Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám
Szinte azt mondanám, Gellért Oszkár az, aki a legnagyobb fába vágta a fejszéjét összes költőtársai közül. Azok az érzések, amiket ő énekel meg, nem olyanok, amik efféle elemi visszhangot keltenek. A lírának ősi természete, hogy rebellis. Hiszen éppen a gátakat, szemérmeket áttörő, vagy áttörni nem tudó érzésnek küzdelme, panasza a líra legkönnyebben bugyogó és legáltalánosabb forrása. Tovább megyek, a kielégülés, vagy kielégülhetés, a nyugalom, a boldogság, az egyensúly hangjai maradnak mindig a gyöngébbek a költészetben a lázongás, a vágy, vagy hát a túlszigorúan vett morál és világrend szabványainak sikeres megkerülésén való ujjongás énekei mellett.
Iskolapéldák hozzák erre nézve a Himfi Boldog szerelmének szembeállítását a Kesergő szerelem strófáival. De akárhol, akármilyen költőknél ezer más mintára lehet rámutatni a fönti dologban.
Nos, gondolom, azért kell az értékmérőnknél bizonyos súlykiegyenlítést tenni a Gellért költészetének javára, akit kiváltképpen a legkevésbbé könnyű hatásokat és igézeteket keltő témák, az enyhe, hitvesi érzelmek költőjének, az anyai gerjedelmek, az áldott termékenység magasztalójának tartanak, teljes joggal. Ezek mellett a versek mellett quantitás s talán qualitás tekintetében is még a nagy Kozmoszon való révületek és ámulások betűkbe rótt sorai dominálják a Gellért költészetét, amely érzések szintén nem tartoznak a nagy lármájú és a lelkeket rohamszerűleg bevevő és megzengető költemények témái közé, kivált oly, szinte puritán és póztalan formákban, ahogy Gellért tolla alól kerülnek elénk.
Természetes, hogy ez a költészet nem hivalkodik rikító szinekkel s nem túl gazdag a változatosságban. És hogy ezt nem lehet felróni fogyatékosságául, még természetesebb. Bizonyos, hogy ezeknek a verseknek finomszemű értők előtt szinte pikantériájuk lehet annak a ténye, hogy íme, ép a legnagyobb erkölcsi szabványok és szokványok szép és bátor megszólalásai azok, amiknek hatása minimális magára az őket létrehozott és konzerváló nagy emberi átlagra. Calibán jobb szereti képzelgéseit önmagáról, mint tükrét.
Persze vannak ezek közt a versek közt olyanok is, amiknek nemcsak hatása, de maga a hatásossága is felveszi a versenyt a szenvedélyek s más szertelen indulatok felzaklatóbb szavával, ahogy csöndes, de ellenállhatatlan hatalmukkal fogják meg és szorítják el szívünket.
Mondja el valaki például magában megindulás vagy megilletődés nélkül Gellértnek azt a versét, amelynek címe, vagy egyik sora ez:
Ez a vers az anyánk és hitvesünk redőiről szól, olyan megrendítő egyszerűséggel, hogy soha el nem felejtheted, soha jobban meg nem fogalmazhatod magadnak.
Mindig az az érzésem, hogy valami nagyon-nagyon fölényes van a Gellért Oszkár soraiban. Odavetettségük, takarékosságuk, mind-mind erről beszél. Ezeknek a verseknek nem akadhat meg a szemed cicomáin, mert ezt az eszközt a költő elveti és megveti. Ezek a versek nincsenek arra szánva, hogy egyszer átfusd őket és elgyönyörködtessenek néhány órára, vagy napra. Ezekből a versekből vagy minden szónak olyan súlya marad benned, hogy egyszersmindenkorra magaddal hordod, vagy bele se fogjál olvasásukba, mert üres mondatokat olvasol bennük.
Ilyesvalami az, amit fölénynek mondok a Gellért verseiben. Hogy aztán akad a kötetben egy-két olyan vers is, ami kontrasztszerű magyarázat ehhez a fölényhez, valami olyan gesztus, ami mintha azt mondaná: - no, hisz ha éppen arról van szó, hogy magam is éljek a hatás becsületes eszközeivel, íme, nem olyan nehéz ügy ez!... hát még ebben is van Gellértnél valami nagyon-nagyon aggályos művész-szemérem. Egyáltalán a végletekig-átlatolt minden kifejezési eszköz, amivel ez a költő él.
Nem tudok menekedni attól, hogy említést ne tegyek egy verséről itten mindazzal kapcsolatban, amit a Gellért költészetének jellegzetességéül megpendítettem. Erről a szokványokat respektáló, erről a kifejezési módban puritán és erről a változatokat nem kergető, fölényes, tisztahangú líráról.
...rabot szültem ezeknek,
Felöklelem és agyontaposom.
Hogy hogyan bődül és harsog át az emberen ez a néhány sor, valóban a kivesző, megalkudni nem tudó vadállatnak esztelen, féktelen, gyötrelmes, őrjöngő indulatával, ez olyasvalami, amire szinte kevésnek érezzük azt a megjelölést, hogy elemi. Mert úgy tetszik, maga a Kozmosz rettentő, könyörtelen gépházának falát döngeti.
Úgy érezzük, ilyen szavak azok, amik néha napok, órák alatt száguldják be emberek ezreinek az agyát és lelkét, az életformák nagy válságainak idején, mikor a régiek helyett új igák kerülnek az új ember-állatok nyakára.
Ám, ahogy biztos, hogy minden új iga csak ugyanattól a vértől és verítéktől csöpög majd és ugyanazokat a kínokat gúzsolja és horzsolja tovább, úgy az is biztos, hogy ez a vers nem afféle alkalmi harci induló. Messzibb, örökebb a célzata és inkább megrendít és lesujt, mintsem az indulatainkat kavarja fel. Mert szimbolumában nem a vak, a harcos, a vergődő hit szava harsog, hanem az élet inségének bizonyos irányban való utolsó csöpp vérig tudatossá vált reménytelensége őrjöng az élettel meghasonlott baromfaj magát rontó bosszújában.
Azt hiszem, ebben a nemben jobbat nem írt le költő ennél a versnél. Még kevésbé maradt ilyen költemény oly szerény nyilvánosság ismeretében, mint a Gellért verseinek kötetei.
De hát ez hosszú panasz. Hozzáfűzve inkább még azt, hogy ennek a szerény nyilvánosságnak is bizonyos hálátlanságáról is beszélhetnék, amint az utóbbi évek szinte csak tudomásul vettek értékeket és érdemeket és aztán könnyedén napirendre tértek fölöttük másod- és harmadkiadású és értékű hangok felserkedő gyomjában.
Értem ez alatt a formában és tartalomban hozott sok-sok újnak és eredetinek majdnem teljesen feledésbe kerülő méltánylatát egy csomó elsőfoglalású költővel szemben.
De hát ebben a Gellért sorsa, mint mondom, többekével közös s csak eggyel több jellemző kórtünet az egész. Sőt talán hozzátehetném, hogy Gellért még némileg szerencsésebb e tekintetben sok társánál, ahogy éppen költészete túl is szeparált jellegénél fogva őt kevésbé érték sérelmek abban, hogy formáit, sajátosságait gyatrább ismétlésekben szétkalózkodják.
Mit tagadni, hogy ezen a terepen a legnagyobb jutalom és öröm az egyedülmaradásé? No és ha érte őt öröm és jutalom ebben az egyedülvalóságban, még mindig biztos, hogy még kamatait sem kapta meg azért, amit adott érte.