Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. Pogány Béla: LA TRAHISON DES CLERCS
Julien Benda könyve - Grasset kiadása

Benda «clerc»-en tudóst, filozófust, művészt ért, sőt egyházi embert is, oly egyéniségeket, akiknek művei és tanításai az emberiség életének szellemi irányítását és fejlesztését célozzák. Julien Benda e könyvében azt az állítását, helyesebben vádját bizonyítja, hogy a legutolsó félszázad alatt az irányt jelző egyéniségek (ellentétben a történelem bármely más századának nagy szellemeivel) hűtlenekké váltak hivatásukhoz; az elvont igazságtól elkanyarodva a reális hasznosság vallásáig süllyedtek; univerzális érvényességű eszme helyett a partikulárisat hirdették és hirdetik. Pedig az igazi nagy szellemek minden eddigi harca az abszolutum jegyében zajlott le, az érdek nélküli, önzetlen immateriális igazságok tiszta légkörében, függetlenül tértől és időtől.

Korunk mindenképpen a politikai szenvedélyek: a fajiság, az osztályharc és a nacionalizmus szenvedélyeinek dühében él. Julien Benda nem ostorozza a kort, sem ezeket a szenvedélyeket, s félreérti őt az, aki úgy véli, hogy Benda kárhoztatja a pragmatizmust, az anyagszerűség s az érdek uralmát e földi vívódásokban, vagy hogy ki akarná mutatni a faji, a nemzeti és az osztálygyűlölködések esztelenségét. Julien Benda csak azt akarja megbélyegezni, hogy a temporális javak bírásáért mindöröktől dúló zűrzavar élére olyan vezető szellemek állottak, akik az anyagtalan eszmék árulóiképpen, elfogadták az «integrális realizmus»-t; a földi érdekharcok előcsatáraivá lettek; céljuk gyakorlati; zsenijüket oly elméletek alkotására fordítják, melyekkel igazolják az emberek önző tömegeinek marakodását a nacionalista, osztályharcos és faji gyűlölet jelszava alatt, megvilágosítják, precizzé fejlesztik, vallásos jellegűvé magasztosítják, szentté avatják, divinizálják. Ebben látja az árulást. Ez a tény nem volna oly siralmas, ha a «clerc»-ek tiszta tudatában lennének degradálódásuknak. «De éppen ezt nem lehet látni. Ellenkezőleg, csak azt látjuk, hogy örömmel űzik ezt a realizmust, azt hiszik, hogy nacionalista fenekedésük felnagyobbítja őket, a civilizáció hasznára válik s megszépíti az emberiséget.» Ha úgy kerül a sor, urukban, Krisztusban is «a nemzeti önzés tanárát» dédelgetik. «A morális fogalmak kataklizmája ez azoknál, akik a világot nevelik.» «Napjainkban a clerc hadügyminiszterré változott.»

Julien Benda tipusa a kritikai szellemnek. Mint többi műveiben, a Trahisonban is hadat üzen a kor szellemének, azonban tulajdonképpeni álláspontját, vagyis az igazságoknak és meggyőződéseknek azt a rendszerét, amelynek nevében itéletét gyakorolja, még nem fejtette ki, s ez alkalommal is inkább csak utalásokkal s itt-ott meghatározásokkal sejtteti idealizmusának törvényeit, amelyekbe vetett hite feljogosítja a bírálatra. Inkább csak attitude-ja idealista. Az elvont, spirituális és egyetemes igazságok kultusza volna a «clerc» egyetlen földi kötelessége, tekintet nélkül a belőle levonható anyagi hasznosságra. Csakis a «clerc» volna hivatva arra, hogy szelleme sajátos cél felé irányzott aktivitásával világítsa meg a valóság fölött létező igazságokat, hogy mintegy összekötő legyen az emberek homályban élő milliói és az örökkévalóság között. Az ő világa nem a földre való, s «éppenséggel a gyakorlati értéknek ez a hiánya teszi tanítása nagyságát»; «az e világhoz tartozó birodalmak virágzásának Cézár morálja felel meg, de nem az övé». Végigpillantva a történelem századain, úgy véli, hogy két-három gyorsan elmúlt korszaktól eltekintve, amikor a tiszta eszmények fénye világított, az emberiség éjszakai sötétben élt, és sajnos! jól érezte magát e «pince-rezsím» alatt.

Elméletét, mellyel roppant nagy polémiákat idézett elő, úgy bontogatja, hogy egyetemes és részleges állításait sorra történeti és művészeti példákkal, frappáns lélektani adatokkal illusztrálja. Kicsi kis vonásokkal, aperçukkel rajzolja meg korunk csüggesztő, végleges orientálódását az Anyag felé.

Meddő harc, de tiszteletreméltó. Mert hiszen, ha mérlege igaz, s a kor menthetetlen, akkor minden kortársa, olvasója és bírálója őellene fordul, az emberek kirekesztik sorukból anyagi csámcsogásuk háborítóját.

Benda azonban túloz. Nyilvánvaló, azokat a vezéreket gáncsolja, akik a nacionalizmus és az elanyagiasodás centrális, minden mást magába szívó elméletét mennydörgik s harcaikban «realista attitude»-öt tanusítanak. Csakhogy honfitársairól, a franciákról szólva sem tud több nevet emlegetni, mint Barrčst, Maurrast és Sorelt, a filozófust. De sajátságos módon, érthetetlen vaksággal, nem látszik tudomást venni arról, hogy a nacionalista írók csoportja a francia irodalom teljes egészének csak igen kis hányadát teszi, hogy tehát ugyanakkor a túlnyomó rész, számos más csoport, elsőrangu szellemi vezetőkkel az élén, egyetemes és örök eszmények nevében harcol és alkot. Sőt Olaszország vagy Anglia szellemi képét sem lehet azonosítani d'Annunzio, illetve Kipling nacionalizmusával, s ami a németeket illeti, ők nem is említhetnek olyan nevet, amely Barres, Maurras, Kipling vagy d'Annunzio neve mellé állítható volna. (Benda Mommsent említi.) Viszont, amikor Julien Benda a németeket vádolja az anyag uralmának kezdeményezésével, maga is beleesik a francia nacionalisták legelemibb elfogultságába.

E kifogások ellenére is ez a könyv hatalmas védbeszéd a hanyatlás e korában a látszatra megcsufolt, lerongyolt, kiforgatott, letaposott eszményekért, melyek tiszták maradnak mégis, mert az emberiség azokat nem, legfeljebb önmagát gyalázhatja meg.