Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · SZINI GYULA : JÓKAI
A budai József-kaszárnya kazamatája előtt feszesen silbakol az őr. Szuronya félelmetesen villog. Szájtáti gyerekek, ha arra járnak, megbámulják fehér köpönyegét, kék nadrágját, kétfejűsasos csákóját. Ha úrihölgyek, lelkes honleányok sétálnak arra, egy pillanatra ajkukra fagy a szó 1863-nak ezen a kissé hűvös áprilisi napján. Az őr két magyar írót őriz. A hölgyek Kufstein borzalmaira gondolnak. Idegesen összerezzennek és szomorú szívvel tovább lépegetnek.
Hiszen olvasták az ujságban a katonai vésztörvényszék drákói ítéletét. Jókai Mórt, a «Hon» szerkesztőjét egyévi nehéz börtönre ítélték, megfosztották nemességétől - amelyről különben 1848-ban önként lemondott -, azonkívül elvették tőle azt az egyezer forint kauciót is, amelynek ellenében a «Hon» politizálhatott. Most oda van a «biztosíték», a «Hon»-nak néhány heti fennállása után csak szelíd pásztorsípon szabad fújnia a tavaszi rügyekről és a női krinolínokról. A «Politikai Divatok» regényfolytatását is letiltotta a cenzúra.
- Nohát, barátom - szól a rab Jókai a fogolytársához, mialatt egy pillanatra abbahagyja a szellemes «durák» játékot - letetted a zöld királyodat, most
Ha ezt a viccet Schmerling hallaná, megértené, de az a jámbor cseh vagy sváb, aki az író urakat őrzi, legfeljebb a durákhoz ért.
- Ez a király - adja vissza a célzást a rabtárs -
- Ne búsulj, Nándor - feleli Jókai -, legalább helyreállítottad a családi becsületedet. Muszkavezetőknek tudta eddig az ország a Zichyeket, de te megmutattad, hogy magyar szív dobog bennetek.
- Zicsi leszek ezentúl, «cé-es»-sel és «i»-vel. De ne félj, eszünk mi még «császármorzsát»!
A kazamata penészes falai megremegtek ettől a jakobinusi-kijelentéstől. Annyira megremegnek, hogy rés támad rajtok, valami egészen furcsa nyílás, amely távoli jövőbe vet világot, amikor ugyanez a Zichy Nándor aranygyapjas lovag és a katolikus néppárt megalapítója lesz.
Ennyit ér az egész politika.
- Csak azért vagyok mérges - mondja Jókai -, hogy a te cikked miatt kell itt ülnöm.
- Miért? - kérdezi hüledezve Zichy.
- Mert ha én írtam volna meg, nem egy évet, hanem tizenöt évet kaptunk volna!
A falak megint hasadoznak és a nyíláson át a távoli jövő egy díszmagyar ruhás, Szent István rendjeles, ősz főrendházi tagot mutat, aki meglepően hasonlít erre a mai harmincnyolcéves Jókaira.
A börtön nehéz ajtaja most nyílik, csikorog a závár és belép Haymerle kapitány. Ha nem volna rajta a császári uniformis, kifent bajuszával magyar főszolgabírónak lehetne nézni. Német kedélyességgel szól oda Jókainak:
- Egy «lausbub» keresi önt.
- Ez a «Hon» szedőgyereke lesz - szólt oda Jókai Zichynek.
- Mi az, «szétőtjérég»? - kiváncsiskodik Haymerle.
- A feleségem aggódik értem és mindennap hozzám küldi ezt a «szedőgyereket». Ha megengedi, kapitány úr, levelet fogok írni a feleségem megnyugtatására és elküldöm ezzel a szedőgyerekkel.
- Jó, jó - feleli Haymerle -, de nekem az a gyanum, hogy ön innen a börtönből tovább szerkeszti a «Hon»-t. Ez a fogházi szabályokba ütközik. Ha ilyesmi tudomásomra fog jutni, sötét magánzárkába fogom önt záratni.
Szigorú arcot vág, de a másik pillanatban széles mosolyra nyílik szája:
- Természetesen, ha nem tudok róla, nyugodtan tovább szerkesztheti a «Hon»-t.
- Kapitány úr, melde gehorsamst - mondja a «Hon» szerkesztője - volna egy tiszteletteljes kérésem. Feleségem azt írja itt a levelében, hogy túrós-kapros rétest sütött számomra. Élek-halok ezért a túrósrétesért és szíveskedjék megengedni, hogy ma délután fölkereshessem feleségemet. Zichy urat is szeretném magammal vinni.
- Hol lakik az ön felesége? - kérdezi a teljes hatalmú kapitány.
- A Svábhegyen.
Haymerle megvakarja fejét:
- Kicsit messze van, de mivel «Sváb» hegy, mégse lehet veszedelmes... Jól van, elmehetnek. Poszpisl őrmester el fogja önöket kisérni. De figyelmeztetem, szerkesztő úr, hogy ha még egyszer leitatja ezt a Poszpislt, mint a multkor, akkor én ezt az őrmestert a peterwardeini várba fogom csukatni. Megértették? Abtreten!
A kapitány színlelt haraggal, dörmögve távozik. Kedélyes fogház. És egy hónap mulva már szabad a két fogoly.
Schmerling inog.
Poroszország felől metsző hideg szél fúj. Bismarck, ez a porosz junker le akarja törni a szent, ősi Ausztriát és helyébe a németség élére a parvenű és protestáns Poroszországot akarja állítani. A Habsburg-ház recseg-ropog... fennállása óta először, de nem utoljára...
Még köd ül a magyar lelkeken. A bizonytalanság nagyobb, mint valaha. A «Hon» előfizetői kezdenek elmaradozni, amióta a lap unalmas, szürke és bizonytalan, mint a köd. Zichy Nándor gróf menti meg egy főúri gesztussal a «Hon»-t. Zsebéből fizeti ki azt a pénzt, amelyet a «határozati párt» tekintélyes, vagyonos emberei a bizonytalanság miatt nem mernek vagy nem tudnak összeadni a saját lapjuk fentartására.
Egyszerre csak azt kezdik észrevenni a pestiek, hogy azok a borotvált vagy császárbarkós arcok, amelyek itt a bécsi kamarillát képviselik, mindjobban megnyúlnak. Már nem járnak peckesen, feszesen, hanem csak úgy lézengenek, mint ősszel a legyek. Már mosolyognak is a magyarokra.
Bécs mosolyog? A «Hon» bátrabb hangon mer írni? Mi történik itt? Már kezdenek érdeklődni a «kehidai bölcs» egészségi állapota iránt. Minél szélsőségesebb balpárti valaki, annál több biztató mosoly árad feléje a kamarilla felől. Tisza Kálmán, az ifjú, kemény ellenzéki vezér előtt már mélyen megemelődnek a Bach-korszakból ittmaradt vaskalapok: ki tudja, nem ő-e a jövő embere?
Szükség van magyar parlamentre, amely meg fogja szavazni a Poroszország ellen viselendő háború költségeit. Megnyilik az 1865-iki országgyűlés. Jókai ujra a siklósi kerületet képviseli. Most már nyakig benne van a politikában, balpárti vezércikkek írásában, a «Hon» és az «Üstökös» szerkesztésében, politikai tanácskozásokban: az álmok lilaszínű tintája haragos-vörösre változott és öt éven át nem meséket, hanem politikai szólamok végtelen szerpentinjeit eregeti ki magából. A regényíró meghalt, a balpárti politikus olyan hévvel támad föl, mintha ama nagy március óta nem telt volna el már tizenhét esztendő.
Pedig a márciusi ifjú haja azóta teljesen kihullt. Negyven éves már és kopasz. Regényének is, amelyet ekkor ír, ez a címe: «Mire - megvénülünk!»
Az események rohamosan hágnak egymás sarkába. Porosz-osztrák háború. Chlumi köd. Egy magyar táborszernagy, Benedek elveszti a königgrätzi csatát, Deák Ferenc husvéti levele. És aztán 1867! A kehidai ügyvéd a nemzetet hosszú ölelésre egyesíti össze királyával.
Újra van Magyarországnak koronázott királya. Újra lehet remélni, álmodni, regényeket, szerelmeket szőni!
Ötévi szünet után végre egy regény, amelyet nyugodtan, felhős gondok nélkül lehet olvasni a pesti házakban.
A koronázó ünnepség mámora után egy évvel mindenki e felé a Kohinoor felé néz, amelyet nem a szent korona, hanem a nemzet legnagyobb regényírója tűzött az új, békés idők homlokára.
A Szerelem Bolondjai!... Mily téma egy negyvenhárom éves ember számára, aki belelátott már a szerelem mennyországába és poklába egyaránt. Már ötéves korában így kiáltott fel a színházban: «Oh, asszonyok, asszonyok!» A kis táltosgyerekből azóta a tapasztalatokban megkopaszodott ember lett. Látta ő már a szerelmet mindenféle alakjában és ha nem látta volna, akkor is át tudná élni a lángelmék szentivánéji képzelőerejével.
De ő előtte nincsenek többé asszonyi titkok. Ismerte Asztalos Etelkát, az angyalt; Weinmüller Franciskát, a démont; Szendrey Júliát, a «feleségek feleségét»; Laborfalvy Rózát, aki a női erények és hibák művészi kvintesszenciáját tárta föl előtte; a második Rózát, aki az érettebb férfi számára megérthetővé tette a Capulet Júliák és Faust Margaretájának sorsát...
És ez a sokféle átélt vagy elképzelt valóság egy öregedő és bölcs, de fiatalosan lángoló szív prizmáján át szűrődik a költészet és humor szivárványképeivé.
A szerelem bolondjai! Nem azok vagyunk-e mindnyájan? Oh, asszonyok, asszonyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Halovány rózsa bolyong a budai vár királyi szobáiban. Még boldog anya, kis gyermekeit néha maga veszi ölbe és ringatja. Sötét hajkorona díszíti márvány homlokát. Szeme mély, szomorú és időnként elboruló, mint a Wittelsbachoké, akikből királyok, költők, mecénások és őrültek születnek. Harminchárom éves, már túl van az illuziókon és hosszú budai sétáin, amelyek néha a jánoshegyi kilátón végződnek, szívében vagy táskájában magával viszi az égőszemű Heine nosztalgiás, gúnyos, szerelmes dalait.
Most kezében új könyv van, amelyet Ferenczy Ida és Falk Miksa ajánlottak figyelmébe. A könyv címe: «A szerelem bolondjai.» Ferenczy Ida felolvassa neki a különösen hangzó magyar szavakat. Lefordítja németre azt, amit a királyné nem ért. Felhívja figyelmét arra, hogy nővére, a szép nápolyi királyné is szerepel ebben a regényben.
És Erzsébet szívébe beköltöznek a magyar költő szavai a heinei strófák mellé. Amire a politika sohase lett volna képes, megtette ez a könyv: belopta a királyné szívébe Jókai és a magyarok szeretetét.
Oh, asszonyok, asszonyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az ellenzéki vezér díszbe öltözik. Hivatalos Budára a királyi palotába. A királyné hivatta. Mialatt végigmegy a lakájok sorfala közt, remegő szívvel gondol arra, mily fontosak ezek a lépései - politikailag. Vagy népszerű lesz, mint még soha, vagy aulikusnak fogják bélyegezni és akkor ellenzéki karrierjének vége...
De már ott áll Erzsébet előtt.
Mily fejedelmi, mily sápadtan szép asszony! Mily valószínűtlenül, race-szerűen karcsú a dereka!
A költő mélyen hajlong.
Erzsébet mosolyog. Kezét nyújtja:
- Köszönöm önnek, kedves Jókai, hogy megküldte nekem szép könyvét, a «Szerelem bolondjai»-t.
A magyar szó mily érdekesen, lágyan hangzik erről az ajakról, amely más idiómákhoz van szokva. De magyarul beszél. Fejedelmekre kötelező, hogy nyelvzsenik legyenek. És ennek az asszonynak különös agya könnyen fogja a magyar szót. Játszva tanul nyelveket és álma, hogy görög eredetiben olvashassa Hellász költőit.
- Igazán boldog vagyok, hogy megtanultam magyarul - mondja a királyné - mert nagy élvezettől esem el, ha nem olvashattam volna el eredetiben a «Szerelem bolondjai»-t.
- Felséges asszonyom engem névrokonára, a magyar származású Thüringiai Erzsébetre emlékeztet, akinek a szegények számára szánt cipói rózsákká változtak. Felséged minden szava rózsává változik szívemben.
- Kiváncsi voltam önre - mondja a királyné. - Hiszen most már ismerem a gondolatait és nem tudtam ellentállni annak a vágynak, hogy önnel személyesen is megismerkedhessem.
- Ennél nagyobb kitüntetés nem is érhette az én szerény gondolataimat.
- Ah, önnek nincs oka szerénykednie - szól Erzsébet. - Önben sok oly rokonvonást fedeztem föl, amelyeket legkedvesebb íróimban és költőimben szeretek. Az emberiség nagy szellemei közt valami csodálatos lelki rokonságot fedezek föl.
- Ezt annak köszönheti Felséged, hogy nemcsak a szépsége, hanem szelleme is bíborban született.
- Oh, ön bókol nekem! - szól az asszony. - De higyje meg, én nem vagyok szép, legalább is nem tartom magam annak.
- Felséged oly gazdag ajándékot kapott a természettől, hogy joga van hálátlannak is lennie az Alkotóval szemben, aki önt nemcsak királynői szépséggel, hanem költői lélekkel is felruházta.
- Sokkal egyszerűbb asszony vagyok, mint hiszi, kedves Jókai. Nagyon szeretem a gyermekeimet és minden boldogságomat bennük találom. Akarja látni gyermekeimet?
Feleletet sem várva, megrántotta a csengetyűzsinórt és utasítására behozták a királyi gyermekeket, Gizellát, Rudolfot és Valériát.
A tízéves Rudolf különös szemet vetett a magyarruhás költőre:
- Mama, ist das ein Soldat?
- Nem, fiam, nem katona. Ez az úr író.
- Mit ír?
- Szép meséket.
- Akkor miért hord kardot?
A királyné boldogan nevetett, össze-vissza csókolta okos fiacskáját.
Valéria még ölbeli gyermek volt. Erzsébet átvette őt a dajkától és magához ölelte. A gyermek azonban Jókai fényes, drágaköves mentekötője után nyúlkált. Erzsébet átemelte Jókai karjába a kíváncsi kisleánykát.
- Önnek úgysem adhatok semmi emléket, de ami az én szívemnek legnagyobb kincse, azt vegye a karjaiba!
A nagy mesemondó ölébe vette a kis főhercegnőt és lapiszlazuli kék szemét most különös, szinte könnyes meghatottság égette. Szégyelte magát azért, amit útközben magában gondolt, amikor az inasok sorfala közt jött végig. Egy királynéhoz készült és íme - egy asszonyra talált.
(Folyt. köv)