Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: A MODELL
Úgy látszik, sikere van a darabnak, - gondolta Dobos Lajos, az író, az első felvonás után s rosszkedvűen, álmosan, lassú léptekkel ment fel a második emeleti dohányzóba. A csarnokszerű hideg hely már tele volt füsttel és emberekkel; kis csoportok alakultak nőkből, férfiakból s mindenfelől az a hangos beszéd hallatszott, amely oly határozott ismertető jele a főpróbák sikerének. Dobos átcsúszott a csoportokon, kopott ezüsttárcájából hosszú, sovány ujjaival kihúzott egy sztambul-cigarettát, nadrágzsebéből kivette a svéd gyufát és elgondolkodva rágyujtott. Ejnye, de hideg van itt, gondolta s kedvetlenül hátranézett. A vékony ablakon át hátába csípett a hideg levegő. Beljebb kellene állni az emberek közé, ott talán kevésbé húz... tünődött, de nem mozdult. Ha már ide állt, hát itt marad.
Mélyen szívta a cigarettát s elgondolkodva nézte kozmásodó tüzét.
Úgy látszik, tetszik az embereknek... Mi is tetszik nekik? Persze, kedves, vidám történet, jól beszélnek, pattognak a kérdések és válaszok, de hát ez is csak olyan, mint a többi. Tucatmunka. Nem vár meglepetést a másik két felvonástól sem. De hiszen, ha csak ennyiben maradna! Most aztán hazasietni, hamar megebédelni s utána leülni, hogy kritikát írjon... Oly keveset aludt az éjjel! A feje is fáj, nem használt a por, amelyet állandó fejfájása ellen még otthon bevett. Lent a büffében kér majd egy pohár vizet s még egy port... hiszen van nála.
Lenézett az utcára. Milyen szürke és unalmas délelőtt! A kocsma előtt egy ittfelejtett konflis ácsorog, a gazdája biztosan bent spriccerezik. Egy automobil szalad az Andrássy-út felé. Hogy múlik az idő s egyik nap olyan, mint a másik... Még csak valami nagy baj sem történik az emberrel! Örökös egyformaság, robot, kényszerűség... termelni, hogy ehessen, enni, hogy termelhessen... szegénység, változatlanság, talán már reménytelenség is... Igaz, ni! Holnapután már negyvenegy éves. A felesége vajjon tudja-e még, mikor van a születésnapja s kap-e tőle az idén is egy új nyakkendőt, meg egy kis, párkrajcáros ibolyacsokrot?
Megigazította orrán a pápaszemet s gyanakodva nézett az emberekre. Kopasz fejéből, sovány, hosszúkás arcából kifutott a vér. Kellene valamit csinálni, ha már nem történik vele semmi! Az élet elkerüli; vigyázni kellene, hogy a művészet ne távozzon el tőle. Mit alkotott egy életen át? Apróságokat. Néhány jó novellát, több száz, talán több ezer cikket... de évről évre halogatja annak a két-három könyvnek a megírását, amellyel meg tudna elégedni. Mikor fog már hozzá az elsőhöz? Ha kissé megfeszítené az erejét, talán jobban is érezné magát; elviselhetetlen már ez a csüggedő savanyodás.
- Hát magának hogy tetszik a darab?
Összerezzent.
Hozzá szólnak?
Valóban, hozzá.
Kissé zavartan nézet arra a fiatal, érdekes asszonyra, aki előtte állott és megszólította.
- Nem is ismer meg? - kérdezte nevetve az asszony.
Mindenféle kép, gondolat, emlék sietett, kavargott benne, de nem, valóban... vagy... honnét is?
- Bocsánatot kérek, - felelte halk hangján - ebben a percben igazán...
- Pedig mi már találkoztunk!
- Hogyne, igen... de hogy hol is?
- Találja ki!
Gondolkodott. Nem jutott az eszébe.
Az asszony nevetett.
- Van egy cigarettája?
- Parancsoljon, - s gyorsan eléje tartotta tárcáját. Gyufát is akart gyujtani.
- Hagyja, köszönöm, - mondta az asszony és az égő cigaretta felé nyúlt. Mosolyogva fujta a füstöt Dobos arcába. - Hát ez igazán nem szép... így elfelejteni az embert! Azt hittem, sokkal mélyebb nyomot hagytam magában... mert én minden szavunkra emlékszem, amit akkor beszéltünk.
- Mikor? Hol?
- Nem mondom meg. Azért sem!
Figyelmesen szemügyre vette az asszonyt. Jóval alacsonyabb volt nála, le kellett rá nézni. Két szín erősen megragadta figyelmét: szemének mély barnasága és hajának selymes, tüzes, pirosló barnasága. Mind a kettő nagyon szép és érdekes volt. Haja színe hasonlított az érett gesztenye vöröses, fénylő barnaságához, de volt benne valami az őszi falevelek haldokló vörhenyességéből is. A szeme külön kis világ volt. Az volt az érzése, mialatt figyeltem, hogy sokat, nagyon sokat élhet ez az asszony. Sokat töprenghet, gondolkodhatik, de valahogyan mélyen élvezheti azokat az örömöket, amelyek szokás szerint, de valószínüleg rendkívüli módokon is megközelíthetők egy asszony számára. Gondolkodó, érző és élvező szem volt; meleg, mélyre néző a tekintete; hosszú, árnyékos a pillája; a fehérje sárgásan tüzes; és mély, finom árkok övezik.
Kutató nézését mosolyogva tűrte az asszony.
- No most már emlékszik?
- Nem. Igazán, nem.
Az asszony vállat vont.
- Nem is fontos. Hát hogy' tetszik a darab?
- Még azt sem mondhatom, hogy nem tetszik.
- Igaza van. A végin bosszankodik az ember, hogy miért nevetett annyit és miért nem bosszankodott, amíg nézte. Maga ír róla kritikát?
- Én.
Gyakorlott mozdulattal leverte cigarettájáról a hamut.
- Mondja -
- Parancsoljon.
- Maga mért nem ír darabot?
- Még sosem jutott eszembe.
Gyorsan összeráncolta homlokát.
- Igaza van. Lehet, hogy maga nem is tudna darabot írni. Maga inkább leírni tud, de azt jól. Szeretem az írásait. Mért nem ír regényt?
Dobos kezdte kellemetlennek érezni a beszélgetést.
- Nincs elég időm hozzá.
- Bizony, ahhoz sok idő kell. De én azt hiszem, hogy maga nagyon jó regényt tudna írni. Van témája?
- Van.
- Mondjon el egyet.
Dobos ledobta a földre a cigarettát és rálépett. Mit akar ez az asszony? Ki ez az asszony? Éppen most kellett ennek ide jönni, nem elég nyugtalan amúgy is...?
- Beszéljen - sürgette az asszony.
- Miről?
- A témáiról.
Ajkába harapott.
- Az egyik témám... - kezdte önkéntelenül, de bosszankodva elhallgatott.
- Mondja csak - biztatta halkan, majdnem suttogva az asszony, aki most egészen közel hajolt és szinte felemelkedett hozzá.
- Egy asszony.
- Érdekes.
- Miért?
- Érzem. Milyen asszony? Mi történik vele?
- Egy asszony, aki szép, okos, művelt és akivel nem történik... tulajdonképpen nem történik semmi.
- Miért?
- Mert...
- Mert?
- Mert...
Belenézett az asszony arcába és úgy meglepődött, hogy nem tudta folytatni szavait. Szeme kimeredt, szája kissé kinyílt... váratlan izgalom gyulladt fel benne. Az asszony is csak nézett, nézett rá, a mosoly megállt a száján, vékony, izmos nyelve megtapadt az alsó ajkán... szeme tágra nyílt és csillogott... különös, váratlan pillanat volt ez. Nem értettek belőle semmit, de érezték, megrázó események történnek közöttük.
És éppen ebben a másodpercben megszólaltak a csengők. Az emberek kifelé siettek a dohányzóból.
Az asszony is megmozdult.
Dobos kinyújtotta kezét.
- Honnét ismerem én magát? - szólt rá hangosan, nyugtalanul.
Az asszony halkan nevetett és sietve eltünt.