Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
A Stáció-utca vége felé áll a sárga ház. Földszintes ház, mint a többi, de saroképület, fás, nagy udvara van. A kapu alatt a sarokban kőporhalom, valamivel beljebb az udvar felé a mángorló-gép. Józsefvárosi hangulat.
Féllábú rokkant - állítólag Königgrätznél sebesült meg - sípládát tól, nyomában egy csomó rongyos, szurtos utcai gyerek. Az egész menet bevonul a sárga ház téres udvarára és nemsokára felhangzik az «Oh du lieber Augustin!» De a rokkant csak egyet-kettőt rántott a forgattyún, már ráripakodnak: «Menjen, menjen... itt nem szabad zenélni.»
Itt nem szabad zenélni! Az úr ír. Lila betűi szabályosan sorakoznak egymás mellé a papíron. Vezércikket kell írnia «A Hon»-ba a «balközép» feladatairól vagy a negyvennyolcas honvédek nyugdíját kell kisürgetni, vagy föl kell vetni Pest-Buda egyesítését.
De az oleanderes üvegfolyosón, ahol a híres csigagyűjtemény sorakozik szép, muzeális szekrényekben, ott ténfereg az «Üstökös» kéziratos gyermeke, aki addig el nem megy, amíg Kakas Márton három tréfát gyorsan le nem kanyarít a papírosra, ilyeneket, mint ez is: «Miért híják a «Független»-t függetlennek? Furcsa. Hát miért
A szedőgyerek végre megy, de már átadja a kilincset a «szerkesztő úr»-nak, aki az Árvák Albuma számára kér csak egy nyúlfaroknyi igazi Jókai-írást. «Megvan. Tessék.» Az egyik kéz nyujtja, a másik már kap utána. A két kéz most a levegőben lebeg egy pillanatra a habozás mozdulatával. «A jótékony célra való tekintettel természetesen ingyen» - duruzsolja a szerkesztő úr alázatosan... Árvák? No vigye!
Csodálatos munkaerő van ebben az adakozó kedvű kézben. Regény, elbeszélés, visszaemlékezés, adoma, olykor egy-egy szindarab, nagyritkán költemény szinte szakadatlanul folyik tollából... Ó, ha úgy tehetne, mint «Pascal orvos», hogy a befolyó aranyakat bedobhatná egy ládába, ahol kinccsé halmozódnának föl.
De nála ami befolyik, az ki is folyik. A stációutcai házon folyton van valami javítani, tatarozni való és azonkívül most már két villa gondja nehezedik vállára, a svábhegyié és a balatonfüredié. Nem szólva azokról a váltókról, amelyek árját többé nem állíthatja meg semmi.
Az órára néz. Tíz óra. Reggel hat óra óta ott ül az íróasztalnál, most már mennie kell. Ilyenkor kezdődik az ülés a képviselőházban. A kapu előtt ott áll már a józsefvárosi bérkocsis egyfogatújával, amelyen Jókai mindennap elkocog a Sándor-utcai «parlamenti szinházba».
Unalmas ülés. Az amfiteátrumszerű padokban kevesen ülnek. Egyhangú költségvetési szónok pártolja a kormány pénzügyi javaslatait. Bele-belekong nagyritkán az elnöki csengő. A ház folyosója annál élénkebb.
Deák Ferencet emberkaréj veszi körül. Nemrég jött meg az «Angol királynő»-ben való szerény garzonszállásáról és kezében Kabanosz-szivarral mond néhány megjegyzést az aktuális politikai helyzetről. Úgy hallgatják, mint az orákulumot. Szivarja hamuja ölébe hull. Mindjárt akad kéz, amely szolgálatkészen lekaparja. És hányan kaparnak ki így maguknak főispáni vagy államtitkári állást! És ez az ember, akinek bozontos szemöldöke moccanásától karriérek függnek, egyszerű polgárember, cím, rang, rendjel nélkül, az egész országból talán csak egy bérelt hotelszobát mondhat magáénak. Régi római államférfiakat, Catót, Cincinnatust juttatja az ember eszébe.
Deák Ferenc most megpillantja a mesemondót:
- Gyere csak ide, Móric öcsém - kiáltja feléje -, van a számodra egy zalai históriám!
Jókai illő tisztelettel közeledik nagy politikai ellenfeléhez.
- Egy földim - beszéli Deák - a minap fölkeresett az «Angol királynő»-ben és hogy kedvébe járjak, szereztem neki a Nemzeti Szinházba jegyet. Este a szentlászlói ember belép a szinházba, de eléje áll egy zsinóros, pantallós huszár és így szól hozzá: «Az ön jegye nem ide szól, tessék átmenni - a balközépre.» A földim dühösen végigmérte a jegyszedőt és ráförmedt: «De már abból nem eszik az úr, én a Deák Ferenc embere vagyok!» Sarkon fordult, eljött hozzám és nekem panaszolta el, mily sérelem esett rajta a Nemzeti Szinházban.
Kacagás rázza a folyosói füstöt. Jókai is mosolyog:
- Nekem is volt a minap jó esetem egy földimmel. A szokott komfortáblisom nem jött el, más után néztem. Mondom a kocsisnak, hajtson a képviselőház elé. Újságolvasásba merültem, sokáig tartott az út, egyszerre csak fölnézek: valahol a Nájgebájde tájékán jártunk. Ráförmedtem a kocsisra: «- Hallja, ez már mégis sok! Nem vagyok én vidéki.» A kocsis nagy alázatosan és bocsánatkérően szólt: «- De én vidéki vagyok, tens úr.» Kiderült, hogy nemrég jött Komáromból. Nem lehetett rá haragudni.
A nevetés javában cseng, amikor a képviselői karéj szétnyílik - Andrássy Gyula előtt. Az arisztokrata és a negyvennyolcas demokrata szeme egy pillanatra összevillan. Tekinteteik mint vívótőrök szikráznak. Az arisztokrata elmosolyodik:
- Olvastam a «Kőszívű ember fiait» - mondja. - Jókai az egyetlen, akit irígylek Tiszától és a balközéptől.
Jókai, hogy Andrássy csábításának áldozatul ne essék, most átsiet a baloldali folyosóra. Ott Tisza Kálmán szenvedélyes, sovány, csupa ellenzéki tűz-alakja körül csoportosulnak a képviselők. Heves gesztusaival azonban ellentétben van szürke, nyugodt, hidegen mérlegelő szeme, amely valami enyhe gúnnyal mosolyog tanárias pápaszeme mögött. Tisza a barát, a harcostárs melegével siet megölelni Jókait:
- Nem, nem engedünk át téged Andrássynak! Hallom, hogy csábítanak magukhoz.
- Mondtam nekik, - feleli Jókai - hogy ha veled együtt mehetek át, szívesen megyek.
- Ezt nem jól mondtad. Nem igaz, hogy fuzionálni akarok a Deák-párttal. Andrássy terjeszti nagy ravaszul. De résen leszünk. Épp most határoztuk el, hogy a legkeményebb harcot indítjuk a kormány ellen. És zászlónak te vagy kiszemelve!
- Én? - csodálkozik Jókai.
- A Terézvárosban fölléptetünk téged Gorove kereskedelmi miniszter ellen... Nem, ne tiltakozz!... Én adtam neked «A kőszívű ember fiai» témáját, te add nekem a regényen nyert népszerűségedet. Ez egyszerű adok-veszek.
- Gorove úr nagy úr és a jó terézvárosi polgárok nem mernek majd rám szavazni.
- Nem is hiszed, mennyi olvasód van a Terézvárosban! - feleli Tisza. - A Terézvárosban olvasnak a legtöbbet. «A kőszívű ember fiai» népszerűségét a párt javára ki kell használni. Fel fogsz lépni és punktum!
Az üvegereszes, sárga ház, amely alig különbözik a Sándor-utca többi házaitól, amilyen kicsi volt, olyan nagy embereknek adott most ország-világra szóló hangot.
A stációutcai házba beront és egyenesen az üvegveranda felé tart egy furcsa, lelkes kis emberke. Ellenzéki piros toll a kalapja mellett, zöld műlevéllel, amelynek felírása. «Éljen Jókai Mór, a Terézváros képviselőjelöltje!» Mindenki látja róla, hogy kortes, tehát nem állják útját.
Hihetetlenül fürge a kis ember, egyszerre száz helyen is tud lenni, pedig az egyik lába rövidebb, mint a másik és hatalmas cipőtalppal, sarokkal kell megtoldani, hogy valahogy helyreálljon a szükséges egyensúly. A Terézváros Napoleonja ő, egyébként ujságíró, a neve Tenczer Pál.
- Szerkesztő úr! A győzelmünk biztos! - így állít be a ház gazdájához.
- Ezt szokta mondani minden főkortes, - mosolyog «A Hon» szerkesztője. - Sajnos, én egyáltalában nem bízom megválasztásomban. És erre alapos okom van.
- Miért?
- Terézvárosi izraelita polgártársaim a recepció óta mind Deák pártján vannak és ezért Gorovéra fogják adni voksukat.
- Én pedig biztosíthatom önt, hogy valamennyien «A kőszívű ember fiai»-ra fognak szavazni. Oly igaz, mint hogy Tenczer Pál a nevem. Azt hiszi, én nem ismerem terézvárosi választóimat? Megmagyaráztam nekik: Ha a kormányra szavaztok, mindenki azt fogja mondani, hogy csak azért kaptatok jogot, hogy a kormányra szavazhassatok. Mit ér a jog, ha nem mutatjátok meg, hogy élni is tudtok vele? Szavazzatok Jókaira.
- Azt is hallom, hogy Török János, a patikus, egész vagyont osztott már szét a Terézvárosban: fejenként vásárolja a voksokat Gorove számára. És a háborúhoz pénz kell. Sajnos, a balközépnél épp ez hiányzik.
- A pénz nem minden, szerkesztő úr! - feleli Tenczer. - Az ész hatalmasabb, mint a pénz! És Tenczer Pál az az ember, aki ötletekkel tudja pótolni az üres választási kasszát. A királyutcai patikus azt hirdeti minden ujságban. «Nincs többé kopasz fej!» Erre feleletül én plakátokat csináltattam: «Egy kopasz fej van mégis! Éljen Jókai Mór!»
Ezen a tréfán még Kakas Márton is kacag, pedig a vicclapszerkesztők közmondásosan savanyú emberek és világért se nevetnek.
- Egyébként mondhatom - folytatja Tenczer -, hogy amióta a magyarok kijöttek Etelközből, választás még ilyen izgalmat nem okozott a Duna-Tisza közén. Nézze a lapokat. Hetek óta egyébről se cikkeznek, mint a terézvárosi választásról. Hi kurucok, hi labancok! Mintha az egész ország sorsa itt dőlne el a Terézvárosban... Tudja-e ön, hogy a királynét mindennap táviratilag értesítik Bécsben arról, hogyan állnak az ön esélyei?
A Terézváros jelöltjének mintha tőrt forgatnának szívében:
- Sajnos, tudom - mondja komoran. - Ő Felsége a királyné érdeklődése nagyon finom, nagyon előkelő módja annak, hogy tudtomra adja: hálátlan vagyok vele szemben.
- Ne legyen olyan naiv, szerkesztő úr! Hát érdeklődik, érdeklődött-e valaha Erzsébet királyné bármely más ember megválasztása iránt? Ez az érdeklődés csak az ön személyének szól, boldog ember! Nem mernék megesküdni rá, hogy a királyné nem azért imádkozik-e titokban a Burgban, hogy ön győzzön! Ki látott már valaha be egy asszony szívébe?... Erről jut eszembe: ebből nagyszerű választási plakátot fogok csinálni!
- De ezt aztán igazán nem engedem meg! - kiálltja Jókai heves fölindulással, megbotránkozva. - Ha már semmit se tisztelünk a politikában, legalább ezt a csodálatos, fehér arcú asszonyt kíméljük meg a politika sarától!
Tenczer vállat von. Furcsán mosolyog.
- Ön az egyetlen és utolsó gavallér Magyarországon!... Az ellenpárt nem ily szemérmes. Ők már kiplakátoztatták a maguk javára: «A királyné mindennap érdeklődik Gorove megválasztása iránt.» Ez alatt elférne egy kis szalag: «De Jókait olvassa.» Csak ennyi...
- Mondtam már, hogy nem! - tiltakozik Jókai indulatosan, rekedten.
- Azért mégis mi fogunk győzni! - kiáltja Tenczer még hevesebben, még rekedtebben és már robog is kifelé.
Négylovas, felsallangozott, magyaros hintó közeledik a Stáció-utcán. Hatalmas zászló lobog ki belőle. A Jókai-párt emberei ülnek a kocsiban. A zászlót Tenczer Pál fogja. Éjfél már elmúlt, de még tele van az utca emberekkel. Két nap és egy éjjel tartott a terézvárosi választás a régi pesti Lövöldében. Most már a rekedt, de lelkes hangok ordítják:
- Éljen Jókai Mór! Éljen a Terézváros megválasztott képviselője!
A «Kőszívű Ember fiai» győztek. A hatalmas kereskedelmi miniszter a porban. És megy Bécsbe a távirat a királynénak. Lesujtó vagy örvendetes reá nézve?
A sárga alházban szívdobogva várja a négylovas hintót a Terézváros új képviselője. Gyorsfutár már hamarább meghozta neki a győzelmi hírt. Ideje volt közben díszmagyar ruhát ölteni.
És Gertrudisz királynő is egy éjszakára ledobta magáról melengető pólyáit, kenőcsös fáslijait, magára öltötte legünnepélyesebb fekete selyemruháját és legvillogóbb ékszereit. A szinpadi királynők izgalma vesz erőt rajta. Még egyszer szép és ünnepelt akar lenni. Ki tudja, meddig lehet még!...
Ez a lárma, ez a szinpadi felvonás, a lengő zászló, a fáklyák, az ordító, éljenző tömeg eszébe juttatják azt a márciusi estét, amikor nemzetiszínű kokárdát tűzött föl először egy Jókai Mór nevű huszonhárom éves ifjú keblére a «Nemzeti» szinpadán. A kokárda, amelyet most fel fog tűzni férje keblére, most is ott van a kezében... De mily szörnyű változás! A huszonhárom éves ifjúból negyvennégy éves férfi lett, aki dicsősége és férfiassága delelőjén van és ki tudja, mily magasra fog még emelkedni! Míg ő már elindult azon a nagyon is meredek, rohamos lépcsőn, amelynek neve: lemondás, visszavonulás, vénség...
Óh szörnyű Idő! Ki ne lázadna föl ellened? A legszebb Medeából rigolyás, beteges, flastromos, patikás öreg asszonyt csináltál. Ez az asszony most nemcsak szereti, hanem féltékenyen irígyli azt a férfit, aki mellette áll és aki kipirult arccal, a siker boldogságában nyujtja nőiesen fehér és keskeny kezét a tündöklő Tenczer Pál felé...
Nem mehet ki az utcára anélkül, hogy ne éljeneznék. Minden tört remény, húnyó akarat, amiből mindig túlsok van Magyarországon, már csak benne bízik, belőle él. Szent György lovag, aki legyőzte a Hatalom sárkányát A tömeg bálványa.
De ez a bálvány olyan, aki keveset törődik a saját érdekével. Népszerűségét megint csak a balközép szolgálatába fogják. Nagy választási hadjárat Lónyay Menyhért kormánya ellen. Jókai a vezér, akit azonban hátulról tolnak.
A zászlók, a bandérium, a fehérruhás leányok, virágok, éljenek mind a Terézváros hősének és a «Kőszívű ember fiai»-nak szólnak. De ő mindig mást hoz magával: «Nem választathatom meg magam száz kerületben, válasszátok meg helyettem ezt az urat, aki barátom és ugyanazt akarja, mint én.»
És a bálvány nem ismeri eléggé az ország hangulatát vagy pedig egyenesen dacol vele. Hóna alá vette Horn Edét, minden áron képviselőt akar csinálni belőle. A recepció után néhány évvel Horn Edéből képviselőt! Ki hallott már ilyet? És Jókai mint valami fixa ideáját hordozza körül az országban ezt a Horn Edét, akinek mély tudását és nagy tehetségét becsüli. Mindenütt kosarat kap. Néhol megmondják őszintén a szemébe: «Ha Jókairól volna szó, akár örök képviselőnek megválasztanók. De ezt a recipiált Horn Edét? Legföljebb oláh kerületben próbálhat szerencsét, de ott is csak kormánypárti programmal és pálinkával. » De Jókai makacs. A vicclapok mint fiahordó kengurut vagy mint majmot táncoltató olaszt ábrázolják Jókait a kis Horn Edével. Végre Pozsony fölvilágosodott polgárai elfogadják Horn Edét, akiből idővel államtitkár lett és akinek nevét egy utca őrzi a Lipótvárosban.
A dicsőségnek nagy ára van. Nemcsak váltót kell zsirálni politikai barátainkért, nem csak népszerűségünkkel kell fedeznünk a hátukat, hanem néha még az életünket is kockára kell tennünk érte...
«A Horn»-nak egy különös, érdekes és értékes vezércikkírója van: Csernátony Lajos. Európai műveltségű ember. A magyar lovassági nehéz kardok világába a francia tőrt vitte be: a tűvékony, gyilkos szatírát, amely ezerszer veszedelmesebb. Pulszky Ferencet vette célba monokliján keresztül és érzékenyen meg is sebezte. Pulszky lovagias elégtételt akar. «A Hon» főszerkesztőjének azonban az az elve, hogy munkatársaiért is vállalja a felelősséget. Így kerülnek szembe Pulszky és Jókai, a régi jó barátok.
Pisztolypárbaj. Óriási izgalom. Az egész ország épúgy lesi most a párbaj eredményét, mint a terézvárosi választás híreit.
És Szent György lovag kiáll pisztolyával. Félelem és gáncs nélkül való Bayard lovag. Más helyett verekszik, mint egykor Cyrano. Az utolsó romantikus. Helyesebben: a megelevenedett Berend Iván, a Fekete Gyémántok ultratökéletes hőse.
Háromszori golyóváltás.
Az egész ország föllélekzik: Jókai nem sebesült meg. És zeng, ujjong a bálvány felé a népszerűség csatazaja: «Éljen Jókai Mór!»
Már csak kocsin járhat: bujkálnia kell a népszerűség elől... Az Alföldön a reménykedő szívek második Kossuth Lajost várnak benne...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
De hát hová lett a régi Jókai Mór? Ez az izgága párbajhős, minisztert buktató, minden lében kanál, örökké utazgató, szónoklatokat pántlikaszerűen előcibáló ellenzéki matador volna Jókai Mór igazi képe? Minden lélektani elemzésünk csődöt mondott volna?
Óh nem, ez a vadember nem a mi Jókai Mórunk! Ez csak ifjúkorának nosztalgiája, a márciusi napok veszélytelen visszaálmodása, délibáb, amelyet fáradtan, nagyon hitetlenül, kedve ellenére hajszol. Ő maga is tisztában van azzal a szereppel, amelyet játszik.
Mi köze van neki a balpárt ropogós, kemény kifejezéseihez? Mi köze neki a Csernátony cikkéhez, amelyért párbajozott, holott figyelmesen el se olvasta? Lelke mélyén talán még a saját vezércikkei sem érdeklik, amelyeket «A Hon»-ba ír. Ujságírók egymás fülébe súgják, hogy el se olvassa azt a három ujságot, amelyet szerkeszt és amely homlokán az ő nevét viseli. Halálosan nem érdekli a nyüzsgő, törtető emberboly és naiv, szórakozott kérdéseivel: «Kihez is van szerencsém?» akarata ellenére halálos sebeket oszt, érzékeny, hiú embereket ellenségeivé tesz. Még arra a szinjátszásra se képes, amit a fórum emberei naponta százszor elkomédiáznak, hogy a legviharosabb öleléssel üdvözölnek valakit, aztán a háta mögött megkérdezik: «Ki volt ez az ipse, akit most megöleltem?»
Teljesen tisztában van önmagával és egy pillanatra lecsúszik róla az álarc, hogy újra láthassuk igazi arcát. Így szól egyszer politikai barátaihoz: