Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

MÓRICZ ZSIGMOND: ÚJ ARCÚ MAGYAROK
Győry Dezső versei

A trianoni határok elszakították a törzsmagyarság egyes részeit s mesterségesen testvérszigeteket állítottak elő, holott a magyarságnak addig sohasem volt, - a hétfalusi csángók szigetétől eltekintve, - semmiféle különálló része.

Elszakadtak erőszakos módon az erdélyi, felvidéki s délvidéki magyarok. Elszakadtak Budapesttől s egymástól is. Mivel azonban lelkük és minden gazdasági s szellemi jövőjük a közös magyarságban született, most kínos s lehetetlen módon kellett párhuzamosan együtt futniok, mint a közös pályán, az eltördelőzött bolygónak.

Anyaguk s lelkük ugyanaz s ami kivált belőlük, az is csak ugyanaz lehetett. Mégis önállóvá lettek egymástól a politikai korlátok miatt, sőt a magyar kultúrát önállóan kellett a töredékeknek is tovább fejleszteni.

Ez a tovább élés az elmúlt hét esztendő alatt máris meglehetősen jelentékeny külön jellemet ad a csonkamagyarországi s a kisebbségekben élő magyarságnak.

Minden kisebbségnek meg vannak a maga szószólói odahaza, akik szemüket saját állapotukra függesztik, akik saját szenvedéseiket érzik s mondják ki s akik külön színt s erőt kapnak helyzetük miatt.

Egy szlovenszkói költőnek a kötetét kaptam ma kézhez s míg olvastam, olvastam a verseket, felrajzott előttem minden szomorúság s nyomorúság, amely isten szerint való hangokat kap ebben a könyvben.

Győry Dezső: Új arcú magyarok című könyve ez.

A címe már megrendítő.

De az egész kötet az. Nem láttam még Szlovenszkóból olyan költőt, aki ennyire a mai, modern kultúrélet harsonája volna. Benne van a magyar bánat egész régi skálája, de valami új erővel, az új szociális és emberi célok felé irányuló arccal és szívvel.

Magasabban van e tekintetben, mint az itthoni költészet, mert itt, nálunk, hiányzik e percben a haza egyetemességét érző költői akarat. Versben zokogó testvéreink vagy az egész emberiség napja felé fordulnak, vagy tisztán az egyéni élet csillagánál dobognak: de a haza egysége Ady óta nem izzítja a szíveket.

Győry Dezső szinte szintétikusan foglalja magába kisebbségi magyar tömegének képét, annak céljait, vágyait, bánatát s életerejét.

Csupa vad vonal, csupa sziv, szépség, értelem, erő,
csak igy az egész semmi, semmi, semmi.

S a beleőrült ájulva keni cimül s végezetül alája:
magyar.

Elsősorban s teljesen politikai költő. Valaki, aki ennek a nemzetnek egyetemes problémáitól terhes s aki rá még az elszakított s babiloni fájdalmakba szorított kis magyarságnak gyötrelmeitől színezetten végzetes.

Minden verse igaz, kegyetlen magyar igazságot hirdet:

Hit kell: de igy: ha kell, tettben, ökölben
szabadság és nem nyűtt szemforgatás.
Nem megnyugodni: élni akarunk:
segits magadon s Isten is segit.

Csak Ady élte ennyire magyar voltát, ilyen kínlódva, ilyen verejtékesen, ilyen imádsággal, ennyire minden pillanatában, ennyire Sors küldötten.

Minden reményünk a falu s a parasztnak keresztelt
különös emberek: a gazdák, házanépük s a földturó munkások,
napfogta arcuk jelenti az erőt sápadt sziveinkben
és szűzi lelkük naiv urisága annyit tesz: nemzeti lélek,

és a népet ugy szeretem, ahogy nem értem: mint asszonyt,
vagy mint az Istent.
ahogy van, ugy van, és csak érzem, hogy benne támad uj erőre
a mi rendelésünk...

Ott ül, ott vergődik Rimaszombatban s nézi a faját s számlálja a perceit s dolgait, mintha valami verő magaslaton volna a siralomházban:

Nézem friss jó gyerekszemekkel
és megesik a szivem rajta;
hogy kindódik,
hogy ténfereg
a vándorló nagy kulturák nyomában.

Él egy nyugdíjas család keretében, amelytől az urak elvették a kenyeret, vagy a létminimum alá szállították.

tiszták vagyunk: árvák szegények s ugy kell állnunk pusztán
mint a diófa sudarának.

S él s eped s reménykedik, szimbólikusan képviselve a magyarság megtöretett életét: s könyörög:

több kenyérért az asztalon, szebb örömért az ágyon,
jobb kacagásért a dalon a rikatott világon...

Egyetlen reménysége, hogy a «kisebbségi lélekben»

mélyebben érzünk s összébb tartozunk.

Igaz, nagy árat fizetnek érte:

a tandij, egész nemzedékek.

Megdöbbentő hangjai vannak:

Jaj, rémes sors ez: apát félteni...

De nem fél a jövőtől, mert önnönmagán keresztül a magyarságban roppant erőt érez, «csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák» veszik körül, «más hángú, más színű tüzek», mert «új, komoly, fiatal arcok változtak át a végzet parancsára mássá, mint voltak, akiktől lettek ők is». «Csodálatos csillagok, a szegénységben gazdagult világok, nyers szenvedések ózonja telíti az élesebb levegőt, villámosabb ájerben élve»...

Csodálatos csillagok, másult magyarok
felváglak a zenitre: csillagok
kezdjétek roppant rendelésteket!

Örömmel és boldogan köszöntöm Győry Dezsőt, aki a költő szívének minden erejével s szépségével hallatja a hangot, már megint s még mindig a pacsirtaálcás sirály hangját.

Nagy nép ez mégis, ez a magyar, amely a kövekből prófétákat teremt.

A szeretet s együttérzés rádióhulláma repüljön át az írott határokon. A be nem teljesedett sors ereje sodor együtt bennünket.