Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám
Mindig izgatott a kérdés: miért írunk s miért ép azt írjuk, amit írunk? Mit jelent az írás? Miért versíró közöttünk ez s miért regényíró amaz?
Könnyű lenne egy formulát találni: az írás - állásfoglalás magunkkal és a világgal szemben. Vagy ahogy a dráma zord matematikusa, Ibsen mondta: írni annyi, mint törvényt ülni magunk fölött. No, ha ez igaz volna, ez az ingatag törvényszék többnyire szegénységi bizonyítványok megszövegezésével foglalkoznék, mint a Paul de Kock-ok és Banville-ek esetében. S nem is értem Ibsen ködös formuláját, tehát bosszant is. Mennyiben ült törvényt önmaga (vagy a skandinávok? vagy az emberiség?) fölött Ibsen A vadkacsával vagy a Kísértetekkel? Ha «önmagunk» alatt az emberiséget kell érteni, Ibsen párbeszédes moralistává csökevényesül, valami büntető célzatot lop az irodalomba, s egyúttal odasüllyed a tézises írók mellé, az irány-irodalom gyatra limbuszába.
Az ilyen, a
Mi tehát az írás? Ibsen ott tévedett - érzem -, hogy logikával akarta meghatározni, holott itt is, mint mindig, ha írásról van szó, csak az intuició vezet célhoz.
S az intuició ezt az ötletet veti tudatom küszöbe fölé:
Ma már kétségtelen - átjáró a valóságból az elméletbe, visszavonásig -, hogy az ember szellemi életének értékesebb, termékenyebb és nagyobb fele az öntudatalatti gazdag világában játszódik le. Itt raktározódik el mindaz, amit az élet belénk dobál; itt rendeződik s itt áll készen, hogy a gondolkozás akarata vagy a fantázia kényszere kiemelje az öntudatba. Már most, az emberek különféle adottságúak abban a tekintetben, hogy első sorban mit figyelnek meg. A regényíró adottságú az életet, a
A regényíró adottságú szükségképpen mindig a mást, az életet búvárolja a felszinre, a versírói adottságú meg mindig önmagát, önmagának ezer alakját, amelyek egy benyomáshoz kapcsoltan ereszkedtek annak idején öntudatalattisága mélyébe.
Van persze olyan ritka írói egyéniség, akinek figyelme és adottsága kétirányú, mint például Victor Hugo, de még nála is a regényben sok lesz a líra (a hóvihar 100 oldalas hőskölteménye a
Mellesleg jegyzem meg, a versfaragás, a technika egészen mellékes kérdés. Jól verselt rossz verseket írhat a nem-költő (Rostand) s rosszul verselt jó verseket írhat az igazi költő (Vajda János, Baudelaire).
Így aztán engem, aki szeretek mesterségem titkai közt kotorászni, mindig érdekelt a másik író, a regényíró s különöskép a költő. Verset tán többet is olvastam életemben, mint regényt, mégpedig azért, mert ingerelt a tőlem, regényírótól oly idegen jelenség: hogy a csodába foglalkozhatik valaki magával annyit? S mikor aztán belemélyedtem egy költőbe, ámulva láttam végül: alapjában véve mindegy, hogy a világban tükröződik-e vissza az «én» (regény), vagy az «én»-ben tükröződik a világ (líra). Mert hiába beszél csak a világról a regényíró, önmagán szűrte át ezt a világot; hiába csak magáról beszél a versíró, a világból szűrődött beléje az én-je ezer formája.
S itt van most előttem egy különös költő,
Megoldott sarukkal (én mindig megoldom saruimat, ha egy sorstárshoz, íróhoz belépek, viszont elvárom, hogy hozzám se robogjanak be sáros csizmával) lépek verseskötete nagyon egyéni otthonába s csodálkozva nézek szét. Ez nem Petőfi nádfödeles viskója, melynek fala belül szivárvánnyal szőtt hab-selyem; nem Arany János kurta kúriája, amelynek belső fala gonddal vésett márvány. Nem Verlaine kórházterme, amelynek fala egymásba fonódó, lüktető eleven női test. Nem Ady kocsmája, amelynek falán a vér és arany drámájának, a magyar tragikumnak plasztikus, színes, bódult filmje pereg.
Kis szoba ez, félig polgári, félig fantasztikus, kicsinyre szabott, de terembe való bútorokkal, nagy XI. Lajos-kandalló, amely azonban elfér egy gépíróasztal helyén, hatalmas angol pohárszék, egy zsúrasztalkánál nem nagyobb. Kicsiny és szertelen méretű egyben itt minden. Hallatszik az előszoba-csengő, de kis Debussy-vihart zeng. Szól a telefon, de a Végzet hallózik rajta. Az íróasztal rendes, akartan puritán darab, de felpattanó fedele alatt örvényes tenger viharzik. Jól szellőzött, tiszta levegőjű a szoba, de a Vágy kábító illatot permetez belé. Otthonosan érzem magam, de a küszöbön már a homlokomra írta egy kéz: «Idegen». Mi ez? Itt egy szobor, amely sóhajjá oszlik. Abban a sarokban sóhaj hangzik el, amely megáll a levegőben és sötét illatú, fekete rózsává feslik. Szonáta száll föl, amely mint könny permetez alá. Csodák történnek és a csodatévő elegáns angol zakóban ül egy polgári széken, egyiptomi cigarettát szív és várakozóan mosolyog. Mintha mindehhez semmi köze se volna. Hűvös és előkelő s csak később veszed észre, hogy szíve tájáról vékony csíkban vére csurog végig a szürke, finom zakón.
S ezt a víziót egy logikus Freud könnyen átírhatná Gellért Oszkár költészetéről szóló értekezéssé, amelyből én itt előzetesen, szívességből, átveszek pár részletet, de persze a magam nyelvén mondom el.
A versírás lényege mindig különös kapcsolatok megtalálása volt. Gellért Oszkár verseiben ezek a kapcsolatok a realitást misztikumba feloldóan a különösnél is különösebbek. Itt van a verse, amelynek címe: XX, s azt mondja, az idő két keresztje telt el «azóta», osszuk meg, édes, fele ide, fele oda, így könnyebb elviselni s az ő keresztje ágakat hajt, forogni kezd, tömör ragyogású csillag lesz belőle... vagy az ő keresztje ketté válik, két ága két egyenes sugárrá párhuzamosul s így repül a végtelen felé, ahol valahol Isten közelében a két ág találkozik. Hát, kérem, e mellett a szimbolizmus mellett Stéphane Mallarmé híres hattyú-szonettje elbujhat. Ennél szebben évfordulón - házasságin? - szerelmet vallani az édesnek nem lehet.
Vagy ez a verse:
És így tovább minden vers egy külön teljes szimbolum, amelybe évtizedek, kötetek vannak értőn miniatürizáló kézzel összesűrítve a sóhajról, amely kiszakít önmagadból s örvénylő bánatod fölött röpít a vágy útjain; a visszahúzódásában szemérmetlenről, akinek szeme is mezitelen; az elmúlt élet csókjáról, amelynek árnyék-sebe éget; az első csóknak a megszokás ecetjébe savanyodó édességéről; az ifjúságról, amelyet mint madarat elereszt merevült, nehezült karjáról; a fiatalságról, amely telefonon hívja s a remegve hallózónak már nem felel; a Halálról, aki mint bába elvágja köldököd zsinórját a földtől; a meg nem születés (tett, vers, szerelem meg nem születése?) oszló felhőgomoly-gyötrelmeiről; a dal új husvétjának chorálszerűen zengő várásáról; az Úr szent iróniájának esdéséről; a nő rendeltetéséről, az anyaságról s a fiúi szeretetről, melyre a következő vad és szelid képet találja:
Az élete elé villant sok sok szemet mint összegereblyézett csillagokat egy halomba hordta egy eszelős isten s neki szét kellett újra szórni őket új magvetőként az égre, hogy megkeresse az elsőt és megtalálja az utolsót, esthajnal csillagát: «A te szemedet, anyám.»
Az új szerelmes, aki faggatja a férfit a mult szerelmek felől: halottfosztogató, aki az így rablott kinccsel ékesíti fel újszülöttjét, szerelmét.
Nem tud együtt sírni a fölötte síró nővel? Ime a kép, ami megérzékíti: egy könny hull alá a nő szeméből, az ő pillájára hull, társára vár, a társ fészkén ül, nem mozdul, könnyecske vár s aztán lepereg egyedül.
A nő, sírás után, kölni vizet szagol? Groteszk tréfával vigasztalja: föld, zöld levél, mezők, erdők, hegyek illatárját is így szippantja fel a bíbor alkonyi nap: Ez az isteni Orr!
Egy csókban visszaérzi magát Éva teremtéséig s megint visszafelé előre addig, míg a jövő mélyén a férfi újra visszatemeti magába a nőt, enmaga ízére ébred, enmaga keserű földízére.
S mily maradéktalan kifejezése a
Ha most már, rövidre fogva, nem szótól szédült irodalmárok, hanem az esti lapokat naponta átnéző, a tudatalatti rejtelmekkel nem igen törődő egyszerű polgárok számára kellene összefoglalnom Gellért Oszkár költői lényegéről alkotott véleményemet, körülbelül a következőket mondanám:
Az arisztokratikus művészetű költő Stéphan Mallarmé-szerűen hangszerelt nyelven, Coppée realizmusával José Maria de Hérédia-féle miniatürökbe zsúfolt regényeket ír meg verseiben, ami azt jelenti, hogy szimbolizmusa kikerüli minden szimbolizmus veszélyét, az aprólékosságot és az élettől elszakadást, mert megmarad a realitás talaján és széles ecsetvonásokkal dolgozik.
(A francia nevek itt nem azt jelentik, hogy e költők tanítványa vagy utánzója Gellért Oszkár, nem is lehetne egyszerre utánozni Mallarmét és Hérédiát; csak azt jelentik, hogy én, mint hajdani francia irodalom búvárló, legkényelmesebben francia költők munkásságából elvont fogalmakban tudok gondolkozni.)
Mennyivel jobban mondja ezt el maga Gellért Oszkár, aki
Magános fa. Vihar zilálja most
S fölötte villámok hasítnak.
De vihar után, ha a nap kisüt,
Oly szeliden csüggeszti le lombjait.
Magános fa. De dalos madarak
Repdesnek rajta, hogy alattuk játszva
Hintáznak az ágak.
Magános fa. És gyökerei mélyen
És messze a földbe nőve. De szárnyai,
Szárnyai vannak! S éjjente ugy érzi,
Álmában ugy érzi, hogy szárnyai, sokezer szárny,
Sokezer szárny csak emelik, emelik egyre,
Míg fészkes ágai vigyázva,
Vigyázva borulnak össze,
Hogy egy repüléshez még nem is értő
Csipogó, tudatlan, buksi fióka
A földre ne pottyanjon valahogy
A nagy úton -
A nagy úton a csillagok felé.