Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Komlós Aladár: A NYÍRFÁK DALOLNAK
Kelen László versei

Húszéves korában, közvetlenül a háború kitörése előtt sűrűn kezdtek napvilágot látni az írásai. Kiss József szívesen közölte a verseit. 1915 nyarán még megjelent tőle egyésmás a Világ hasábjain. E közlemények után, amelyeket már a harctérről küldött, egyszerre eltünt a fórumról. Mi lett vele? él-e és ír-e még? Legföllebb egy-egy volt cimborájában ötlött fel, nagynéha, a kérdés. Most aztán, csaknem másfél évtized multán, Kelen László újból előlép, egy önálló verseskötettel. Mintha egy egész nemzedék - egy kimaradt nemzedék - tragikus írói sorsát jelképezné ez a pálya...

A kötet? Az viszont mintha nem venne tudomást a katasztrófáról, amely írójának nemzedékét sújtotta. Igazi békebeli könyv. Sok műgonddal írt, kultúrált versek, - szemünk, amely csaknem féktelen merészségekhez, duhaj mókákhoz szokott az utóbbi évtizedben, ezért akaratlanul is talán igazságtalan hozzájuk és kissé sápadtaknak találja őket. Egyetlen panasz szólal meg néha-néha Kelen László lelkében: a lemondás kényszerűségének, a szürke életnek panasza:

Az ember előbb a mindent akarja,
a csillagok nyugalmát felzavarja.
Aztán a mindent megfojtja a semmi -
pihenni, pihenni.

Tökéletes strófa. De aki ezeket a sorokat írja, az már csak pihenni akar, s nem panaszkodik, hanem dicsekszik vele, hogy valaha a mindent akarta. Ha kitekint kalitkája ablakán s vágy fogja el a szabadság után, ez a vágy éppen csak annyira erős, hogy a békés kalitkaélet izgató füszeréül szolgálhasson... Egyébről Kelen László nem is igen beszél. Arca halványan és kevés vonással dereng elő a kötetből. A rezignált lemondásról szól legszebb verse, a Tékozló fiú is:

Én a tenyeremmel akartam halakat fogni, ügyetlen halász,
és még a víz is kicsorgott kezeim között,
elengedtem az életem, mint rosszul tartott sárkányt,
elherdáltam napjaimat: tékozló fiú.

Könyveim fonnyadoznak, mint otthagyott szeretők,
útjaim begyepesedtek, nem jár rajtuk szekerem,
a szélnek kölcsönöztem régi szép énekhangom,
s a rablóknak hagyom a világ aranyát.

Csak néhanapján tévedek ablakod alá is.
Sötéten süvít a szél. Eh, már fel se nézek.
Hazamegyek és egy verset írok rólad
s te is világgá csúszol karjaim közül...

Ahogy itt Kelen, nyugodt és hűvös hangon, leszámol önmagával - csaknem az impasszibilitás havas hegycsúcsain állva -, s ahogy kegyetlen önismeretének megállapításait mégis, önkéntelenül is, édes, stilizált képekben élvezi, az elvarázsolóan tiszta művészet. A versek olvasója felüti a fejét: milyen átok teszi, hogy oly ritkán tud kibuggyanni ez a forrás?... Kelen többi verseinek is van azért két olyan megkülönböztető egyéni tulajdonsága, amely a művelt műgonddal készült versek fölé emeli könyvét. Egyik a változatos és spontán dallamossága. Mert Kelen Lászlónál a versforma nem konvenció, hanem - ritkább dolog ez, mint hinné az ember - ép oly lényeges eleme a lelkéből feltörő versanyagnak, mint a kép. Tessék: «Harminckét esztendőkkel, homlokon bölcs redőkkel, megúnt szerelmű nőkkel lehalkult tájakon, elhervadt már a bosszú, az este enyhe s hosszú, s édesre mélyült asszu csillog a fájdalom. - Hogy mit hagyok örökbe? Ne kérdd, az élet röpke és elmúlsz, mint a lepke nyárvégi alkonyon. Ne kérdj! az élet röpke, hulló himporú lepke.» A másik egyéni tulajdonsága: az enyhe szatíra, amely nehány versében (Alázszolgája, Cirkuszkikiáltó) megszólal s amellyel kívüle az új lírában alig találkozunk...