Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám
Az Időt, ezt a vén dalost,
Panaszos mohaszakállával,
Vándorló felhőkkel nyakában,
Subaként körülkeritve,
Csűrt-csavart sípján fújva énekét,
Hallgattam egyszer, hallgattam. -
Amint ott ült a zöld tenger mellett,
Hol forog a víz habról habra,
Mint az ő napjai folynak.
Hullámok tátongtak feketén
És az ősz, mohaszakállú Idő
Furcsa, nehéz értelmű dalokat mondott,
Miknek vénsége egyidős az éggel,
Miknek zenéje olyan, mint a szél,
Mély, szomorú, határtalan.
Tudom, kise értené ezt a dalt
Ember: mint a szél szavát
Sem érti más, csak a hosszú fák,
Kik meghajolnak mély beszédjére
S megtörülve meghatott szemüket
Kiesik sárgalevél könnyük
S csak a víz érti, ki rekesztve,
Borzongva fecseg tőle össze-vissza.
De én megértettem az Idő dalát!
Sárga-zöld mohaszakállát tépve
Amint ott ült a nagy tenger mellett
S belebámulva öreg-furcsán makogott -
És susogott a tenger és a szél
S vízgyűrűk játéka közt és a szél
Folytonos, folytonos zúgása közt
Mind ez hangzott: "Hiábavalóság!"
"Boldog az egynapi-éltü ember,
Ki nem lát előre s jót remél,
Jót magának s jó századokat
Utódainak:
De én tudom, - ki tudná, ha nem én! -
Hogy mint ma volt, úgy lesz holnap,
Nincs változás, s előre, se hátra,
Csak e bitangjába forgás, le, fel, le, fel,
S csak én vagyok, panaszos, ősz, roggyant Idő!"
"Boldog az egynapi-éltü ember,
Mert ő elmegy s én itt maradok,
Tapodom e Világ kavicsát;
Ő remél s reménye közt múlik el
S én reménytelen élek örökké
S akkor halok csak meg, mikor az Isten!"