Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A MODELL
Bent a szerkesztőségben már meg is említette, hogy hamarosan elkészül a «Mimóza» című első regényével. Kollégái örültek a hírnek és érdeklődéssel várták; a szerkesztő megigérte, hogy néhány hét mulva megkezdhetik a közlését.
Újult erővel látott a munkának, amely most már napról napra határozottabban mutatta végső körvonalait.
Az utolsó fejezet előtt kissé megtorpant. Mi legyen a regény vége? Valóban megöli magát Cecil? Nincs itt lehetőség az enyhülésre, a megbékélésre... szerencsés találkozásokra...kiegyezésekre...? Tragikus legyen-e a befejezés, amellyel bezárul a kör, embernek korlátolt, művészetnek harmónikus köre, vagy pedig végtelenbe vesző sík, keskeny ösvény, melyet emberi lábak tapostak járhatóvá, hogy lassan, fokozatosan elvesszen az élet homokjában? Néhány napig tartott ez a töprengés. Ezalatt ismét nem érezte a modellt. Nem látta pontosan, hol jár, mit érez, mit művel, maga a figura is homályba vonult. Csak egy-egy színt, csillanást, egy-egy kacér és fáradt mosolyt kapott el belőle, testét nem tudta megfogni. sorsa elsuhant a bizonytalanságba. Több éjszakán át sikertelenül idézte maga elé; s bár többször vele álmodott, egyszer együtt is aludtak, reggelre kelve ismét elérhetetlenné vált.
Várt rá, mint leshelyen a vadász a biztos vadra.
Egy éjszakán, ugyan már hajnalra járt az idő, töprengve ballagott hazafelé. A Kossuth Lajos-utca sarkán egy különös társaságot pillantott meg. A szemközt eső mellékutcából szivárogtak ide, jókedvűen, mámorosan és a Kossuth Lajos-utca sarkán gyülekeztek. Úgy tünt fel, hogy taxit keresnek, de most csak kettőt találtak, nem tudtak elférni, nem is nagyon akartak osztozni rajta s inkább várakoztak.
Egyszerre megállt. Egy kivilágított hirdető-oszlopnak dőlve Cecil nevetve beszélgetett egy ismeretlen frakkos úrral. Meglátta, otthagyta az ismeretlent és hozzá sietett.
- Jó reggelt!
Nem volt becsípve, de feldúlt volt az arca és nyugtalan tüzek égtek a szemében.
- De megijesztett a multkor!
- Mivel?
- Nem emlékszik?
- Nem.
Cecil hangosan nevetett.
- Mi van a Mimózával?
- Hamarosan elkészül.
- Szép?
- Szép.
Melegen megfogta a kezét.
- És ha mégis van szeretője?
- Cecil!
Cecil bánatosan, elkeseredetten nevetett.
Aztán szenvedélyesen suttogta:
- Hát vegye tudomásul... igen, igen! Azért is... Az uram is tudja és elválunk és már ma nem jött velem... és azért is mulattam... hát van szeretőm! Mindegy, érti? Mindegy nekem! Maga csak írjon! Írjon... Maga buta!
Karja kinyúlt, teste megnyúlt és szinte felugrott az író szájához.
Megcsókolta. Éles kis fogával beleszúrt a szájába.
Az író megragadta a kezét és ellökte magától.