Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám
Öt percet még! Oly jó e kábulat, puha félálom színes kábulata.
Ha most szemem kinyitom, soha már nem káprázik elém ez a hullatag
illanó szépség, melynek neve sincs: nem tárul soha újra az a messze szabadabb
különös táj, hol ez éjszaka jártam. Emlékszem, illatos fasor állott,
hárs talán, az út elején. Köröttem meg csupa idegen-ismerős arcok voltak,
megnemszületettek vagy a régen holtak
s úgy mentünk, eveztünk néma vizeken...
Húnyt szemmel, érzem, még visszatalálok,
csak egy kis sötétet, csak egy kis csendet...
már süllyedek vissza az éjbe,
széditő lift visz a mélybe...
...De künn a reggel dübörög és csenget
s a ködön vörösen átizzik a nap.
Éji vonat közeleg így biztos sineken.
Rajta a mának minden búja-gondja.
Elgázol.
Borzadva érzem előre.
Riadt szivem hiába kongja:
szaladj! szaladj! menekülj!
Vérbeborult egyszeme rámnéz
s nincs hová menekülni előle.