Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: DYBUK
An-Ski legendája az Új Szinházban

Aki ezt a darabot írta, látnivalóan igazi költő. Kontemplatív és felhevült természet, tele világot-magyarázó látomásokkal. Nem differenciált látású, de rendkívül intenzív érzésű. Hasonlatok és képek kelnek ki belőle, amelyek nem annyira dekorálják, mint inkább megfejtik és kommentálják az életet; s architektonikus gondolatsorok, amelyek viszont inkább hasonlatok és képek, semmint megokolások. Valami kezdetleges és egyúttal bonyolult s idegesen túlfűtött szellem ez; népi kultúra s mégis nagyhagyományú. Nemcsak a biblia és a talmud örökségét érezni meg rajta, hanem a kétezeréves Európa eltünt szellemi áramlataiét is, amelyek a ghettóba csak deformálódva jutottak be ugyan, de azóta talán tisztábban konzerválódtak ott, mint bárhol a világon. Bizonyára nehezen találhatni Rómától Mexikóig még egy milieut, amelyben a középkori kereszténység némely jellegzetességei annyira elevenen maradtak volna meg, mint ezek közt a chassidista zsidók közt, akik, bármennyire gőgösen zárta is ki őket a keresztény társadalom s bármennyire gőgösen zárkóztak ki ők maguk is a keresztény társadalomból, mégis csak keresztény theológiai irányok hatása alatt váltották át a maguk materialista, ótestamentumi világképét kabbalasztikusra. Mennyire megérezni a skolasztikus elmélkedőt a Dybuk csodarabbiján, amint az egész világegyetemet egyetlen, mindennél szentebb tér- és időpont köré koncentrálja! Mennyire életrekel az inkvizíciós bíróságok levegője, amikor a rabbinusok kara átokkal akarja kiűzni a megszállott leányból a rossz szellemet, a Dybukot! Igaz, groteszk egy csökevény-inkvizíció ez, amelynél a fegyvert, a máglyát, a díszt és méltóságot és hatalmat, mindent az átok, a szó, a gesztus, a hang erejének kell helyettesítenie. De annál irreálisabb, annál theokratikusabb bíróság, annál félelmetesebb.

Nem tudom, istenhívő ember volt-e An-Ski, vagy sem; nem tudom azt sem, hogy a mesékből és példálódzásokból, amelyeket a Dybuk szereplői elmondanak, mennyit vett át a hagyományokból s mennyit költött ő maga. Mint világotjárt s felvilágosodott iparoslegény, mint szocialista agitátor bizonyára nem érzett egyéb kapcsolatot maga és a zsidó misztikus világ közt, mint atyafiságos érdeklődést és esztétikai vonzalmat; egyébként a legenda megírásán is inkább egy gyengéden és átérzően distanciatartó ember kezét érezzük, semmint az olyanét, aki bármiben is azonosítaná magát alakjai világfelfogásával. De, mindamellett, az ő költészete ugyanaz, mint magának a darab milieujének költészete. Ami a darabban megkapja az embert - s ami a megcsinálás ügyefogyottságáért kárpótolja - az magának ennek a különös, ideges és paraszti, üzletes és theológikus, túlfinomult és barbár világnak a levegője. Nyomorúságos levegő, fülledt és robbanékony levegő, nyugalom nélkül, irónia nélkül, rezignáció nélkül, derű nélkül. Nekem, megvallom, idegen, - nem mintha nem volnék eléggé zsidó hozzá, hanem mert középeurópai, nagyvárosi zsidó vagyok. De az idegenségében van valami nagyon ismerős, nagyon emberi és nagyon európai. Az agyvelők és idegek felcsigázottsága ez, a filozofáló és spekuláló düh, amely modernebbé és hozzáférhetőbbé, lényegében civilizáltabbá, vonatkozásaiban érdekesebbé teszi ezt az exótikumot minden egyéb exótikumnál.

*

Az Új Szinház a Dybuk szinrehozatalával olyan nehéz feladatra vállalkozott, hogy már ezért is megérdemli mindenki háláját és elismerését, akinek szívügye a magyar színpadi kultúra. A rendezésnek két veszedelmet kellett kikerülnie: egyrészt a merkantilitásnak, nagyvárosiasságnak, dezilluzionált viccelődésnek, üzleti önbizalomnak és erkölcsi önbizalmatlanságnak levegőjét, amelyet a zsidó gesztus és a zsidó hanglejtés a közép- és nyugateurópai ember szemében felidéz - s másrészt a magyarosságét, a metafizika és legenda nélkül való ruszticitásét, a tempósságét, az egyszerű és józan levegőét, amit a mi szemünkben a vidékiesség és parasztosság jelent. Az Új Színház az előbbi veszedelmet több szerencsével kerülte el, mint az utóbbit. A kabbalista zsidó milieu szinte kozmikus idegessége nem nagyon fejeződött ki az előadásban. De annál szebb és imponálóbb az a clair-obscur-ös, sejtelmes dekorativitás, amely a kis színpadot valósággal tulemelte saját keretein s helyenkint igazán monumentálisan fejezte ki az irói elgondolás mese- és legendaszerűségét.

A színészek szintén becsületesen és tehetségesen játszottak; emeljük ki közülük a fiatal Gerő Erzsit, aki a rabbinusi parancs és a földöntúli szuggesztió közt vergődő, megszállott leány szerepében egy csapásra beérkezett a közismert, szeretett és méltán szeretett pesti színésznők sorába.