Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A MODELL
Dobos megállt az ajtóban, lábujjhegyre emelkedett, jobbra-balra forgatta fejét, megerőltette rossz szemét, de seholsem tudta felfedezni. Szorongva, majdnem feldúltan ment a helyére s alig figyelt az előadásra. Lehetséges, hogy ilyen rettenetesen megromlottak az idegei és képzelődés volt ez az egész öt perc, amely alatt azt hitte, hogy egy különös szép asszonnyal beszélget? Lehetséges volna, hogy oly átható erővel tépelődött a regényén, hogy a hősnőjét egész testi megjelenésében maga elé képzelte és oly elevenen látta, hogy szinte beszélgetett vele? Mert a hasonlóság szinte megdöbbentő! Pontosan, szinte hajszálnyira megegyezőn, így képzelte el Varázsló Ceciliát, regényének asszonyát... Így képzelte el, de nem ő találta ki! Emlékszik arra az estére, amelyen meglátta. Jeritza Mária Toscát énekelte az Operaházban, amikor előadás után az elvonuló autók és kocsik közt két férfi között megpillantotta ezt a nőt. Ezt a nőt, illetve... azt a bizonyos nőt, akiről ő megalkotta képzelete számára varázsló Cecil alakját. Lehetséges, hogy az a nő az Operaházban ez a nő volt? De hiszen nem beszélt vele sem ott, sem azután... mialatt az értük gördülő autóra vártak, az asszony a két férfi közt hátranyúlt köpenyéért s közben kissé jobbra nézett, oda, ahol ő állt... a szemük találkozott, úgy képzelte, hogy az asszony rámosolyog... de azóta nem látta, most pedig ez a nő azt mondta, hogy beszélgettek egyszer... Mi történik itt? Lehetséges ez?
Most már szaggatóan fájt a feje, savanyú ízek tódultak szájába, mellényzsebéből kikotorta a port és lenyelte. Phenacetin, coffein, mondogatta magában s elhatározta, hogy nem foglalkozik tovább ezzel az asszonnyal. A kutyafáját, maradt volna, ahol van! Csak nem fog nyugtalankodni miatta? Nincs elég baja, most még... érdekes! Reggel még eszébe sem jutott a regénye, most pedig... ejnye, mégis csak meg kell írni ezt a regényt! Hátranézett, tekintete végigfutott a páholysorokon, az asszonyt kereste. Amennyire rossz szemével láthatott, megállapította, hogy nem látja. Valóban, nincs itt ez az asszony? Alig várta, hogy vége legyen a felvonásnak, felpattant és sietett ki az emberek közé. Minden nőt megnézett, sehol sem találta; eredménytelenül telt el az egész szünet.
Lehangoltan öltözködött fel előadás után és elgondolkodva lépett ki az előcsarnokból az utcára. Ekkor hangosan megdobbant a szíve. A lépcső alatt állt egy automobil, az ajtót kinyitották és az asszony belépett a kocsiba. Két férfi maradt kint, aztán ezek is beszálltak.
Az autó elsuhant.
Izgatottan lépett egy fiatal ujságíróhoz, aki a második lépcsőfokon állott és az egész jelenetet látta.
- Te, Gulyás...
- Mi az?
- Nem tudod, kik ezek?
- Dehogynem.
- No?
- Roskóné. A szép Roskóné.
- És a két férfi?
- Az egyik a férje. A másik a szeretője.
- A szeretője?
- Az, - s nevetett.
Lehajtotta fejét.
- Biztos? - kérdezte aztán önkéntelenül.
Az ujságíró fölényesen nevetett.
Dobos zavartan nézett maga elé.
- Hogy hívják az asszonyt? - kérdezte tanácstalanul.
- Mondtam - kiáltotta -, Roskóné!
- De más nevét nem tudod?
- Valami... valami Cecil.
Dobos rekedten felkiáltott:
- Micsoda?
Az ujságíró csodálkozva nézett rá.
- Mi bajod?
- Semmi.
- Mért kérded?
- Csak.
Gondolkodott.
- Csak úgy kérdeztem - vetette oda és elsietett.