Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 7. szám

FÜLEP LAJOS: GELLÉRT OSZKÁR [+]
A nagy úton a csillagok felé!

Vannak szekták, amik, mint mondani szokás, "futótűzként terjednek". Csodába illő gyorsan áramlanak egyik ország-széltől a másikig, a földrész egyik végétől a másokig, néptől népig, kik között áthidalhatatlannak látszott a különbözés, vagy akár ellentét. Mi vitte a hírt? És főleg: a "mozgalmat"? hogy amint hallották, mindjárt mozdultak is? Valami titokzatos szellemi rádió-hullám? - De vannak szekták, mik - hasonló kedvező vagy kedvezőtlen viszonyok közt - lassan, lépésről lépésre, emberöltők tüntével-keltével hódítanak, egy lelket itt, másat amott, közbül százat illetetlen hagyva, kiknek feje fölött a hívek, tán örökre ismeretlenül, nagy távolságokon át nyújtják egymásnak testvéri szellemkezüket.

A művészet, költészet története is sok példát tud az ilyen gyors és lassú terjedésre: mind az egyikre, mind a másikra.

Gellért Oszkár poézisének külső sorsa - s ha nagy költők művének "fortuna"-ja külön fejezetet érdemel, úgy hát az övé is - a második tipusból való. Először talán csak a Csillagász veszi észre, egyedül, "ki először szegzi reá makacsul tekintetét", ki először látja-érzi, "hogy jön-jön az új fény", - majd mellette néhányan - azután távolabb - de közben hosszú évek telnek, világfordulás jön-s-megy veszett sodrával, mit visszanézve, könnyebb használat kedvéért kurtán úgy nevez az ember "mindenek átértékelése" - azután itt is, ott is hangok szállnak az embersűrűből: látjuk-érezzük mi is. S végül a hívek serege - nem nagy és sohase lesz az - új testvéri közösségben naponta megtöri e poézis kenyerét.

S vannak szekta-gondolatok, mik egyszerre készek. Tán századok érlelték őket lenn, mélyen, de amint felszöknek, egyszerre teljesek, nincs mit hozzátenni, rajtuk mit változtatni (példa erre is bőven). - De vannak szekta-gondolatok, mik szinte észrevétlenül csiráznak ki s aztán is lassan, ágról-ágra, levélről-levélre nőnek s nagy időbe telik, míg mind felszöketik, ami a magban szunnyadt, s míg kifejlődve és éretten állnak a többi sudár közt eredeti és tökéletes mivoltukban.

A művészet, költészet története is bőviben van az egyszerre-kész és lassan-kész ilyen eseteinek.

Gellért Oszkár poézisének belső sorsa - mint a külső - a második fajtáé. Most, hogy, azt lehet mondani, beteljesedett, meg lehet már vonni az útat az első versektől az utolsókig, megmutatni a fejlődés és tökéletesedés fázisait sorról-sorra, szóról-szóra, megláttatni a határozott és egyenes irányt a kísérletezések, belső tusák, kifelé viaskodások hullámvonalai közt, szinte kézzel megtapintani, hogy mindez egy; ugyanannak az organizmusnak szerves része és fokozatos növekedése embriotól az érett korig; - de akkor, mikor elsőt moccant, s még utána, sok éven át, ki tudta, ki merte volna mondani, mivé növekszik majd idejének teljességében? Pedig nem nőtt hozzá kivülről, idegen, semmi; semmi olyasmi nem volt benne eleve; nem tett hirtelen, váratlan kanyarulatokat; végig egyaránt hű volt ahhoz, amire rendeltetett; mint a fa, mely a napvilágon kibontja a magban lakó minden lehetőséget. Igen, de évek, sőt évtizedek kellettek hozzá, hogy minden tulajdonságát, képességét, ízét, szinét, alakját, ritmusát és élet-törvényét, művészi és erkölcsi erejét, érzéseinek és gondolatainak hatalmát, szívének vérében lévő, de sok kiontással próbált tisztaságát, szellemének eredendő, de mintegy tüzön át megpróbált igazságát ízről-ízig előhozza. Hogy azzá legyen - ami benne volt. Igazi mivoltát ez a poézis teljes kifejlettségében éri el - s ez nem egyszerre köszönt be, hanem apránként, mint ahogy a gyermek férfivá érik. Gellért poéziséről azt szokták mondani: "férfias líra". Helyes. A "férfias" szónak teljes értelmében, a nemek különbsége mellett a korokét is jelölőben. Férfias, azaz: férfi-korú.

*

Lassan, évtizedek során hódít közönséget - s ugyancsak fokonként hódítja meg maga-magát. A kettő párhuzamos, sőt egyik a másikon mérhető: olyan mértékben hódít kifelé, amilyenben befelé.

Azt mondhatni, immár megérkezett. Ez a "férfias líra" hosszú fejlődés-története során érkezett a neki rendelt férfi-korhoz, melyben készen, minden tagjában teljes-tökéletesen áll előttünk. Bizonyára lesznek még nagyszerű gyümölcsei, vívmányainak gazdag értékesítését várhatni tőle még ezután, de ma, mikor eddigi termése megérett, már megkísérelhetünk érvényes ítéletet mondani róla annak aggálya nélkül, hogy múltjának és jelenének képét, amilyennek most látjuk, jövendő fejlődése netán lényegesen megmásítja. Az ítélet lehet helyes, lehet téves. De az elsőnek eshetőségei idők jártával aligha fognak nőni, a másodikéi aligha csökkenni. Ma már minden föltétele megvan annak, hogy az eddigvalónak szellemi configuratioját valamennyi oldaláról adaequatul megismerhessük. S hogy most már meg is tegyük, nemcsak lehetőség - kötelesség.

*

Ha a két adatot hangsúlyozom, azért teszem, mert mind a kettő külön-külön és együttvéve - hogy a közönség oly soká méltányolta, hogy a mű oly soká teljesedett, s hogy a kettő együtt történt, - magának a műnek jellemző vonása.

Ha nyitját keressük az első szemléletre nyert jellemző vonásoknak, s okát, mért volt e poézisnek oly hosszú időre szüksége, míg méltó helyét kivívja; indulásakor, a líra nagy virágzásának és népszerűségének idején mért nem hódított oly egyszerre és elemi erővel, mint némely társa; összevetve a líra robbanásszerű megújulásának, az új hang, tartalmak, formák, szavak támadatának idejével e poézis egykorú korszakát, ilyen választ kapunk: ez a poézis nem volt eléggé új, se eléggé régi. Se a régieknek, konzervatívoknak, se az újaknak, forradalmiaknak nem adhatott teljes megelégülést: témáiban ősi motívumok szólaltak meg, de egy-egy váratlan fordulat kizökkentette őket a régi nyomból, formái, ritmusai tradicionálisak, de egy-egy strófában a szokott melódiától hirtelen lendülettel szabadon elíveltek, nyelve a jól ismert költői nyelv, de egy-egy szó vagy mondat heve vagy éle megcsap, megvág, megriaszt - a gyakran szántott föld szinét belülről valami nyugtalanító vajudó erő feszegeti, az ismerős termés közt ismeretlen virágok ütik föl bátran fejüket.

Tehát felemás? Afféle se ide-se oda? Nem, hanem mindjárt a kezdet kezdetén, ösztönszerűen, a régi és új kategóriáján kívül vetette meg lábát. Ez ismét egyik jellemvonása, mit jól meg kell jegyeznünk, mert nemcsak a kezdet idejére, végig érvényes.

Tisztán ezt csak mostanában láthatjuk, mikor már módunkban van a beteljesülésről visszatekintenünk a serdülésre. Mikor végiglátunk az ösztön hosszú és következetes munkáján, mellyel az egész földet átszántotta s az egész flórát áttenyésztette a maga eredendő teremtő hivatása szerint. A későbbi magyarázza a korábbit és mind együtt véve a gyökeret, melyről hajtott, a magot, melyből sarjadt.

Nem valami féktelen ösztön ez, gátjaszakadt árként mindent elöntő, nyomán egyszerre új élet burjánzásával. Szívós és belülről fokonként formáló ösztön, de nem nyugszik, míg a hozzárendelt anyagnak minden ízékét magához nem alakítja, a maga praeformatioja szerint nem nőteti és fejleszti teljessé, mint az emberi csira számlálatlan átmeneten keresztül bontja ki a benne szunnyadó, eleve elrendelt vonásokat és formákat. A külső hatás is csak azt műveli, hogy saját lényege feslik ki tőle.

Ennél a poézisnél a szokványos értelemben vett művészi-költői ráhatásról nem lehet szó. Nem azt mondjuk ezzel, hogy minden külső hatástól ment, ilyen nincs, enélkül nincs se élet, se művészet - a "hatás" ott van minden szóban, amit használunk, minden lépésünkben, amit teszünk, minden tulajdonságunkban, mely kéregként rétegeződik lelkünkre, úgy beszélünk, járunk, cselekszünk gyermek-korunktól fogva, ahogy tanultuk s ahogy minden ember; de hogy beszédünkből a mi dalunk zendüljön föl, lépteinkből a mi táncunk szökjön elő, cselekedeteinkből a mi tettünk törjön ki, az egész külső és belső chaosból az a táncoló csillag szülessen, mely egyedül s egészen mi vagyunk, ahhoz külön élan vital, külön praeformatio és virtus creativa szükségeltetik. Gyermekkorában ez a poézis is atyái nyelvén szól és nyíltan felel a kérdésre: "Mi fur li maggior tui?", de ez öröklött nyelvben már ott az új csíra, mely, kifejlődvén, mindent átalakít, amit fölszív, és saját új formáiban keringeti a saját új vérét. Ma látva és megértve ezt, csak csodálhatjuk az ösztönt (s ha ösztönt tanítani lehetne, itt volna a költőnek egyik nagy példaadó, pedagógiai jelentősége) és állhatatosságát, mellyel a maga igaza mellett ingadozás nélkül híven kitart, - nyugodtan a lázas megújulás forgatagában, tudva, hogy hiábavaló minden, míg el nem jő az ő órája, s nem alkudva az iránnyal, korral, közönséggel - mindezt polémia nélkül, hiszen ami mellette diadalra jut, neki is szíve szerint való, ujjong sikerén, a hatások ellen való kishitű elvérteződés nélkül, még inkább mezítelenül szünetlen közöttük forgódva, védekező megvetés nélkül, de sőt türelemmel és szeretettel nevelve a közönséget; nincs szüksége ilyen külső ótalomra, mert védi őt belülről művészileg és erkölcsileg az, hogy a maga útján, a maga céljai felé megy, hogy bár kívül esik régin és újon, amit és ahogyan el kell mondania, nem időszerűtlen, sohase az, mert örök. Akinek ilyen útja és küzdelme van, azt minden hatás és áramlás, a lassú felismerés és megértés csak megerősíti és edzi, nemesíti a maga confessio fidei-jében. Csodálatos a művészi és erkölcsi ösztönnek ez a bölcsesége és előrelátása, mellyel a végtelenül távoleső célt látja és érzi, s mikor közben még annyi előre nem sejtett eseménynek, világfölfordulásnak, kivételes nagy szenvedéseknek kell odasegíteniök; érzi, mert noha messze van, valahogy mégis jelen van máris, virtualisan magában viseli. S ezért, amit elér, maga-meghódításának befelé vívő útján éri el. Örök csillag világol a lélek legmélyén, legközepén, a misztikus Fünklein, a scintilla conscientiae, a "mennyeknek országa", mely "tibennetek van". Ott megszünik az idő, nincs régi és új - idő és fejlődés van addig, míg a lélek elérkezik oda, de ami onnan származik, ha művészet, örök formában áll meg, a művészet égi szabadságának törvényében, kiemelkedve az idő kategóriájából. Ennek a poézisnek helye a szellem topográfiáján ma is, beteljesedésében, ott van, ahol volt, mikor kicsírázott, örökre hű hozzá; de ami akkor - régin és újon kívül-valósága - félig negatívum s mint vágy, félig positívum, ma egészen positívum: ma is kívül van régin és újon, de nem mintegy mellettük, hanem fölöttük, felnövekedve a művészet örök régiójába, ahová e szavak nem érnek el. Ma is se új, se régi - egyszerűen más, de most már tökéletesen más, mint a többi, mert tökéletesen-maga. ("S ez az új fény: új fény - Mert másszinű! S igazi! Égi!")

Amit egyszer megragadott, nem bocsátotta el addig, míg tökéletessé nem alakult keze alatt, s még azután se; mint a régi nagy mesterek, nem újnál-újabb motívumokat hajszolt, hanem a meglévőknek tökéletesítésén munkált. Erkölcsi és művészi létformája afajta, amit klasszikusnak nevezünk. A későbbit megtalálni nála már a korábbiban s viszont, a korábbit a későbbiben. Ami egyszer itt életre rezzen, nem hal el többé - újra és újra megszólal, egyre tisztább s világosabb hangon. Ha majd valaki apróra megszámadolja e poézist, egybegyüjtheti minden motívumát s végig kísérheti mind valamennyi fázisán, megmutatva, hogyan jönnek elő újra és újra mindig más-más módon és formában. Most már látjuk, hogy így van - de megérteni is csak most érthetjük meg, hogy mért van így. Itt, az állandó motívumok fejlődés-történetében is a jelen értelmezi a multat. Amit a teológia úgy fejez ki, hogy az Új-Testamentum magyarázza az Ó-t, minden igazi szellemi pro-cessusra érvényes: egyénére, műére, stíluséra. Az ó "előképe" az újnak, s az új idők teljessége az ó számára. (A teológiának ez az általános érvényű igazsága persze nem kaptafa, melyre minden priust és posteriust rá lehet húzni, az időbeli egymás-után nem mindig jelent fejlődést; mintahogy a motívumok ismétlődése se kaptafa, melyre csak más szinű bőrt kell ütni - a régi motívumnak, mint a régi embernek "újjá kell születnie", hogy új életéhez a maga adaequat formáját belülről megteremtse; de ami az idők teljességében elkövetkezik, annak az idők méhében, próféta-vízióban, már ott kell derengenie.)
 

Hálás föladat mind kifejteni motívumait. A művészet, akárcsak a természet, ritkán enged így bepillantani alkotásának titkába. Összefüggő nagy rendszerben él itt minden: valami megszületik, fölmerül, s aztán ezernyi metamorfózison keresztül él, fejlődik, tökéletesedik, de úgy, hogy a kapcsolat végig tisztán látható. Az állandó egy a változóval és viszont. Szervesen nő és fejlődik ízről-ízre, tagról-tagra.

Ha most már azt mondjuk róla: élő organizmus - ez nem metafora. Sőt ez a meghatározás önként, kénytetés nélkül kínálkozik. Mert elsősorban és mindenekfelett a szellemnek praerogatívája, hogy organikus: minden összefüggő szellemi funkció és egységes szellemi alkotás az. Még az is, amelyiken nem látszik mindjárt s amelyikre nem különösképpen jellemző. Megszoktuk, hogy azt tartsuk jellemzőnek, ami az ideáltól elütő, ami szokatlan és exotikus, s ezért újszerűnek látszik. Pedig a szellem törvénye és ős-lényege, ha tökéletes tisztasággal érvényesül, világosan kitetszik az anyagból, melyben testet ölt - ugyancsak, azaz még inkább, még mélyebben és igazabban jellemző. Ezért keresték a görögök mindenben a törvényt, s igyekeztek a műben, hajszálnyi árnyalatáig kánon-szerűen konkretizálni. Ha Gellért művét a felületen túl egész eredetiségében és mélységében meg akarjuk érteni, meg kell tanulnunk, hogy első és fő jellemvonása a szellemnek első törvénye: organikussága.

*

A mondottak után eleve föltételezhetjük, amit a vizsgálat nyomban igazolni fog, hogy ha az organizmus speciálisan jellemző reá, akkor az organizmus életfeltételei is sajátosan jellemzők reá. Ezeket kell tehát megfigyelnünk: az alkalmakat, ahol és amikor ez a művészi organizmus "az életből" általában ki-nő, hatásuk alatt fejlődik és alakul. S ha megfigyeljük őket, azt találjuk, hogy egyenként és külön-külön mind jellemzők (amiről később még lesz szó), de ezenfelül együttesen mind jellemzők azzal, hogy - alkalmak. Vagyis: minden esetben speciálisan jellemzi az illető konkrét alkalom, de ezen kívül még általában és speciálisan jellemzi, hogy alkalmak kellenek a müködtetéséhez. Ahogy organikus volta speciális módon és megkülönböztető tisztasággal revelálja a szellem egyik alaptörvényét, úgy az alkalmakkal való élő és kivilágló kapcsolata a szellem másik alaptörvényét. Mint a természet világában, úgy a művészetében, minden organizmusnak megfelelő alkalmakra van szüksége, hogy kialakuljon; de mintahogy az organizmus nem mindenütt látható egyaránt, s ezért nem mindenütt jellemző egyaránt, úgy az alkalmak se láthatók és jellemzők mindenütt egyaránt. Tipusokat találunk itt is, mint amott; köztük olyat, melyben az alkalmak szerepe különösképpen látható s ezért speciálisan jellemző. Gellért művének egészére amilyen mértékben jellemző az, ami nem minden mű egészére jellemző, t. i. hogy organikus - ugyanolyan mértékben jellemző reá, hogy minden döntő élet-mozzanata, élet-lendülete, látható növekedése alkalmakból ered. Egyetlen szóval megmondva, de ezt a szót legsajátosabb értelmében véve s banális jelentésétől éppen ezért macska-körmökkel elkülönitve, itt minden "alkalmi".

E szónak igen rossz csengése és jelentése van nálunk. De hiába, nem tehetek róla, itt szükség van reá, másik jobb hijján. Végre is itt nem akadhatunk meg a szón, mely néha lehet akár torz is (gótika!), egyszerűen arra a helyes értelemre gondolunk, melynek jelölésére használjuk. A lealacsonyító mellett lehet s van is e szónak másik, fenkölt, és főrendű ágon öröklött jelentése, mely a vele jelzett poézist egyszerre a legnemesebb családfán mutatja. Nemesi levelét még Goethe szövegezte. Az ő művészete által gyakorlatilag is megszentelt elmélet a fogalommá vált hagyománynak járó tisztelet okából, de meg a kényelemért is, hogy kitünő formulázásban készen kapható, hadd álljon itt az ő szavaival, noha eléggé ismeretes: "Die Welt ist so gross und reich und das Leben so mannigfaltig, dass es an Anlässen zu Gedichten nie fehlen wird. Aber es müssen alle Gelegenheitsgedichte seyn, das heisst, die Wirklichkeit muss die Veranlassung und den Stoft dazu hergeben. Allgemein und poetisch wird ein specieller Fall aber dadurch, dass ihn der Dichter behandelt. Alle meine Gedichte sind Gelegenheitsgedichte, sie sind durch die Wirklichkeit angeregt und haben darin Grund und Boden. Von Gedichten, aus der Luft gegriffen, halte ich nichts. "

Ime az "alkalmi" szónak ideszolgáló jelentése. Hogy mennyire nem önkényes és "légből kapott", mennyire tradicióban gyökerező, eléggé igazolja Goethe. Jelenti: a költői funkció indítékát a "valóságból", de természetesen a "valóság"-ot banális fogalmán túl azon legteljesebb értelmében véve, mely felöleli mindazt, ami "van", tehát a lelket és a szellemet is egészen. Egyet zár ki: a merő fantazmagóriát, "aus der Luft gegriffen". Nem a fantáziát, hiszen éppen Goethe hangsúlyozza untalan, hogy az exakt tudósnak is nélkülözhetetlen szerve, hát még a költőnek!, csak a hétköznapi értelemben vett "képzelet" (az igazi művészi, alkotó képzelet ellentéte) üres játékát. Mint az "alkalmi" szónak, úgy a "képzeletnek" is a hétköznapitól elütő itt az értelme. Jelenti: a valóságot átvilágító, részeinek a nagy egésszel való összefüggését fölfödöző, a benne müködő törvények (önön-magában is megtapasztalt) ismeretével a valóságot újra-alkotó, az övével rokon teremtő-képzelő erőt; mely nem kivülről játszik a valóság képeivel, hanem benne székel centrumában s egy vele; az emberi szellem nem külön-való, nem idegen semmitől, ő a makrokosmos csomópontjában székelő mikrokosmos, egy-lényegű a mindenség principiumával, ő a mindenséget belülről tükröző világ-tükör. Fantázia, igen, de. Phantasie für die Wirklichkeit des Realen; fantázia, melynek nincs külön "kivül" és "belül", mert a külső mindig belső is, és viszont, a jelenség - csak keresztül kell látni rajta - mindig a lényeg, és viszont, s egyik sincs a másik nélkül; fantázia, melyben nincs külön a csupán érzéki, külön a csupán szellemi, külön kép és gondolat, forma és anyag, világ és Isten, hanem egyik a másikban; exakte sinnliche Phantasie.

A félreértésnek lehetőleg eléje vágva, az "alkalmi" szót ezután már nyugodtan használhatjuk itt vázolt értelmében, de mindig hozzágondolva a "valóság" és "fantázia" ugyancsak itt körvonalazott jelentését.

*

Goethét nemcsak azért hoztuk elő, hogy segítségével egy szükséges fogalmat tisztázzunk, hanem, hogy az ő tipusával megvilágítsuk azt a költészetet, melyet éppen ismertetünk: a már ismerttel az ismertetendőt. Csak az akadhat meg rajta, aki a művészetet annyira atomizálja, hogy a nagy összefüggéseket meglátni képtelen; aki azonban tudja a mű monos-voltát s nem engedi semmilyen topológiától elhomályosítani, nyugodtan nézhet szembe a ténnyel, hogy a szellem minden alkotó tevékenysége minden téren tipusok rendszerében kristályosodik, s az egyéni speciális jelleg eltörlésének kockázata nélkül konstatálja a szükségszerű viszonylatot tipus és egyed között. Mert ez nem a faj és egyed külső jelek alapján történő botanikai osztályozásának kaptafájára szabott szellem-skatulyázás, hanem külső jelek gyökeres különbözősége mellett is a szellemi attitude és funkció rokonságának fölismerése. Arról van itt tehát szó, hogy ha a Gelegenheitslyrik művészi tipusa Gellért poézisére speciálisan jellemző, akkor, ha analogiát keresünk hozzá - egymás könnyebb megérthetése céljából -, némi tekintetben s némi fokig a lirikus Goethében találjuk meg. (Némi fokig - a sajátosan jellegzetes eltérésre majd később térünk reá.) Ezt a megállapítást oly fontosnak tartom, hogy nélküle Gellért poézisét - bár természetes, hogy teljes-tökéletesen meg lehet érteni, élvezni, átélni - szellem-történeti összefüggésbe állítani (ami minden művészet-tudománynak elsőrendű föladata), teljességgel lehetetlen.

Ha a Gellért lírájában fungáló fantáziának sajátos jellegét keresve a valósághoz, az alkalomhoz való viszonylatában, funkciójában figyeljük meg, azt találjuk, hogy ez a fantázia mindig a valóság-adta alkalmakon gyúl ki. De nem azért, hogy rajta kigyúlván, elszakadjon tőle s a földről égnek röpített tüzijáték láthatatlan eredetű és végű cikázásaiban vagy csóváiban tündököljön, megvilágítatlanul hagyva a földet; és nem azért, hogy tűzvész módjára magasba szórja lángjait s maga körül sajátos fényébe borítsa a világot, új horizontot vetítve körös-körül. Hanem azért, hogy beleáramoljon a megnyilatkozott alkalomba, belülről áttüzesítse és világítsa a valóságot, hevével egybeolvassza a fölületes vagy praktikus szemléletben szétszakasztott belsőt és külsőt, megérzékítve a szellemit, megszellemítve az érzékit, megláttatva a kettő egy-voltát s kiemelve s fejtve belőle mindazt, ami benne van, mint szobor a tömbben, de amit csak a költő mindenen áttűző szeme lát meg benne. Így lesz nála "ein specieller Fall" általános és költői: az "exakte sinnliche Phantasie", a "Phantasie für die Wirklichkeit des Realen" árvilágító médiumán keresztül. A valósághoz, az alkalomhoz való analóg viszonylat analóg fantázia-funkciót tételez föl. A valóság és költészet viszonya olyan, amilyen az alkalom és fantázia viszonya: Gellért lírájában azon tipuséval rokon, melynek Goethe a legismertebb és tudatosabb, poétikáját elméletileg is megfogalmazó reprezentánsa. Mindössze erről van itt szó - de ez a "mindössze" pontosan definiál, s nekünk ez a fontos.

Velejében más ez tehát, mint a "ráhatás". Ennek oka és alapja ezerféle lehet, a közeli szellemi vérségtől a teljes idegenségig és ellentétig s eredménye is ugyanannyiféle, az egyéni eredetiség kibábázásától az epigonná nyomorításig. De nyomai mindig láthatók vagy érezhetők. Gellértnél nincs egyetlen strófa, egy mondat, sor, vagy szó, min Goethe hatása látható vagy érezhető. [*] Mégis közel rokon vele lírájában. (Ilyen rokonság más szellemi területek művelői - pl. tudósok és művészek - s más idők emberei közt is annál beszédesebb, minél kevesebb közvetlen közük van egymáshoz, vagy tudomásuk egymásról.) Világnézete, temperamentuma, témái, formái mind más, de mindemez eltérést levonva, marad még egy, de annál lényegesebb rokon-vonása a Goethe-i formáló principiummal: a léleknek, a szellemnek objektív alkotó funkciója a konkrét alkalomban (ami, hogy mennyire más, mint az alkalom szubjektív fölhasználása, mindjárt látni fogjuk.).Közbevetőleg, bár ilyen nagy műnél szinte triviális külön hangoztatni, de mivel éppen fölvetődött a hatás kérdése, minden félreértés kizárására kedvéért hadd álljon itt: Gellért műve oly eredeti, amennyire költői mű egyáltalán az lehet.

Össze kellene hasonlítanunk Gellért poézisét már ismert költői művekkel, lehetőleg minél többel, hogy minél több oldalról reávilágítva a maga sajátos mivoltában értsük meg. A sok helyett, szűk keretek közt mozgó essaiben, be kell érnünk eggyel, de legyen annál tanulságosabb.

Kéznél is van: Adyval. Ő is alkalmi költő, a szónak azon Goethe-i értelmében, hogy versei nem "légből kapottak", hanem konkrét alkalmak (mindegy, hogy régmultak s a lélekben tovább-élők vagy jeleniek) indítják meg nála a teremtő processzust. S éppen, mert ennyire "alkalmi", jó példa az összehasonlításra. "Alkalom" a kiindulás itt és ott, - de mi lesz belőle a teremtés során? Ez a kérdés. Adynál az alkalom tényleg csak alkalom - arra jó, hogy egész énjét megrendítse, láthatatlan világát előríogassa, a démont fölriassza. Amint ez megtörtént, a költő énje és fantáziája szétvet minden határt, mit az alkalom szab, túl árad rajta, mely nem képes odáig tágulni, hogy énjének partja lehessen, hasonlat, kép, szimbólum (néha allegoria), neki az alkalom, mellyel énjét példázza, maga áll a helyére, magát mutatja és világítja. Minden alkalomból egész lénye vulkánoz elő - mely mögött vagy alatt mind el is marad. Ezért jellemző reá minden egyes alkalom külön-külön, de nem általában jellemző, hogy alkalmi. - Míg Ady minden alkalomból egész-en-magát zúdítja ki, addig Gellért magából az alkalomból hozza elő mindazt, ami benne van. Az alkalomban van, - ez természetesen azt jelenti, hogy a költőben van: a mi világunkban az van, ami bennünk. De mégis más ez. Itt a költő énje annyira azonos világával, fantáziája az alkalommal, hogy nem világítja külön az ént és az alkalmat, nem áll az utóbbinak helyére: az alkalmat, a konkrét valóságot világítja meg s mikor ezt teszi, benne láthatóvá válik, mert egy vele, az én is. Az ő szava mintegy a valóság szava. A valóság szívéből beszél. Szavával újrateremti a valóságot. Mert mi is a valóság teremtése az embernél - akár tudós, akár költő -, mint megszólaltatása, értelmének megnyilatkoztatása, átvilágítása? A fantázia - s a vers - az első érintkezés után nem szakad el az alkalomtól, az érintkezésből összeakaszkodás, néha ebből birok, néha ölelkezés lesz, de a végén mindig egy a kettő, egymástól elválaszthatatlanul, örökre lefejthetetlenül. Az alkalom nincs egy percig se a lélek nélkül - de a lélek se mutatja magát az alkalom nélkül. Lélek és érzék, lelki és érzéki azonegy - az őseredeti, paradicsomi állapot a bűnbeeséssel járó szétszakadás után a magát-megváltott emberben tudatosan és transzfiguráltan merül föl újra: a lelkiség érzékisége s az érzékiség lelkisége. Tudatosan, mert ami egykor a látás ősemberi élessége, az most sokoldalú exaktsága, ami a lélek naivitása, az most objektív hűsége - azt, hogy a valóság elszakadt az embertől, nem lehet elfelejteni többé soha, de az "exakt-érzéki fantázia", "a reális valóság iránt való fantázia" új fokon megteremti az egységet (fönnmaradván mindenkor a különbség az ős-egység s a teremtett egység között.). Adynál az alkalom: praetextus, Gellértnél: textus. S ha Gellértnél is minden egyes alkalom külön-külön is jellemző, ezenfelül még megkülönböztethetően jellemző az egész műre, hogy alkalmi. Ebben a műben a Gelegenheits-lyrik egész esztétikája benne van virtuálisan, mint a Goetheében, csak ki kell fejteni belőle.

*

Gellért művének egészében a léleknek lirai, de valóságos története a történet valóságában jelenik meg. Azt, ami küzdelem, azt, ami fejlődés, csakugyan küzdelem és fejlődés alakjában látjuk. Szemünk láttára "történik", megy végbe. E mű-egész individuális formája, sajátos törvénye az, hogy benne a lélek dinamikája végbemenőleg és történőleg látható: az állandó-változó motívumokon, az állandó-változó alkalmakon, az állandó-változó valóság fokozatos áthatásának minden fázisában.

Hosszú és titokzatos folyamat, benne az élet és teremtés misztériuma - de a káoszból megszilárdulnak, a sötétből kiragyognak a csillagok, a létforma genezisére, a kosmos kosmogoniájára rávilágító versek. S a verseknek ugyanaz a törvényük, mint az egésznek. Mint az egészben, úgy az egyes versekben mindig "történik" valami. Bennük valahonnan elindulunk, utat járunk, valahova megérkezünk. Az alkalom megragadása, fokozatos átvilágítása, végső értelmének és jelentésének kifejtése nála nem a művön kívül esik meg, nem előzi meg a verset, hanem ott történik, ott megy végbe magában a versben: ez a történés, ez a végbemenés maga a vers. A lélek-valóság vagy valóság-lélek a levés processzusában jelenik meg, amint önmagát formálja. S a műnek formája: maga a formálás. Mert nincs külön kész út és külön menés, az út maga a menés, az útat a menéssel teremti a lélek - s aki az útat ismerni akarja, csak menet-közben, a lélekkel-együtt-temremtés-közben teheti. Sem az indulás pontja külön (hogy milyen alkalomból ered), sem az út vonala, sem a cél pontja (a bevégzett kontempláció) külön nem határozza meg eléggé ezt a formát - az elindulás, menés, megérkezés folyamata, de mindig mint folyamat, határozza meg. A folyamat maga minden versnek formáló principiuma: a formálásnak formálás közben látható dinamikája.

A szoros értelemben vett Gelegenheits-lyriknek - melynek az alkalom nem merő alkalom vagy ürügy valami másra, hanem végig és mindenütt jelenvaló, konstitutív, formáló tényező - két nagy tipusa válik széjjel. Lehet a mű mintegy a már kész eredménynek, megtörtént hatásnak, befejezett kontemplációnak stb. tükre, miket az alkalom idézett fel a lélekben; itt minden mintegy egyszerre jelenik meg s az egymásutániság csak a közlés logikai föltétele. De lehet a mű az eredmény elérésének, a hatás kialakulásának, a kontempláció aktiv folyamatának stb. tükre; itt minden mintegy a történés sorrendjében jelenik meg s a mozzanatok egymásutánja magának a mű formájának fenomenologiai strukturája. Az első simultán, a második successiv; az első statikus, a második dinamikus.

Gellértnek minden verse egyúttal a vers en-története: az alkalomból való születésétől beteljesedéséig. Tisztán és világosan szólnak, mert legyőzik a káoszt és sötétséget; de a küzdelem előttünk folyik, a káosz szemünk láttára tömörül formává, a sötétség szemünk láttára tisztul világossággá, mindenkor és szüntelenül. Alkalmi versek: a valóság és lélek egy-formába olvadásának és szilárdulásának lirai történetei. A történet: hogy' lesz a külsőből belső és viszont. S ahol a történet látszólag merőben külső esemény, ott a máskép és közvetlenül kifejezhetetlen belsőnek szimboluma, de ilyenkor is oly egymásra-utaltságban és korrelációban, melyben az egyik közvetve mindig a másik is.

*

(Közben - itt elhagyott hosszabb részben - a verseken egyenként megmutatván a konkrét alkalomból eredésüket, kialakul az egyik konkluzió):

Alkalmiak mind. Ezt könnyű fölismerni rajtuk. De nem tudom, vajjon eléggé megéreztettem-e a mindennap-mindnyájunkkal-megtörténhetőt az alkalmakban, azt, ami bármilyen szép, érdekes, nagyszerű vagy tragikus nekünk, mindaddig próza, míg költő nem nyúl hozzá. E valóság-viziós, exakt-érzéki képzeletű költőnek nincs szüksége fantasztikus és exotikus témára vagy alkalomra; a csodálatos, a csoda szinte ellenőrizhető, szinte szemmel látjuk, mint hajt ki a szürke földből a páratlan növény, mint szakad ki a fakó ködfoltból a tüneményes csillag. Nincs szüksége más plazmáló erőre, más formáló principiumra, mint önön lét-törvényére és élet-hevére - mely önmagát kifejtvén, egyúttal megteremtette a művet, az örökre azonos és örökre változó az örökre azonosat és örökre változót. S a sok csillagnak mind más-más a halmazállapota, szilárdsági hőfoka, fénye, sebessége, ritmusa, rotációja, szférikus zenéje.

"És mindez: egy?" kérdi a költő; "És mindez egy" feleli rá ő maga. Igen, egy. Mert egy csillag-rendszer, Egy csillag-raj, Egy csillag-család. Egyenként minden tagja más és minden együtt egy, mert törvény fogja őket egybe. Törvény, mely nemzette őket, útjokat megszabta, a közös és külön pályán együtt ragadja őket tova.

Hasonlat? Az. De több is. Mert itt valóban az történik, ami mindenütt, ahol törvény tart össze önálló tagokat. Hívebb hasonlat, mint az organizmus egységét jelképező élő fáé - mert nemcsak az egészet fejezi ki, az organikus növekedést és összefüggést, hanem a sokféleséget, minden tagnak másféleségét és külön egyén-voltát az egységben. A fának, hogy mindezt el tudja mondani, szárnyakat, sok ezer szárnyat kell növesztenie s úgy repülnie a "csillagok felé" - s ott már nem materiálisan, hanem láthatatlan törvénnyel összetartott csillag-családdá megoszlania. S ahol az egésznek közös mozgásában minden résznek meg van a maga külön mozgása, a közös eredetben és történetben minden résznek egyéni eredete és története.

Most gondolja ide az olvasó, amit jóval előbb az élő organizmusról mondtunk, főkép az egésznek egységét emelve ki, aztán gondolja mellé az egyénült tagok különségét és végül gondolja egybe a kettőt, a legnagyobb fokú egységet és legnagyobb fokú különséget - a kettő együtt ad hű képet az empirikus káoszból a saját autonom törvénye szerint kialakult szellemi kosmosról.

[+] Részletek egy nagyobb tanulmány első feléből.

[*] Gellértnek Goethehez való viszonyát, hogy t. i. szereti-e, egyáltalán olvassa-e, nem ismerem, mit se tudok róla. De nem is ide tartozik, ahol egyedül a művet tekintjük (biográfiába való); s a mű határozottan negatív válasza döntő és megfellebbezhetetlen a hatás kérdésében.