, mi történhetett Ellával, valami szörnyű szerencsétlenséget sejtett, könyvekből olvasott regényes történetek, elveszejtő rémképek jutottak eszébe. A nagy megbékélésre született asszony még sohasem volt ennyire nyugtalan és kétségbeesett. Ki szeretett volna ugrani az ágyból, hogy fellármázza az egész házat s mozdulni sem tudott, szemeiből kiapadhatatlanul szivárogtak a könnyek. A tehetetlenség álomlátása volt ez. Látta magát, ahogy kint bolyong az éjszakában, süppedő fehér dunnákon jár, lábai belenehezednek a puha talajba, érzi, hogy fájásig előremereszti szemeit s csak a végtelen fehér földet s a végtelen kék eget látja. A holdból, akár egy magasratartott alabástrom korsóból, ömlött a hideg világosság, a házaknak csak a süveges tetejük látszott s egy hosszúlábú madár járt előtte, akinek zöld volt a lába és vörös volt a csőre. Az asszony eltakarta a szemeit, mert azt hitte, hogy véres ez a csőr. Aztán látta, hogy az egész csak egy nagy, rozsdás szélű felhő. De ez a felhő föltartóztathatatlanul közeledett, közelről olyan volt, mint egy teleívódott szivacs, lejjebb ereszkedett, egyre lejjebb és sulyosan, mint az ólom, rátelepedett az elernyedt asszony mellére.
Halálfélelemben fölsikoltott.
Csöndben néztek rá a vajszínű falak. A toalettasztalkán égett a leernyőzött lámpa, az asszonnyal szemben egy tájkép függött a falon s ő most ráismert, hogy hasonló tájakon járt néhány pillanat előtt. Még nem nyugodott meg benne a bizonytalanság rémülete, kikelt az ágyból, átment Ella szobájába. Üres volt. A lány még mindig nem érkezett haza. Mit tegyen hát, merre keresse? Mint a halálraitélt az élet után, úgy vágyakozott valami jótevő bizonyosság után. Egyedül a Dada az a házban, akivel bizalmasan beszélhet a történtekről. Megindult a cselédszoba felé, de meghallotta, hogy valaki éppen most érkezett haza. Nem tudta bizonyosan, a fia-e vagy a férje. Nagy csöndben hallgatózott, várakozott. Aztán, hogy a kinti zaj elhallgatott, kiosont, két sötét szobán s a hallon át bement a Dada szobájába.
- Daduska, - sugta az öreg ágya fölött. - Daduskám, kérlek, kelj föl egy pillanatra. - Fölgyujtotta az ágy előtt álló lámpát.
Dunyhák és párnák között feküdt az öregasszony, csipkés főkötő volt az aszott kis fején s mint valami óriási viaszbábu emelkedett föl a szólításra.
Az asszony leborult az ágyra, elfojtott zokogással sírt.
- Ella már hazajött? - kérdezte a megriadt bábu. Így félálomban is érezte, hogy merre kell tapogatóznia a szavakkal, ösztönösen, egy pillanat alatt fölfogta a helyzetet.
- Két óra van, Daduskám és még mindig nincs itthon, - mondta az asszony. - Ó, én szerencsétlen... Milyen szerencsétlen vagyok én!
- Majd hazajön ő, szivecském, - felelte a Dada - hazajön ő már nemsokára. - Olyan lágy és betakargató volt a beszéde, mintha végtelen selyemszálat eresztene ki a szájából. Nyugtatgatta a másik asszonyt, hosszú hálóingében kikelt az ágyból és lábhegyen tipegett ide-oda.
Aztán átmentek az asszony szobájába.
Lefojtott hangon beszélgettek. Az asszony csak panaszkodni tudott, valóságosan beteg volt, a Dada úgy bánt vele, mint régen, mikor az még karonülő baba volt.
- Hazajön biztosan, itthon lesz ő mindjárt, - duruzsolta, mintha mesét mondana, - csak hát ilyenkor télen rosszak az utak és nehezen érkezik haza az, aki talán, ne adja Isten, eltévedt. Ó, nem hal meg az ember olyan könnyen, mint ahogyan azt te gondolod. Erősnek kell lennünk és szépen be kell gyógyítgatni a sebeket, ha az élet megharap bennünket. Nem jól van az ma, a fiatal lányok úgy csinálnak, akárha nagykorú legények lennének. De azért az angyalok vigyáznak rájuk, az ég azokat is szereti, akik lámpás nélkül tévelyegnek az utakon.
Az asszony valahonnan messziről, nagyon messziről hallotta ezeket a szavakat, úgy látta, hogy kitárt pehelyszárnyakon szállnak le a magasból és fölfogják őt és átringatják valami másik, szebb világba.
- Azt gondolod, Daduskám - kérdezte -, hogy nem történhet vele valami szerencsétlenség?
- Semmi sem történt vele. Lehet, hogy semmi, de lehet, hogy valami történt vele mégis. De ez már a fiatal leányok sorsa s vannak, akiknek ilyen s vannak, akiknek másmilyen a sorsuk. Teneked ilyen volt a sorsod, nekem másminő volt. De azért látod, mégis itt vagyok.
Az asszony megértette, hogy a Dada mit rejteget a szavai mögött. Sulyos, fekete kövek voltak ezeknek a szavaknak az alján s ő nem merte végiggondolni az értelmüket.
Ültek egymás mellett a félhomályban, néha szóltak, de többet hallgattak. A Dada erős volt, mintha kemény csontból faragták volna, az asszony megbujt mellette, mint valami halálra fáradt vándor.
Reggel volt már, világosodó téli reggel, mikor Ella megérkezett.
A két asszony mozdulatlan szemekkel nézett egymásra. Hallgatóztak, aztán lassan megrebbentek a pilláik, arcukon kisímultak a megmerevedett vonások... Ella most ment be a szobájába s vigyázva becsukta maga mögött az ajtót.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Estefelé hazajött Zilcer s bármennyire nem hitt lánya betegségének a komolyságában, nem térhetett ki előle, hogy meglátogassa. Útközben furcsa gondolatok vetődtek fel benne, hátha olyasmi történt Ellával, amit titkolni kell a világ előtt, s előtte is? Nem lepné meg a hír, ha azt hallaná, a lánya most állapotosan fekszik az ágyában... de mégis, lehetetlen. Legyűrte ezeket a buta, gyalázatosan vad képzelgéseket. Szégyenkezett önmaga előtt, bizonyos, hogy csak ő tételezhet fel ilyent egy másik, egy életvidám, de alapjában tiszta és ártatlan emberről. Mindannak, amit másról feltételezünk, bennünk vannak a gyökerei. Az úgynevezett jólelkű bíró nem humanista bölcs, hanem együgyű szamaritánus. Úgy látszik, mindent megért, mindent méltányol, de csak azért, mert semmit sem ért meg. A dolgok és történések között nem húzza meg az elválasztó kontúrokat, a különböző arculatok érdektelenül összemosódnak előtte s így ő nem az igazság és hamisság kimondására, hanem önmaga nyugalmának a megtartására törekszik. Kétségtelen, a törvényhozás szempontjából csak az lehet a jó bíró, aki gonosztevőnek sem lenne utolsó. Kell, hogy bele tudja magát élni a vádlott lelkiállapotába, s csak annyi köztük a különbség, amíg az egyik fizikailag is kiéli ösztöneit és elgondolásait, a másik csak negatív formákban éli föl azokat... Már többször megfigyelte magában, hogy ő sem az egyik, sem a másik oldalon álló tiszta típushoz nem tartozik. Anarchikus ösztönök élnek benne, szexuális és egyéb kielégülési vágyakozások gyötrik, de ha a tudatába kerülnek, elgondolni sem meri azokat. Az ő sanda és rosszindulatú legbensőbb érzései voltak azok, amik Ellát meggyanusították. Mértéket adó agyában maradéktalanul kialudtak ezek a gondolatok. Nem kell, hogy mindent kombináljon az ember.
Vacsora után csak úgy közömbösen, apai kötelességből, átment Ellához. Félhomály volt a szobában, középen egyetlen leernyőzött lámpa égett az asztalon. Anyu és Relli, a sportruhás lány, a közvetlen világosságban ültek s az asszony paszianszot játszott. Ha valami komolyabb baja volt Anyunak, vagy a Dada szárnyai alá, vagy pedig a babonás kártyajátékhoz menekült. Kétségbeesésében gyerekes makacssággal addig keverte és rendezgette a lapokat, amíg azok igennel feleltek neki. A lány két könyökére támaszkodva figyelt.
Mikor az apa belépett, mindketten láthatóan összerezzentek. Anyu letette a kártyákat s lassan, gondosan összesöpörte az egész csomagot.
- No, mi van Ellával? - kérdezte az ember. Odament az ágyhoz, a lány valóban betegen, viaszhalványan feküdt a fehér párnák között. Az ember elsimította kezét a vértelen, alvó arcon és kérdő értelmetlenséggel nézett a többiekre.
A beteg aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. A Dada alacsony, fehér zsámolyon az ágy lábánál ült, okuláré volt a szemein s mint valami bagoly meredezett fel az emberre. A csönd nem akart felszakadni.
Anyu közelebb jött az ágyhoz.
- Valami belső komplikációk - mondta alig hallhatóan és úgy állt ott közvetlen a Dada mellett, mint valami eltévedt zarándok. Bő, szürke selyemruha volt rajta, övvel s a nyaka körül cinóbervörös kihajtókkal. - Talán nem is komoly a dolog - s kezében volt a kártyacsomag és játszott vele, kinyitotta, mint a legyezőt s megint összecsukta.
- Úgy látom, hogy komoly, - felelte az ember. - Egészen komoly.
A Dada felelt az asszony helyett:
- Nincs ebben semmi halálos.
- Magához most senki sem szólt, - vágott rá egyszerre türelmetlenül az ember. - Elég volt a tolakodásaiból! Ne akarjon állandóan az egész ház fölött uralkodni.
Anyu az emberhez lépett és megsimította az arcát:
- Ne beszélj így. A Daduska nem akart megbántani, Ó, hiszen valamennyien annyira kimerültek vagyunk...
- Hagyd csak, galambom, az én dolgom, - rikácsolta nekivadultan az öregasszony és felemelkedett a zsámolyról és előrenyúlt, mintha csőrével bele akarna vágni az emberbe. - Tíz ilyen törvényszéki ember sem fog le engem, ha egyszer megbántanak!
Az asszony visszanyomta az öreget a zsámolyra.
Az még mindig morgolódzott.
Anyu belekarolt az emberbe. - Csak nem akarod komolyan megbántani, - mondta. - Ne ébresszük fel Ellát - s karöltve az emberrel az ajtó felé húzódott.
- Ilyenek valamennyien - szólalt meg ujból a Dada. - Ilyen hősök valamennyien, ahol nincsen, aki a torkukba harapjon.
Relli ott guggolt az öregasszony mellett és csititgatta és babusgatta, mint valami nekimakacsodott gyereket.
Az apa és anya átmentek a másik szobába. Az ember engedte, hogy vezesse a felesége, a fölforrt dühe egy pillanatra magáról is megfeledkeztette, de most megállt és újra kérdezte:
- Mi van Ellával?
Az asszony védtelenül összerezzent, szólni akart, de torkán nem jött ki hang. Olyan volt, mint egy óriási, tehetetlen baba, rányalábolódott az emberre és hangosan, elcsukló hullámokban kiszakadt belőle a zokogás.
Mennyi akaratlan vallomás és tragédiás bánat volt ebben a sírásban. Az ember türelemmel engedte, hogy a másik megnyugvásba vergődjön a karjaiban s kinyíltak előtte az értelem kapui. Már semmi titokzatos nem volt előtte Ella állapotában. S nem is kérdezett többet. Az asszony, mint valami húsos, nagy virág csüngött alá a vállairól, érezte a felzaklatott test puha ernyedését s a nyakában a forró, elveszejtő leheletet. Érezte, hogy az idő megállt fölöttük, ingtak és hajladoztak a végtelen ürben.
Nem tartóztatta magát, mohó éhséggel belecsókolt az asszony nedves arcába s az nem védekezett. Még egyszer és még egyszer s érezte, hogy a ránehezedett test lassan kipirul, aztán valósággal meggyullad a karjai közt.
S aztán valamit súgott vagy sóhajtott az asszony.
- Vörös liliom - súgta vissza a férfi. - Angyal vagy. Te az én őrangyalom vagy. - S már az egész testet az ölében tartotta s parázsló, vizsla szemeivel körülpillantott s mint valami legyőzött zsákmánnyal, megindult a félig ájult asszonnyal ki a szobából, a többi szobákon is át a dolgozója felé.
Az élet áldott, végtelen a sokszerűségében s az ember a szenvedéseiben is boldog.
Emlékszem haláltígérő fekete órákra, egészen gyerek voltam, nyári zivatar mennydörgött a magasságokban, én egy kislánnyal mentem az esőostorok alatt, féltünk az elszabadult hangoktól és fényektől s először a lányka s aztán én is elsírtam magam.
- Meg fogunk halni - mondta a pajtásom s én is mint a visszhang utána sírtam.
- Meg fogunk halni.
Egy szilvafa alatt álltunk s ekkor egy zöld béka, akkora, mint egy selyemmel bevont gomb, a lányka vállára ugrott és boldogan fölbrekegett a háborgó egek felé.
Nem tudom miért, de akkor egyszerre megéreztem, hogy a viharok eldobognak mellettünk, akár a megbokrosodott ménes s mi nem fogunk meghalni.
S szemben a dombok mögül előbujt a nap, láttuk, hogy a szivárványhídon angyalok indulnak el, üvegcsengők vannak az arany szárnyaikon s csak mennek, akárha táncolnának körül a földön.
Az esőnek már csak a szagát éreztük s a fákon és füveken visszamaradt szineit láttuk.
Leültünk a szilvafa alá, a lányka belefeküdt az ölembe s én boldog voltam, amilyen talán soha többé nem leszek.
De nem. Én mindig élettel és akarattal vagyok tele.
Az élet legmagasabb foka az egészség s az egészséges ember nem lehet boldogtalan.
Vagy egy óra mulva Anyu kijött a dolgozószobából. Nyugodt és szép volt az alkonyatban. Valahol messze, ismeretlen világokban járhatott, úgy nézett most körül, mintha kissé idegennek találná a környezetét. Aztán elmosolyodott, két párnás kezével, csak úgy szokásból, lesimította a haját és megindult vissza, Ella szobájába.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Aranysárga dél volt s a szomszéd ház ablakában egy aranysárga madár énekelt. Aranysárga nádszálakon ugrált ide-oda és aranysárga volt a hangja is. Csak a kiválasztottak láthatták ezt a jelenséget. S akik meglátták, azok örültek neki, mint ahogyan a gyerekek örülnek az alkonyati sarkok és a cselédszobák csodáinak. Zilcer a kiválasztottak közé tartozott ezen az órán, nemcsak hogy meglátta a madarat, de a vállára is szállt az, mikor ő kijött a hivatalból. Az ember emberi hangon szólt hozzá s a madár is emberi hangon válaszolt:
- Én a te testvéred vagyok, éles késeket és zamatos bélű gyümölcsöket énekelek neked s állandóan a fejed felett úszom, mint ahogyan másik testvéreid, az aranypáncélos halak állandóan alattad úsznak, ha te nem a föld, hanem a vizek felett jársz.
- Bim-bam - felelte az ember. - Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő. Bimbula bácsi egy fekete kutya, akinek se ormánya, sem dohányos zacskója nincsen.
Fejét pajkosan hátrabillentette, tekintetét széthordta a magasságban s meglátta, hogy Ella és Relli fönt napoznak a szabad terraszon.
Azok is meglátták őt s nevettető csacsiságokat kiabáltak át egymáshoz.
- Szép lány - mondta az ember végül csak úgy magának. - Bim-bam, olyan ez a lány, mint az a gyümölcs, amiről a sárga madár beszélt... de a gyümölcs mégis csak gyümölcs s ez a lány nagyon messze van tőlem.
Relli még látta, hogy az ember befordul a kapun, aztán megint olyan lett a táj, mint rendesen délután négy órakor.
- Estére gyűlésre kell mennem - mondta. - Hozzá akarok szólni a városépítészeti kérdéshez s alig van készen néhány jegyzetem.
Ella meleg takarókba pólyáltan feküdt mellette a nyugágyon. Hosszú napok óta ma van kint először a szobából, már pirosabb a színe s a hangja csenget, akár a megbolygatott csengetyűk.
- Amíg te jártál össze-vissza a világban, én ott feküdtem az ágyban, amiben néha meg lehetett volna fagyni s néha olyan volt, mintha parázzsal vetették volna be.
- Azt mondod boldog voltál.
- Talán még annál is több. Majdnem anya voltam. Szenvedtem és véreztem, mint ahogyan egy megsebzett test vérzik. Azt hittem, hogy meg fogok halni, az emberek bántóbbak voltak körülöttem, mint a kisértő árnyékok s egyszer csak a falakon át láttam, hogy kinyílik a házunk kapuja és bejön rajta egy gyermek, kicsiny, mindenki előtt ismeretlen gyermek, mezítelenül, ahogyan a régi képeken láttam az angyalokat, dél volt és belőle sugárzott a világosság, jött s a füvek állva maradtak a lábacskái alatt, nevetett s a levegő színesen hullámzott, mint a selyem,
- gyere ide, - mondtam neki - gyere ide a te kicsi anyukádhoz,
- pipi, papa - felelte - és jött, jött egyre közelebb az ágyhoz s ekkor megláttam, hogy sem kezei, sem lábai nincsenek, ő nem is ő, hanem a sóhajtás, amit az előbb én sóhajtottam el, puha, rózsaszínű felhő, amint az ég peremén úszik, fájt az én szegény, beteg testem s ő édes harmatot locsolt rám a magasból,
- ő az én elszállt gyermekem - gondoltam -, ő az, aki elmegy mielőtt megszületett volna, kibírja-e majd a szakadatlan vándorlásokat, boldog lehet-e hát az élet mindennapi megpróbáltatásai nélkül?
nem voltam anya és úgy éreztem, mint az anya, a szegény és gazdag, a szőke és barna, a kövér és sovány anyák együtt s úgy éreztem, mint akik haldokolnak a szerelemben
- fojtsatok meg, gyilkoljatok le, - könyörögtem az ég felé, aztán fogjatok fel az öletekben őrangyalok,
énekek zengjetek,
kövek keményedjetek,
virágok virágozzatok,
én már láttam a kutyát, mikor piros nyelvével megtisztogatta hét kicsiny kölykét, láttam a madarat, mikor a csőrével megetette kilenc sárga fiókáját, láttam a tehenet, amint elrugja a gazdasszonyát és megszoptatja kicsiny, tarka borját, láttam az asszonyt, amint két karjába véve kövér ikergyermekei még kövérebbre táplálkoznak a két fehér mellén s én már láttam magam mindenféle alakzatban
s most csak feküdtem, mint akit megsebeztek
útban voltam a gyermek felé, aki elvándorolt tőlem s nem volt erőm, hogy magamhoz vonzzam s ahhoz sem volt erőm, hogy én menjek el utána... s most is beszélek neked a szerelemről, ó, milyen megfoghatatlan mindez.
- Te asszony vagy úgy ahogyan vagy s én még csak növendék ember vagyok - mondta Relli. - Te már megtaláltad a nő asszonyi életformáját, én csak útban vagyok magam felé, a nő felé.
- Én boldog lennék, ha anya lehetnék.
- Én boldog lennék, ha ember lehetnék.
Ella feküdt arccal az ég felé s a szemei olyan dolgokat és történeteket láttak, amilyeneket a másikéi még nem láthattak. A világ két ellenkező szélén állt a két lány. Szóltak egymáshoz és nem tudták kibeszélni azt, amit éltek és élni szerettek volna. Pedig két ellentétesnek látszó irányból egy pont felé gombolyodott a sorsuk. Egyik sem tagadta meg női lényegét, de ameddig az egyik asszony-nőstény, a másik nő-ember szeretett volna lenni.
- A te életed egy síkban mozog, egy mederben haladsz a kiteljesedés felé, én ezer irányból tevődöm össze, engem az élet ezer arca érdekel. Te közelebb vagy önmagadhoz, mint én, de kialakulatlanságunkban is én magasabban vagyok náladnál. Mint ahogyan a tanárnő mondta, két tipus vagyunk. Te az emberiség föntartóihoz, én az emberiséghez tartozom.
Ella nyugodtan, a boldogok elégedettségével mosolygott.
- Lehet, hogy igaz, amit mondasz, de mindez most nem érdekel engem. Itt fekszem melletted, még mindig betegen s máris megyek abban a bizonyos egyenes mederben előre, afelé a magam felé, aki még nincs itt, de aki miatt már itt fekszem betegen. Te megértesz engem, mert te okos és szabadgondolkodó vagy, de nem érezhetsz velem együtt, mert a te legszebb érzéseid még alusznak benned. Hogy melyikünknek van igaza, melyikünk élete szebb, ezt nehéz volna eldönteni. A rózsa úgy szép, ha rózsa a maga nemes nagyszerűségében s az oroszlán úgy szép, ha oroszlán a maga nemes nagyszerűségében. Annakidején éreztem, hogy a tanárnő a ti pártotokon van, de én nem akarom elhinni, hogy az ember az emberiségért él. Én úgy érzem, a világban csak az a jó, ami nekem jó.
- Ha valami mennél több embernek jó, annál jobb nekem is.
- Látom, hogy végeredményben te is épp olyan önző vagy, mint amilyen én vagyok.
- Egy bizonyos szemszögből az önzés maga az élet. Kétségtelen, hogy az önzetlen ember a legönzetlenebb szeretne lenni s ez maga a teljes önzés. Ugyanígy például, én ma szegénynek érzem magam ezer irányból eredő gazdagodásomban és te gazdagnak érzed magad a szegénység teljességében.
- Az én szegénységem olyan, mint maga a föld, szürke és igénytelen. Az emberek megtapossák és mégis belőle fakadnak föl az élet javai. Végeredményben a fa tetején ragyogó virág, vagy a felhők mögé szállt repülőgép egyszer megpihenni visszakívánkozik a földre, mint ahogyan a világothódító ember is örök nosztalgiával gondol vissza anyjára. S én boldog vagyok, hogy érzem körülöttem azokat, akik sóvárognak az anya után, mint életük egyetlen fixpontja után.
- Én azonban azt hiszem, most a nagy változások idejében vagyunk és lesznek, akik holnap nem az anyához, hanem az emberiséghez akarnak megtérni. A pszichoanalízis téged igazol, de a szocializmus kollektív élettendenciái az én elgondolásom irányában fejlődnek. Az én világelgondolásomban az anya helyét a fajta fogja fölváltani s a fajtát egyszer maga az egyetemes jelenvalóság. Én például már nemcsak anya, hanem a fajtának érdemes tagja is szeretnék lenni. Ez a vágyam s hogy anya legyek, ez a rendeltetésem, női mivoltomnál fogva. Nem cél tehát, mint nálad, hanem adottságaim következménye.
- Csókolj meg!
Relli lehajolt hozzá és megcsókolta meleg, teli szájjal s szeretet és a sorsközösség érzése volt ebben a csókban.
- Milyen gyerekek, milyen bolond nagy gyerekek vagyunk mi!
- Mienk az élet, Relli és nem akarjuk kiengedni a kezeink közül.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -