Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám
A huszadik század magyar költői mind, Ady is, többé-kevésbé hatása alá kerültek az impresszionizmusnak. Gellért Oszkár körülbelül az egyetlen, aki ettől a hatástól mentes maradt. Őt nem ragadták magukkal az impresszió pillanatnyi hangulatai, elfutó sejtelmek, lágy fluktuálások, a kifejezés bizonytalanságában való öröm csábítása, a forma kitáruló és összezáruló játéka. Ezért volt mindig bizonyos különállása, amely eltávolította társaitól, de egyúttal mintegy idegennek éreztette sokak előtt az általános érvényűnek tartott stílustól tartózkodó költőt, aki külön attitude-ben, külön hangon mondotta dalait s hozzá még jóformán minden gesztus nélküli puritánsággal, az izgatott gesztusokat kedvelő költészet orcheszterében. Ő állott legegyszerűbb pózban az emberek elé. Versein semmi barokk díszítmény, semmi formai játék, kifejező készsége közvetlenül a dolgok magvához nyúl, beszéde a legegyszerűbb, primaire jelentésű szavakból rakódott össze s egyenesen, határozottan kimondta a mondanivalót. Annak idején nem voltunk eléggé áthatva ettől a költészettől. Most jött meg az ideje, mikor az impresszió értéke kétessé kezd válni számunkra, az idő erős megállást parancsol az élet forgószelében, s tudatunk ijedten kapaszkodik a pozitívumokba. S most teljesedett be Gellért lírája, legújabb könyvében már teljesen, hiánytalan erejében szól felénk. A költő elérkezett a csúcsra s ott találkozik azokkal, akik már várták.
Tiszta férfi-líra ez, érzésem szerint legférfiasabb hang a mai magyar költészetben. Nem mintha erősen hangsúlyozná a maga férfiasságát, semmi sem áll távolabb tőle, mint bárminémű osztentáció. Nem is mintha szándékosan valami férfi-típust akarna kifejezni, hanem egyszerűen mindig tisztán és kihallhatóan egy férfi hangját érezzük a vers mögött. Nyilván az teszi férfiasságát, hogy nemcsak érc van benne, hanem szilárdság és koncentráltság is. A kimondott szó mozdíthatatlanul le van rögzítve a versben, a mondanivaló nincs összefüggésben a hangulat véletleneitől, hanem állandó érzések hullámzásnak tarajlása, a forma belülről, a saját természeténél fogva, olyasformán alakul, ahogy a természet sűrűsíti művészi alakzatokban kristállyá az anyagot. Gellért minden verse ilyen kristály, melynek fazettáin szikrázva törik meg a napsugár, egy a költő legbensőbb énjéből fakadó szabály formálta, egyetlen számára elképzelhető alakban, amelyben nincsen egy fölösleges írásjel sem s amely ép azért a változhatatlanság hatásával hat. A szavak úgy csordulnak ki, mint a nagyon érett szőlő levének kövér, gömbölyű cseppjei, s összeállva különös sűrűséget adnak a versnek. Hőfokuk nem a felületről való, belülről, a lélek rejtelmes mélységeiből árad beléjük a forróság, mint a föld kérgére a legbelső mag izzó melege.
Ez a férfias költő megrendítően gyöngéd tud lenni. Amikor a kislányt figyelmezteti, hogy a tenyere, homloka, a szája, a szeme mezítelen, mikor a nőre, akivel a véletlen hozza össze egy futó pillanatra, azt mondja: «a futó szél összesodort veled, mint két idegen fa ágát, s mint két idegen faág levelét fekteti egymásra pillanatokra». A fürdővíz pajkos játékának képe egy másik versben. Csak férfi tud ilyen bensőségesen gyöngéd lenni. Mély szeretettel öleli magához a világot, meglátja benne az alig észrevehető apró dolgok szépségét és megindul tőle. Ezekkel az odalehelt finom képekkel aztán nagy dolgokat tud kifejezni, mert gondolata mindig az élet nagy dolgainak táján jár s legegyszerűbb hangulatai is valami nagy mélységbe torkollanak bele. Kis versek egyszerű szavainak vízcseppjeiben a legnagyobb élet-problémák tükröződnek: mint a
A téma nála csak elindítja a gondolatok egy zárt sorát, melybe útközben beleasszociálódnak látszólag távolálló képzetek. Ahogy egy cseppben benne vannak a tenger roppant vizének összes tulajdonságai, úgy van benne minden versében egész lénye. Nem a téma a fontos, hanem az életfunkció, melyet minden témaadó benyomás, szemlélet, gondolat, felindulás kivált belőle. Tulajdonképpen egy témája van: Gellért Oszkár, amint a világról, életről, halálról, szerelemről eszmélkedik, ez eszmélkedéstől felindulásba jut és ez a felindulás verssé sürűsödik össze. Nem lehet azt mondani, hogy gondolatok költője, - ez a teljesen helytelen megkülönböztetés még ma is kísért a magyar irodalmi gondolkodásban - igazi költőnél a gondolat érzés és az érzés gondolat, a kettő nem vált szét, a gondolat az érzéstől kap tüzet és feszültséget, az érzés a gondolattól súlyt. A valósághoz való viszonya abban áll, hogy a valóság neki kiinduló pont, melyből felszáll magasra, a csillagok felé, vagy melyből kitárja lelke mélységeit. Abszolút szubjektív költő, minden gondolata belőle magából csurran ki és bele magába tér vissza, nincs egy szava sem, amely teljesen ne volna az övé. Ezért tud olyan egyéni és eredeti lenni, a költészet örökérvényű banalitásai az ő verséből teljesen hiányoznak, nincs képe, mely a világirodalom ősi kép-készletéből volna átalakítva, az ő tulajdona mind, ő látta és találta meg, rajta van valamennyin a szüzesség hamva. Nincs modorossága sem, amilyen nagy költőknek is szokott lenni, föltétlenül őszinte és föltétlenül meg tud győzni őszinteségéről, sohasem mond semmit csak azért, mert szép, vagy annak tartja, csak olyan dolgokat mond, melyek elmondása erősen a szívén fekszik. Ezért is nincs versei közt különbség feszültség dolgában, az egész kis kötet minden verse egy szinvonalon van, ami a kimondás intenzitását illeti.
A verseiben legtöbbször előforduló szavak egyike az, hogy: szárny. Ennek szimbólikus értelme van. Jelenti a költő vágyát, felemelkedni valami nagy magasságba, az ideál felé, az emberfölötti isteni lényeg felé. A földi vonatkozások mind egy-egy akadály s az akadályokkal való harcból fejlődik ki a lélek drámája. Mindenben többet keres a merő realitásnál. Idealista a szó legtisztább értelmében: a valóság képében az ideált keresi, a külső tény mögött elnyúló perspektívába néz. Aki ezt tisztán akarja látni, olvassa beleéléssel
Énnekem attól még
Nem ember az ember,
Ha véresen kiszakadt az anyaméhből -
De kezdve azon, hogy az anyamell bimbaján
Csüngő puha ínyét
Fogassá faragja a kenyér
S folytatva, hogy ölét termővé kapálja majd
A nemző-egészség állati ösztöne
S jót és gonoszt szürcsölő Valamijét
Lélekké építi ki egy életen át
Ami benne és kivüle angyali -
Énnekem: attól ember az ember,
Hogy Istent tudott formálni magából.
Magából, magának,
Műremeket.
Ez a gondolat a magva világfelfogásának. Ettől kapják szavai, képei, szinei azt a hamvas gyöngédséget, melyről már szóltam. Csak az tud ilyen gyöngéd lenni, aki egy ideál magaslatáról száll alá a valósághoz. Régebbi verseiben idealizmusa tárgyszerűbb, mondhatni nyersebb volt, foglalkozott az emberiség nagy szociális és egyéb boldogulási problémáival, ma már megtisztult minden aktualitástól. Ma már az életnek nem esetlegességeivel surlódik, hanem a lényegével. A szerelemben is nem a bírás, az ölelés vágya izgatja, hanem ami ennek mögötte és fölötte van: szerelmi fölindulását a férfi és nő örök harcos viszonya s a szerelem és a mulandóság kapcsolata buzogtatja fel. Férfias szerelem az, gyöngéd és finom, legtöbbször meghatóan lágy képekbe olvadó, tele érzéki tűzzel, de a férfi mindig fölényben van a nővel és saját érzékiségével szemben. Ő a tudatos a nő impulzívitásával szemben. A szerelem a nőnél végső instanciában anya-vágy, - szerelem és gyermek nagyon kevés költőnél ennyire szorosan és gyakran asszociálódó két fogalom. S ebből a közelségből ered néhány versének gyönyörűen megszólaló anya-kultusza, az anyaságnak az a himnuszi magasságokba lendülő apoteózisa, melyet
Gellért Oszkár verseiben az állítmányok majdnem mindig második személyben állnak. Majd minden verse párbeszéd egy néma személlyel, a nővel, az olvasóval, önmagával. Ez a beszéd-forma valahogy drámaivá teszi mondanivalóit, mintha a néma személy előtt, szemeláttára formálná gondolatait. Ezzel közvetlen, bizalmas viszonyt teremt önmaga és a vers olvasója között, megkönnyíti neki, hogy velejárjon a gondolataival, melyek néha nagyon messzire eljutnak, a fantasztikumig, minduntalan beléjük vegyül valami, ami a valóságon túli, ami csak képzelődéssel vagy érzéssel érhető el s amitől a szavak sokszor misztikus villódzást kapnak. A közvetlenségnek ezt a hatását fokozza a belső forma, amelyen sohasem érzik komponálni akarás és mégis valami belső logikánál fogva mondat úgy sorakozik mondat után, hogy végül pontosan és teljesen kiadják, amit a költő közölni akart, - nemkülönben a külső forma is, az a szabad vers, melyet Gellért maga alkotott magának, melyhez költői pályája legnagyobb részén ragaszkodik, s mely sok tekintetben különbözik a bőbeszédűségtől messze óvakodó rövid soraival, szavainak súlyával és valőrjével, a gondolat teljes, maradéktalan kifejezésével a most általános divattá vált szabad versektől. Nem is elvből szabad vers, mert néha véletlennek látszó, de tudatos költői tapintattal elhelyezett rímek bujkálnak benne, mintha hirtelen egy-egy elrejtett ezüst csengő szólalna meg. Gellért szabad versén még mindig érezni a hajdani kötöttség ízét, csak nála a hangsúly- és időmérték-ritmus a szavak összerakásának ritmusában szívódott fel.
Gellért Oszkár most jutott el a végső mondanivalókig, amelyek elmondására rendeltetett s amelyekben kifejeződik emberi és költői lényének lényege. Egyidejűleg eljutott a végső formákig is, melyek maradéktalan teljességgel s egyszersmind az egyszerűség elképzelhető legnagyobb mértékével fejezik ki mindig a magvát annak, ami költői közlendője van. Gyönyörűség nézni a költőt, amint eljutott rendeltetési helyére s hiánytalanul tudja átadni versében önmagát az olvasónak.
*
Nagy elismeréssel kell megemlíteni