Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Másféle könyv ez, mint amit rendesen a könyvpiacról kapni szoktunk, se regény, se novella, hanem érdekes kísérlet a cselekmény teljes háttérbeszorításával egyetlen alaknak izgalmas analizise. Minden mozzanat, minden epizód csak ennek az egy alaknak lelki tényein át válik életté, csak ez az alak áll mindvégig erős, szinte gyötrően feltáró világításban előttünk. Mert a hős, a gyerekember, a púpos kovácsinas, Klein Józsi, az író megfigyeléseivel úgy bontódik szét, hogy nemcsak a nyomorék test és a fülledt lélek óráról órára betegebbre erjedt pubertását figyeljük, de mögötte komor sivársággal kirajzolódik az egész külváros, egy csomó érdekes alakot és gesztust elevenítve élénk.
Ez a kis pupos tizenötesztendős kovácsinas a durva keretben önmagában bizarr, a valóságtól messze ellökődött viziókat él. Pünkösti így írja egy helyen: «A sötét utcákon, ha elcsatangolt, nem egyszer hatalmas gólememberek futottak utána. Fönt a Gellért-hegyen, alkonyatidőn a hegyi manók csak éppen elugrottak előle. Sötét kapuk alján, ha betekintett, nem egyszer látta elboruló szemmel, hogy odabent emberek asszonyt ölnek.» És még sok, sok vizió: kincsek, drágaságok, szörnyű kegyetlenségek, mámoros képzelgés asszonytestről, amit kamaszkorával, nyomorult testének hősi terveivel sejdít már. Aztán képzelgések férfias fellépésekről, egy heroikus pillanattól, amikor megmutathatja majd, hogy ki ő: Klein Józsi, a púpos. Mert nagy önérzet ágaskodik benne: a nyomorékok önérzete. Beteg önfontosság, mely körülötte megmámorosítja a nyomort; az élet bűnöktől és diadaloktól részeg és mindennek ő a központja. Képzelgésein őrület villan át, vért kiván csorgatni, maszatos inaskeze fehér torokra kivánkozik, trágár bűnökre szimatol; már éber érzékkel ízelne magába mindent, fantáziája egyre nő és inasmegadása mögött ős gyűlölet, sunyi gőg lappang. A pofonokat némán tűri, de nagy készülődés tüzeli, hogy egyszer leüti a mesterét, a kovácsot; persze ez az egész terv egy alattomos köpéssé gyávul.
Mindezeknek a vágyaknak és valósággá hazudott vizióknak csúcsa a regény címe: Bárczay Bella, a szeretőm. Már az első oldalak egyikén halljuk s úgy jön, mint egy szomorúra torzult kacagás, mellyel nem lehet együtt nevetni. Bárczay Bella a könyvben sokáig csak szimbólum, nem több, mint a nagy tömeg ajkáról ellesett méreg, mely a gyermekembert átfűti és központtá válik kamasz képzelgéseiben. Voltakép semmi, csak a nő, az önmagára erőszakolt ideál, akit aztán bűnösen színez mindazzal a fülledt képzelgéssel, melyeket utcalány nővére mozgásából, a szemek bűvös titkaiból, a proletárlakás ágyközelségeiből sejtet magába. Érdekes, amint a két nő között, az álmokból fakadt Bárczay Bella s a valóságban látott utcalány között állandó párhuzam halad. Itt érezni leginkább a nyugtalanul vizsgálódó pszichiátert, ki minden lelki mozzanatra felfigyelt, de éppen ezért mindvégig háttérbe szorította az epikust. A lelki képek temérdek apró mozaikjából rakódik össze ez a szánalmas figura. Kár azonban, hogy mindent csak egy magyarázó hanggal kapunk, az olvasóban a mozgalom hiánya türelmetlen várakozást feszít, mert ahhoz, hogy valami egész életízt adjon, kell a lépések zaja, a szereplők önmagukat hozó lélekzete: beszéd, kacagás és minden olyan életjelenség, mely egyedül képes a megírt dolgok érdekességét a valóság hamvával bevonni. Ez a könyv ezt nem adja. Pünköstit a jól meglátott külvárosi utcákban nem események kapták meg, nem a szereplők mozgó plasztikáját nézte, hanem, mintha csak árnyképeket fürkészne, akikben azután az ő nyugtalan keresése indít életet. Hogy ez a saját elmélkedéseiből átszűrt élet nem lehet elég eleven és a vérkeringés egyszerű melegét nem pótolhatja, az természetes. Hiszen, amint a könyvben egy-egy új alak jön, a gazdag magyarázatokkal rögtön el is halványodik s bár a könnyen ömlő mondatok érdekes benső réteget boncolnak, de a test élő ritmusát háttérbe szorítják és nem pótolhatják. Pünkösti belemélyülő analízise sok kérdésre világít, sokszor feleletet is ad, de az élet zamatát mégis csak az eleven mozgás és frisstempójú cselekmény adhatná. De külön értéke, hogy mindig megőrzi magát a banalitástól s míg odáig jutunk, hogy a külvárosok e nyomorult kis Napoleonja sok hősi képzelgése után egy tétova pillanat őrületében szinte öntudat és szándék nélkül megöli a nagy nőt: Bárczay Bellát, megismerjük sivárságában a beteg gondolatoktól és kényszerűségektől sötét talajt, mely kitermelte és részvét nélkül engedte útjára ezt az alakot. A kevésárnyalatú színek között a milieu sokszor kiszélesedik, egy-egy epizódban szinte kráterszerűen önti láváját. Egy-egy elevenebb leírásnál, ahol a szereplők saját hangot kapnak, szinte szlávosan kopár realizmussal állnak elénk, mint például a holt utcalány körül, ahol oly erős a kontúrjuk, mint a barna feszületé, melyet ősi paranccsal fektettek a dermedt kezekbe.
Klein Józsival sokszor találkoztunk, de ez a szinte részvéttelen analizis mélyebben fakasztja fel a szánalmat és nemcsak az élet egy szomorúan bizarr szeszélyét látjuk, de a kancsal szemek, a roskasztó púp mögül tenyerünkre hull egy menthetetlen, forró vércsepp is.