Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A Nyugat ankétja (2)
FÜST MILÁN

1. A drámának oly értelemben vett folyamatos fejlődéséről, vagy, ha nem is fejlődéséről, de szüntelen, lobogó életéről, amilyen századok óta a regényé, vagy időtlen idők óta a líráé, talán nem is beszélhetünk. A dráma időnként fellobogott és elhamvadt megint, - az a benyomásom. S hogy egyik virágzását a messzi másikig elszigetelt, magános kísérletek, vagy az epigonizmus hidalták át mindenkor, nemcsak manapság.

2. S hogy mi okozta hosszú idők után való fellobbanását? Nyílvánvaló, hogy csak két körülmény okozhatta. Vagy az, hogy lángész támadt, aki a lankadó figyelmet megint a dráma felé fordította, - vagy az, hogy a világ értékes dráma után vágyott megint s ilyenkor annak akadt is rendesen mestere.

3. Mindenesetre szembetűnő, hogy oly ritkán lobogott fel s hogy oly kevés nagy drámaírója s jó drámája volt a világnak. Azt kell hinnem, hogy azon felül, hogy a drámai forma minden egyéb formánál kényszerítőbb, kötöttebb, tehát a többinél nehezebb forma, - hogy ezen felül ennek oka mégis csak a kereslet időnkint való nagy megcsappanásában keresendő. Úgy látszik, hogy nem mindegyik korszak fogékony a dráma iránt. S ennek több oka lehet. Az aktivitás vágyának csökkenése például mindenképpen előidézheti, - az az állapot, mikor az ember fáradt, - lelkén a kontempláció lassúsága és lustasága terpeszkedett el s idegenkedik mindattól, ami mozgás, gyorsaság és határozottság. Enélkül pedig nincs dráma: vagy legalább is oly dráma, amit eddig annak neveztünk. Az eddig természete szerint rövid és szűkszavú alkotás volt. Proporciójának aránytalansága veszélyesebb volt, mint más műfajokéi, - kereken és végérvényesen kellett lezárulnia, - mindezek szerint a művésznek tehát rendesen az volt feladata, vagy kényszerűsége, hogy alakjainak sorsát odáig fejlessze, amíg azok egy végzetes akarat pillanatába lépnek s onnan a mindent feloldó s lezáró halálba, vagy megsemmisülésbe. S vannak oly lusta-szellemű korok, amelyek nem hisznek az akarat végzetes erejében, amelyek a halált képzeletükből szeretnék elhárítani, amelyek számára a gyilkolás például maga az elképzelhetetlenség, a merő fantasztikum és bárhogy tomboljon is ugyanakkor a valóságban az ember öldöklő dühe.

4. Az az érzésem, hogy ma ily korban élünk. Amily természetesnek találom, hogy a görögség virágkorában, mikor a drámai verseny nemzeti ünnep volt, - hogy akkor egyik lángész a másik után támadt... s azt is, hogy utána viszont nagy csend következett, - s hogy az irodalmi és színházi kedvtelés egy hatalmas szellemi élet kicsattanó fellendülésekor, s egy garázda világ kellős közepén megteremtette az angol drámát... s hogy utána hosszú csend következett, - éppoly természetesnek találom a mai nagy némaságot. Ne feledjük: mi mindenképpen hullámcsúcsok után vagyunk, - valahol lenn a mélyben. Ne feledjük, hogy nemrégen még, néhány évtized előtt, az individualizmus nagy virágzása idején, az ibseni korban végignéztünk magunkon s úgy találtuk, hogy egy új kor küszöbe előtt állunk. Kényeskedőn tört lelkeknek, de nagy határozottsággal drámai hősöknek is éreztük magunkat mindannyian... Mi rendkívüli fontosságot tulajdonítottunk meghasonlottságunknak, - de nem voltunk megtörve, sőt el voltunk szánva, hogy valamit tenni fogunk... Ha mást nem: hogy fülledt világunkat pellengérre állítjuk s abban a reményben, hogy jobbik énünk jut általa valamelyes uralomra magunk s e világ felett. S mindenütt újraéledt a dráma szeretete.

5. Ma azonban az aktivitás vágya lecsökkent bennünk megint. Ki az, aki e megtört korban oly szózatot hallathatna felettünk, amely megindítaná, halottaiból felrázná bennünk az erőt s az elhatározottság felé hajlítaná kontemplációnkat? - A világ fáradt - s ezt minden idegem érzi - s hogy irtózik attól, amit tett. Enervált. Változatosságot, szórakozást keres, - narkotizáló s nem felzaklató víziókba akar elmerülni. Igazuk van a színigazgatóknak. S még akkor is igazuk van, ha ez a világ olykor megcsömörlik saját-magától és szórakozásaitól. Az élet jobbkedvű, ütemesebb és életteljesebb hullámverése majd félreérthetetlen jeleit fogja adni annak, hogy mikor következett el megint az igazi dráma ideje.

6. A kultúra őreinek mégis kötelességök volna azonban arra vigyázniok, hogy az ily drámaiatlan időkben is a drámai tehetségesek meg ne fulladjanak. (Mert ahogyan ma állunk, létezniök teljesen lehetetlen.) Hogy legalább bizonyos kontinuitása lenne a drámai kultúrának s azok a bizonyos elszigetelt, magános kísérletek is, amelyek a lappangó erők jelei, hogy azok el ne vesszenek a semmiben. Egypár kitünő drámai munkát mégis csak látunk ebben a drámaiatlan korban is. Ennek az ankétnak részvevői meg is említettek néhányat. Magam részéről a Csodaszarvast például pompás darabnak találtam, - Barta Lajos «Szerelem» című darabja megindítóan szép volt, - Móricz Zsigmond «Sári bíró»-ja is pompás. S végül: pro domo is lehetne egypár szavam, ha több kedvem volna, hogy magamért küzdjek - s még ha társaim nem is tartották érdemesnek, hogy «Boldogtalanok» című kísérletemre visszaemlékezzenek.