Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 6. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
Örökös változás az élet, élősejtek mozgásához hasonlóan sejtek jönnek, sejtek mennek benne. És aki sokáig él, egyszerre csak azt veszi észre, hogy több ismerős nevet talál a temetőben, mint ismerős arcot az életben.
1886 november huszadikán hirtelenül és váratlanul, rövid betegség után meghalt Laborfalvy Róza.
Fényből és árnyból álló, éppenséggel nem köznapi alakja végigkísérte a költőt élete legnagyobb és legszebb részén át. A halál most megszépíti, megdicsőíti nemes vonásait, amelyeket néha ridegeknek és keményeknek láttunk. A költő azonban sohase panaszkodott, még négyszemközt sem és azt a hitet keltette a korabeli szemlélőkben, hogy szinte élettani szükséglet volt számára az a keménység, amely a nála hiányzó külső energiát pótolta.
A lángész szórakozott, ellentállás nélkül való, az élettel szemben túlengedékeny, túlságos lágy egyéniségét, mint valami ritka és csodás növényt, ennek az asszonynak a reménysége vette körül védő abronccsal.
Maga a költő megrendülve, szinte megsemmisülve állt a hant előtt, amely leghívebb társát elrabolta.
Szinte már nem is gyászoló sirámként, hanem kellemetlen nyöszörgésként hatott az emberekre a költőnek ez a «carmen lugubre»-je, ez a prózában is lendületes zokogása.
Fájdalma, amelyet nem értettek meg, a nevetségesség határát súrolta.
Szerencsére ott volt mellette Laborfalvy Róza unokája, ama «harmadik Róza», aki a stációutcai házban hajadon leánnyá nőtt fel.
Ebben a korban Róza kisasszony már festőművésznő, Székely Bertalan tanítványa, megjárta Münchent és Párist is. A tompa, béna gyászból ő emeli ki az öreg költőt és viszi Münchenbe, Olaszországba, feledni, szórakozni...
A következő év, 1887 szerencsére nem gyászt, hanem örömet vitt a költő házába. Róza kisasszonyt elvette feleségül Feszty Árpád, a festő. Az ősz költő élete ezentúl ennek a fiatal művészpárnak életvidám, zajos, vendégszerető környezetében telik le. Az új világot, amely egyre jobban szorítja ki a régit, rajtuk és ismerőseiken keresztül ismeri meg a költő. Az ő lelke a mások boldogságán talán jobban tud melegedni, mint a saját magáén. Csöndes, derűs aggkor vár reá.
Ekkor csap le hirtelen megint csontvázkezével a Végzet.
1889 január harmincadikán érkezik Mayerlingből a híre Rudolf trónörökös hirtelen és szerencsétlen halálának.
A költőt e hír a szó szoros értelmében a bunkó erejével éri, megtántorodik, félrebeszél, gyásza és keserűsége nem ismer határt. Mintha csakugyan édes fiát vesztette volna el. Talán még többet is vesztett benne. Utolsó és legszebb reményét.
Akik az «Utazás egy sírdomb körül» panaszos hangjait fejcsóválva fogadták, most egyenesen nevetségesnek találják a költő megrendülését.
Ezen a szón mulat mindenki, aki tudja, hogy a halál fenségétől csak egy kis lépés van a nevetségességig.
Pedig ez a költő ura a szónak és nagy, benső reményének összeroppanását ki se fejezhette volna szebb, mélyebb szóval, mint: «Vezércsillagom...»
A kapucinusok bécsi sírboltjába talán nemcsak Jókai, hanem egy nemzet reménységét temették el.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És ez a végzetes esztendő még eggyel szaporítja a fejfák számát. Május negyedikén a költő testvérnénje: Jókai Eszter, Vály Ferenc özvegye hetvenhárom éves korában elhúnyt. Nagy csapás annak a szívnek, amelyhez a testvérek közül Eszter állt legközelebb.
A költő ekkor hatvannégy éves.