Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
Nem lehet elképzelni még egy kérdést, amelyben annyi és oly messzire vezető szál bogozódnék össze, mint ebben. Mert lehetetlen elválasztani a mai magyar drámaírás válságát az egész mai dráma válságától, a dráma válságát az irodalométól, az egészet a mai művészetnek és még tovább lépve: a mai kultúrának krízisétől. A drámaválság kétoldalú: nem írnak jó drámákat; ha írnak: nehéz azokat előadni, mert kevés a közönségük. Itt azután lehet gazdasági okokat emlegetni. Letört az intelligens középosztály. Nem vehet könyvet, nem járathat folyóiratot, nem mehet színházba. Általában nehezebb az élet, többet kell dolgozni. A fáradt ember nem súlyos problémákra, hanem könnyű szórakozásokra vágyik.
Nem hiszem, hogy ezek a gazdasági okok igazi okozói lennének a dráma bajának. Komoly kultúrértékek megszerzése mindig nehéz áldozatába került az intelligens középosztálynak. Régebben meghozta ezt az áldozatot, ma nem. Megváltoztak az életigények és megváltozott az életfelfogás. Fokozódik a vágy a materiálisabb örömök után. És az emberek őszintébbek, talán cinikusabbak lettek. A komoly daraboknak és komoly könyveknek közönségéből kilencven százalék esett a smokkokra, akik nem merték bevallani, hogy úntatja őket a komoly darab. Ma bevallják és nem szégyenlik, hogy nem olvasták az új könyvet és nem látták az új darabot. Azt talán inkább, ha nem tudnak síelni, charlestonozni, rummyzni. Aki ma zsúrokon sokat talál beszélni irodalomról, művészetről, könnyen hozzájut az «unalmas fráter» díszjelzőhöz. És legközelebb nem hívják meg, mint használhatatlan elemet. A háború előtt sem volt annyi hívő, amiből a komoly színház, komoly irodalom megélhetett. A smokkok számának ijesztő megcsappanása döntő csapást mért művészetre, irodalomra, drámára egyaránt.
Színházigazgatók, könyvkiadók, lapszerkesztők szörnyű igyekezettel próbálják meg kifürkészni és kielégíteni az új ízlést. Versengenek a felséges nép kegyeiért. A művészetnek szörnyű, pusztító demagógiája kapott lábra, amely üzleti aggodalmaskodásában még annál is alantasabbat akar adni, mint amit az új tömeg kíván. Az írók nagy része pedig egyre vakabbul, a művészi önbecsülés teljes híjával igyekszik eszközül adni magát ehhez a művészi csaláshoz és demagógiához. Ha sokat keres rajta, az ma már a legelfogadottabb, legtermészetesebb igazolás az írókollégák előtt. Az igazi írók, igazi művészek egyre inkább elhallgatnak, a többiek pedig gyötrik agyukat egy jövedelmező giccsért vagy blöffért.
A dráma válsága új szempontból állítja be a színpad és film viszonyát is. Azt hittük valamikor, hogy a film elvon ugyan tömegeket a szinháztól, ugyanakkor azonban tisztító hatással lesz rá és legigazabb eszközeire eszmélteti. Az elmult tíz esztendőben a fordítottja történt: a színpad is elrevűsödött, dráma helyett látványosságot akar adni, ahelyett, hogy a filmre bízná ezt és a belső történések, szavak és eszmék tiszta művészetévé válna.
Mindez csak azt bizonyítja, hogy a drámaválság okai nem gazdaságiak, hanem az életszemlélet megváltozásával függenek össze. Következésképpen nem múlik azon sem, hogy vannak-e igazi írótehetségek. Éppen ezért nem lehet formai okokkal sem kellő magyarázatot adni és nem lehetett szinpadi és formai reformokkal regenerálni a halódó drámát. Merem állítani, hogy az összes újkori szinpadi újító kísérletek végső eredményben teljesen sikertelenek maradtak. Korunk lelke teljességgel drámaiatlan. Csak stabil és határozott életszemlélet adhat drámai képet és drámai formát. Véleményem szerint a dráma megújhodása váratlan irányból fog jönni. Jósolni nem lehet és csak meglévő konkrétumokra támaszkodni. Az új dráma csiráját, egyetlen mai lehetőségét az orosz szavalókórusokban, az orosz ünnepi tömegszínjátékokban látom. Új forma csak új élettartalomból és új mithológiából kristályosulhat.