Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám
Kopár virág: vers! Ritkán és hiába
virult virág, virág a por fölött,
búsongj, tünődő tétlenség virága!
Tört bútorokhoz szántalak, törött
cserépbe, diszül. - (Olcsó napjaimból
- olcsó örökség! - csak ez volt örök.)
Enyém csak ennyi. S ezt hadd nyujtom imhol:
akiknek lelke nyügös nyugalom
csöndjébe zsibbadt a tegnapi kinból.
Akiknek útja: taposó malom,
fülledt szobákban kik szorongva rójják
rút munka terhét, - a poros falon
mig görbe ujjal reménytelen órák
rossz mutatója rajzol lomha kört:
örök unalmak örök fordulóját.
Köznapi sorsuk robotja gyötört:
úgy fájtak ők magányos életemnek,
mint csirázó magot szorit a föld!
Belőlük zsendült minden, ami zengett,
tőlük fagyott el, ami elfagyott.
Láz értük perzselt, gyász értük merengett.
Övék a vér, mely tollamon ragyog,
övék a fény, mely homlokom felett ég:
ha költő voltam, az övék vagyok. -
...Az énekem nekik szólt. Ők szeressék!