Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám

IGNOTUS: TESTVÉREINK, AZ ŐRÜLTEK [+]

Egy későszülött fioretto testvéreinkről, az őrültekről. Szívében kivált Assisi Szent Ferenc-es, aki írta, - írásában is egy kicsit hymnus, csak éppen megfordított előjellel, olykor meg Nietzsche, ki külömben maga is afféle poveretto volt, csak éppen megfordított előjellel. A könyvek istene tudja, hogy véletlen-é, mely e hasonlatosságokat egy könyv, észből lelkezett és lélekből megírt könyv körül fölveti. A Szeretet, melyben a drága Szent Ferenc minden meglévőt testvériesen fog össze, igen hasonlatos az Eroshoz, mit Plato után Freud Zsigmond talál meg közösen minden dolog mélyén. Az Übermensch, kinek eljöhetése végett Nietzsche nem ismer könyörületet s még dönti is azt, ami esendő, az Übermensch gyógyult ember lesz (ha lesz!), ki sublimálni tudott mindent, mi a mai emberben még betegség, disznóság, öntudatlanság s öncsalás. Hollós István egy tébolydabeli orvos emlékiratai formájában írja meg tanulmányát, himnuszát, adhortatióját, proklamációját s evangyéliomát az Elmebetegről, kit meg kell váltani attól, hogy, amért beteg, másfajta embernek tekinttessék, mint az egészséges. Ha valahol áll, amit én egyszer írtam, hogy csak egy orvosság van: az orvos - úgy kivált a lelki gyógyításban. Itt, hol a pirula, a dekoktum s a hideg víz végképp csődöt vall s az orvosnak puszta kézzel, fegyver nélkül kell megvívnia a betegséggel: itt tökéletesen meglátszik, amit egyéb gyógyító tereken a receptírás kezd elfelejtetni: hogy az orvos, mint a pap s a tanító, az az idősebb testvér, ki bele tud élekezni a fiatalabba, annak szédületét megérzi a maga térdében, s a maga bátorságát át tudja önteni amannak szívébe. Az egyes orvos így megismeréssel s azzal, hogy a beteget önmagával a beteggel szembesíti, meggyógyítja az egyes embert. Az orvostudós azzal, hogy megismeri az emberiséget s azt önnönmagával megismerteti, lassankint, bizonyos fokig, kiirtja a betegségeket.

A nagy trouvaille-jal, a psychoanalysissal kezében, Hollós István testvériségesen közeledik az őrültek felé. A trouvaille abban állott volt, hogy felfedte a léleknek felépítését, hogy az minden embernél egyforma s a léleknek s a nyomán majd mindig a testnek is egészsége azon fordul meg, hogy a léleknek elég jó-e az emésztése s fel tudja-e színi s magában szétosztani a sok muszájt, nem lehetet és nem szabadot, amivel az élet s kivált a civilizált élet tartja. A psychoanalysis egyfelől megismerés: megismerni az egészséges, az idegbeteg s a tébolyodott embert, hogy minő lelki szerkezetű. De másfelől therápia is, sajnos, csak bizonyos idegbetegségek ellen, - van egy csomó idegbetegség s azonfölül majd mind az elmebetegség, amivel szemben tehetetlen, a bajt csak fölismerni tudja, gyógyítani nem. Ebbe aztán az orvos maga is beleőrülhet: ha itt van kezében a csodalámpa, mellyel az ő őrültjeire rávilágíthat, de ez a lámpa, mely annyi más betegség számára gyógyító, mint a kvarclámpa, az őrült számára nem az. S bár Hollós nem mondja, de kérdése az, hogy csakugyan nem gyógyító lámpa-e? A psychoanalysis mint therápia csak egy gyógyítást ismer: éppen az analysist, a betegnek szembesítését önmagával, feltárását s feltúrását lelki rondaságainak, úgy nevelvén őt egészségre, mint a kiskutyát tisztaságra szokás: hogy beleverik az orrát önnönrondításaiba. Az őrülettel ezt nem lehet, - nincs annyi esze, figyelme, akarata, nincs annyi clair-je az obscur mellett, amennyi az analysishez kell, melyhez, hajh, az orvos nem elég, a betegnek magának is közre kell benne munkálnia. Hollós - mondom: nem mondja ki, de nyilvánvalóan ezzel vívódik és ezen tépelődik - hogy hátha mégis elég? Vagy legalább: jobb a semminél? Hogy nem jó, nem kilátásos, nem mindenesetre gyógyító lehetőségű-e, ha, mint ma már, az analysis világánál, az orvos, aki tehetetlenül is, de belelát az őrültbe s látja, hogy ugyanúgy ember s valójában olyan ember, akárcsak jómaga? Hogy a psychoanalysis mint megismerés nem tud-é adni egyéb therápiát is, mint csakis a psychoanalysis qua therápiát? A psychoanalista therápia vagyis a psychoanalysis mint therápia eddig abban állt, hogy a beteget hozzászoktassák a külső világhoz. Az őrülttel ezt nem lehet megtenni, mert az őrültet nem lehet analysálni. De hátha olyan világgal lehet őt körülvenni, mellyel aztán nem ütközik össze, melytől nem kell önmagába befelé fordulva elfordulnia? Egy kis példából látom, hogy Hollósnak mi nagyszerű motozhat elméjében. Mint minden elmeorvos, kivált aki tébolydában is dolgozott, szerencsétlenségnek, egyenest ellenjavallatnak tartja a kaszárnyarendszert, mely, hiába hívják ma elmekórtani intézetnek, akár klinikának, csakúgy bolondok háza, mint volt a régi, mint volt hajdan a bolondok tornya. A legtöbb őrült kézen-közön a családnak vagy a családi életnek hajótöröttje. A kaszárnya ez ellen nem gyógyítás. De hátha házba adom ki, családba, hol a házat a maga házának, a családot a maga családjának érezheti? Költői gondolat s amellett gyakorlati cselekvés, - vannak ilyen házacskák, vannak már egész városkák vagy falvak, hol az őrültek tanyát s családot találnak, s ezzel a világgal aztán békességben élnek, tehát tulajdonképp meggyógyulnak, mert mi egyéb az őrültség, mint hogy az ember nem tud békességben élni a világgal?

Ezt az egy kicsiny, tulajdonképp mellékes részletet okkal emelem ki a Hollós könyvének nagy gazdagságából. A psychoanalysisról azt szokták mondani, hogy forradalom, s annyiban bizonyára az, hogy felfordítja majd minden eddigi tudásunkat. Azonban, hogy úgy mondjam: politikai értelemben éppen nem radikális. Sőt konszervatív, sőt némely dolgokban bizonyos modernséghez képpest egyenesen reakciós. A napokban olvastam Ferenczi Sándornak egy nyilatkozatát a steglitzi gyerekbűnper kapcsán, s ő, az orvostudós ugyanazt vallja, amit én, a, mondjuk, publicista vallottam egy tárcámban e dologról: hogy elveti a sulykot az a gyerekdemokrácia, mely azt hiszi, hogy a gyereknek, csak mert a rabságot nem bírja, nem kell felügyelet, csak mert a ráripakodást nem bírja, nem kell vezetés, csak mert érzi magát, a maga értékét és embervoltát: nem kell eléje mintakép. A pofont bizonyára ki kell irtani a pedagógiából, de a gyerekben megmarad a honvágy a pofon után s ennek helyébe kell valami, valami egyéb, mint tisztán és pusztán a szabadság s a korláttalanság. S íme Hollós István, ki a politikában vagy vallási dolgokban - nem tudom, de felteszem - alkalmasint radikális: a család intézményének betegségeit nem a család eltörlésével akarja meggyógyítani, hanem homeopatice: a családdal. Apai tekintély, anyai gond, család, házasság: mind éppúgy természettől lett dolgok, akár a tüdő s a szív s az intellektus, és betegségeiket nem lehet extirpatióval gyógyítani. Az ember lehet csodaállat, mint, teszem, melyhez intellektusában is hasonlít, az elefánt, de nem kollektív állat, mint, teszem, a hangya. Társaséletre való, de phalansterire nem, - mint ahogy egyénisége nem tűnik el a társadalomban, sőt a társadalom arra való, hogy egyéniségét biztosítsa, úgy magánéletet kell találnia a társaséleten belül, s nem kaszárnyázhatja sem a nevelést, sem a szerelmet, sem az életet, sem a gyógyítást. A gyereket nem veheti el anyjától, csak ha az anya nem arra való, a házasságot nem törülheti el, csak megkönnyítheti a válást, a házi tűzhelyet nem eloltja, hanem, inkább, gondja van rá, hogy mindenkinek jusson. Mindenki, aki ismeri az embert és szánja és szereti, mert belelát és veleérez, rájő, hogy az embernek ugyan meg kell adni minden támasztékot a természettel szemben, de nem szabad megfosztani a támasztékoktól, miket a természetből eredő hagyományok jelentenek számára. Meg kell váltanom a zsarnokságtól, de nem engedhetem meg, hogy ne tudjon maga felett tekintélyt, fel kell szabadítanom, de nem hagyhatom kötelék nélkül, s viszont bele kell ugyan iktatnom a többi ember társaságába, de meg kell számára szereznem a lehetőséget, hogy magának is élhessen. Általában: nevelés, gyógyítás, politika: mind arra való, hogy magasabb és tudatosabb áttételben visszaadja az embernek, amiből a civilizáció természetesből kizavarta s amiben ösztönösen megzavarta. Visszaadja, már amennyire egyáltalában visszaadhatja.

Olyan Szent Ferenc-es lélek, mint aminő Hollós, nyilván gondolt már rá, hogy vajjon az állatok közt vannak-é őrültek? Azt hiszem: igen - azok, amelyek valami oknál fogva kikerültek, kivétettek vagy kiverettek természettől fogva alakult életrendjükből. A természetes életben magában is van rá példa: teszem a csordából kivert bika vagy elefánt - én bizonyos vagyok benne, hogy ezek éppoly őrültek s ezzel megveszekedettek, mint az emberek közt az ámokfutó. Hasonlóképp felteszem, hogy a - kivált ketrecben tartott - legtöbb állatkerti vadállat, főképp az erőse, okosa és vadja, mint a nagy macskafajták, nagyobbára őrült. S abban meg bizonyos vagyok, mert látom, hogy az emberi társadalomba már beleszületett s benne nevelkedő háziállat, főképp amely az emberrel annyira életközösségben él, mint a kutya, legalább is sulyosan neurótikus. Persze, itt vigyázni kell a feltevésekben: a macskának, teszem, nincsen sok oka a neurózisra, mert az embertől a gondviselést s a kényeztetést elfogadja ugyan, de ennek kedvéért magából semmit nem enged s az emberi civilizáción belül is majdnem teljesen megtalálja a maga természetes életét. A tehén sokkal bambább, semhogy ne ösztönösen élne s istállói életében nincsen megzavartatva attól, hogy az emberre tekintettel kelljen lennie vagy magából bármit annak bármijéhez hozzá kelljen szabnia. De a ló, melybe a természet a riadást, az ijedést s a futást úgy oltotta bele védelem gyanánt, mint ahogy a tigrisnek karmot adott s az embernek intellektust: a ló okvetlen neurótikusa annak, hogy ijedelmén s vágtathatnékján állandóan uralkodnia kell. A kutyánál bizonyára számba kell venni, hogy a természettől fogva symbiotikus állat, vagyis a természetben is alkalmazkodnia kell a nagy vadászhoz: az oroszlánhoz, a tigrishez, amelynek zsákmánya hulladékát kapja, - hiszen e réven, ez illeszkedő, segítő s hűséges természete rendjén került az emberhez is, mint a legnagyobb vadászhoz. De ez csak azt jelenti, hogy e segéd-vadász állatfélék már a természettől fogva rendeltettek a neurózisra, s ez aztán annál inkább rájuk szakadhat, mikor, mint teszem a városi bérházban a kutya, életének szinte egy pillanatában sem élhet másképp, mint ahogy az ember akarja vagy megengedi, s ahol bármilyen éles (sajnos, ez esetben kárára éles), de mégis csak homályosabb s mindenestre másfajta elméjét szakadatlan meg kell erőltetnie, hogy érthetetlenségekhez mégis úgy illeszkedjék hozzá, mintha értené, hogy gondolatokat, mikhez nem ér fel, kilessen és számba vegyen s minden viselkedésében s vonatkozásában egy olyan életfelfogást kövessen és képviseljen, mely nemcsak hogy nem természetes, de természetellenességében is nem az ő természetétől fajzott el (amikor kézen-közön mégis vágna a természetéhez,) hanem egy másfajta és magasabbrendű, sőt minden egyéb állatoktól velejében külömböző állattól fajzott el: az embertől. Mert nem igaz, hogy az ember: állat - már akkor igazabb a descartesi felfogás, hogy az állat: masina, vagy a paraszti felfogás, hogy az állatnak «nincs lelke», mert van valami, ami az egész állatvilágot úgy osztja két táborba, hogy egyik táborban ott van valamennyi állat, a másik táborban pedig csakis és egyedül az ember van - s ez a valami az intellektus, és ha nem is a tudat, mert ez megvan a magasabb állatokban is, de az értelmes tudatosság, ami csakis az emberben van meg. Ezért a szerencsétlen szerencséjéért, hogy karom és fog helyett ezt az értelmes tudatosságot kapta fegyverül az életre, az ember ugyanazzal fizet, amivel a háziállatok fizetnek neki a civilizációjában való benneélhetésért: ő maga is betege annak, hogy civilizációban kell élnie. Civilizációban, vagyis nem természettől rendelt, hanem a természetesekből természetellenes valamivel: ésszel összeszedett, összerakott s összeszerkesztett s a természeteseken annyira túlmagasodó, hogy azokat gyakran visszájukra fordító körülmények között. Mint ahogy azt szokás mondani, hogy nőnek lenni magában is betegség, úgy embernek lenni is magában is betegség. Ezt az alapbetegséget meggyógyítani nem lehet, sem írral, sem psychoanalysissal, sem holmi visszatéréssel a «természethez». Az a természet, ahová az ember visszatérhetne, már nincs meg, nem neki való, nem bírná, mindenütt túlemelkedett már rajta s az úgynevezett vademberek úgyanúgy nem élnek már benne, mint a londoni vagy berlini emberek. Afféle Mowgli, aki beleszületne az erdei állatok közzé s köztük nőne fel, éppen nem volna hősük és királyuk s nem volna boldog, hanem szintén csak őrült, mert helyét nem találó szegény kreatúra volna, amire vannak is esetek és adatok s énmellettem bizonyítanak, nem Kipling mellett. Az ember tehát mindenképp őrültségnek kitett, szinte őrültségre rendeltetett állat, s ezért az őrültek sokkal közelebbi testvéreink, mint Szent Ferencben való minden egyéb testvéreink. Kell időről-időre ez a figyelmeztetés és Hollós István nagyon az, akitől érdemes hallani. Könyve amily gazdag, olyan szép s megragad forró fájdalmával.

 

[+] Hollós István dr.: Búcsúm a sárga háztól - Genius