Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Lechner Ödön körül, a mester halála óta meglehetős csend támadt. Amíg élt az inkább műveivel és elméletével, semmint emberi lényével harcias öregúr, gyakran zengett körötte az irodalom. A vitás kérdés mindig az volt, hogy «a magyar építő-stílus» képviselőinek tekinthetők-e Lechner épületei, hogy van-e, sőt hogy egyáltalán lehetséges-e magyar nemzeti építő-stílus? Lechner Ödön tettel, rajzzal, szóval azt vitatta, hogy igen, de az építészek közül csak kevesen adtak neki igazat. Ennek a vitának története még megírásra vár és tisztázásra várnak a benne fölvetett kérdések is. Vámos Ferenc, fiatal művészeti író, ki tavaly tünt föl Feszl Frigyesről írott tanulmányával, éppen csak érinti Lechner Ödönnel foglalkozó kis könyvében ezeket a kérdéseket. Műve Lechner művészetének fejlődése történetét igyekszik megrajzolni s azon belül a holt mester műveit elemezni. Munkájának inkább az első része az, mellyel a művészet irodalmának szolgálatot tett.
Lechner családi leveleinek, több kortársának és egykori munkatársának, továbbá az egykorú irodalom adatainak felhasználásával nagyon érdekesen mutatja ki, milyen korán jelentkezett Lechnerben az újító és milyen változatokon át, minő gondolatmenet irányában törekedett mesterségesen megalkotni azt, amit magyar építőművészeti stílusnak érzett. Érdekes és tanulságos megtudnunk Vámos kutatásaiból, hogy Lechner mindenha Feszl Frigyes folytatójának tekintette magát s olyan tudatosan törekedett ő is a magyar építőstílus megalkotására, mint nagy elődje. Clément Parent francia építész irodájában dolgozva, jutott arra a gondolatra, hogy valamely régi stílus és a magyar népművészet stílusának «keresztezése» útján kellene megalkotni azt, amit keresett, körülbelül olyan módon, mint ahogy a francia gótikából a francia renaissance alakult. Párizsban (1876-79-ben) a Trocadéro-palotában már láthatók voltak azok a francia Hátsó-Indiából hozott építészeti részletek és gipszöntvények, melyek buja fantáziájukkal és páratlanul eredeti formai gazdagságukkal ma is olyan megragadók. Az az építőművészet is népművészetnek tekinthető és láttára először villant meg Lechnerben annak a gondolatnak lehetősége, hogy a magyarral rokonnak érzett indiai építőművészet motívumait kisértse meg a maga stílusában feldolgozni. A későbbi Lechner művészete ezekből a törekvésekből tevődött össze.
Kevésbé örvendetes Vámos könyvének az a része, melyben formai tekintetből magyarázza Lechner művészetének evolucióját, egyes alkotásainak többé-kevésbé részletes elemzésével. Vámost vizsgálódásában túlságosan a dekorativ eredmények érdeklik és a kelleténél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az építőstílusok ornamentumos megjelenésének. Ez az oka annak, hogy Lechner művészetének megítéléséhez nem találja meg a helyes nézőpontot. Az építőművész elsősorban tömegekkel dolgozik, azokat szerkeszti egybe, azoknak adja meg az arányaikat. Egyénisége s jelentősége munkásságának ebben a részében fejeződik ki. Lechnerről azonban meg kell mondani, hogy nem tömegekben gondolkozó művész volt, vagy csak ritkán volt az. Az Iparművészeti Múzeum két szárnya a kupolás középrésszel nem szervesen függ össze és még lazább az összefüggés a tőzsde épületére pályázó tervén az oldalrészek és a középrész között. Vámos sokat emlegeti Lechner ritmusérzékét. De ritmusérzéke éppen a tömegek egymáshoz arányításában mondta föl a szolgálatot. Épületeinek, mi tagadás, nagyok az építészeti fogyatkozásai, sok bennük az önkényesség, a díszítés ötletessége kedvéért olykor a szerkezet, gyakran a belső célszerűség rovására.
Lechner képességeinek lényege szerint díszítő művész volt. Ebben példátlanul ötletes és eredeti. Ritka értékes tulajdonsága, hogy megvolt benne a szinességhez való bátorság és az, ami ezt a bátorságot jogosulttá teszi: az ízlés. Nagyon helyesen hangsúlyozza Vámos Lechner tudatos és következetes törekvését az anyagszerűségre. A majolikával, mint az építészet fölületdíszítő anyagával csodálatos színhatásokat ért el. Ezt az anyagot ő előtte senki olyan merészen nem alkalmazta épületeken. Épületei egész környéküket megszinesítik és Pest városképének legmozgalmasabb és legérdekesebb oázisai.
Érdekes, hogy olyan soviniszta magyar író, mint néhai Tóth Béla, «a kínai császár palotájá»-nak csúfolta az Iparművészeti Múzeum épületét. Annyira nem érezték benne a kor legjobbjai azt, ami Lechnert megtervezése közben hevítette: az épület magyarságát. Nem szabad csodálkozni rajta. Valamely nemzet stílusa mindig konvenció eredménye. Hogy egészen annak ismerjük el, ahhoz szükséges, hogy a példák tömege igazolja. Lechner egyéni stílusa is nemzeti stílussá változnék, ha folytatói egyetemessé tudnák tenni ismertetőjeleit, vagyis ha a lechneri épülettípusok többségre jutnának hazánkban. Emígy csak elszigetelt próbái egy művész egyéni stílusának.
Lechnerrel kétségtelenül igazságtalanul bánt kora, leginkább annyiban, hogy aránylag ritkán juttatott neki képességeihez méltó feladatot. De akármekkorák az érdemei, nincsen értelme hallgatni arról, hogy feladatait nem eléggé az építészeti oldalukról fogta meg. Építész-társainak ellenkezését ez a fogyatékossága eléggé megmagyarázza.
Vámos Ferenc ezeket a kérdéseket más nézőszögből látja és más eredményekre jut fejtegetésében. Munkája értékét mégis szívesen elismerjük, de a stílusát, fiatal és alakuló íróról lévén szó, már az ő érdekében sem hagyhatjuk szó nélkül. Az írás heve gyakran elragadja tollát s olyankor tolla lesz az úr gondolatai felett. Képhalmozásra és képösszezavarásra ragadja s nem egyszer olyan mondatokat írat le vele, melyeknek jellemzésére a «galimatiász» jelző sem súlyos szó. «Népművészetünk, az irodalom területére szigetelt kivirágzása után, lassú diffúziós mozgása közben képzőművészetünkig szivárgott» - írja egy helyen. «A kecskeméti városháza mesteri rangba emelkedő Lechnernek egyénisége céljából végzett felderítő szolgálata közben született» - írja más helyütt... «a főpárkányt képező párta, mely már itt kezdett a postatakarékpénztáron elért izzásba hevülni», vagy: «Rózsaablakok és a köröttük más művek módján alkalmazott díszek pengetik tovább a középkor előnyomulását.» Így nem szabad írni! A képes beszéd arra való, hogy a kevésbé konkrét mondanivalót láthatóvá és megtapinthatóvá tegye. Aki nem azért fordul hozzá, vagy nem tudja ennek a célnak szolgálatára szorítani, az jobb, ha tartózkodik tőle.
Vámos Ferenc írása a Magyar Művészeti Könyvtár-ban jelent meg s két füzetével ennek az érdemes vállalkozásnak huszonnégy számra terjedő első sorozatát befejezi. A szöveghez mellékelt képek Lechner legfontosabb építményeit mutatják be. De több esetben helyesebb lett volna a már kész épületről felvett fényképet közölni, mint a művész tervrajzát, amely mégis kevésbé pontosan számol be a megvalósult szándékról. Az ilyen rajzoknak is megvan a jelentőségük, de csak nagyobbméretű monográfiában.