Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Nagyon érdekes Schöpflin új regénye.
Egy fiatal asszonyról, budapesti ügyvédnek a feleségéről szól, aki éli a fővárosi középosztály asszonyainak hétköznapi sorsát; fiatalon férjhez ment, azt hitte, szerelemből, aztán a házasság második-harmadik esztendejében szorongva megállapítja, hogy bizonyos életközösségben helyet foglal a férfival, aki a férje, aki dolgozik az irodájában, pénzt keres, eleinte meglehetősen keveset, később szerencsés körülmények támogatásával, egyre többet, alig veszi tudomásul, hogy egy asszony él mellette, aki vezeti a háztartását, rendben tartja a ruháit, fehérneműjét... este lefekszenek, reggel felkelnek, néha meg is csókolják egymást, egyre jelentéktelenebbül, egyre közönyösebben... a férj ellustul, megpohosodik, több gondot fordít baráti társaságára és munkájára, mint felesége nyugtalanságaira és sóhajtásaira... de elmúlik ez a két-három év is és az asszony már nem is sóhajt, nem is nyugtalankodik, nem is csudálkozik... igen, ez így mind rendben van, délelőtt háztartás, délben egy kis séta a belvárosi utcákon vagy - óriási változatosság! - a Duna parton, délután uzsonna a barátokkal egy budai kioszkban, este esetleg egy kis kirándulás nagyobb kompániával valamilyen vendéglőbe, ahol zene szól és becsíp az ura... aztán lefekszenek s kezdődik minden előlről. Sablónos emberek, mindennapi helyzetek, de nagy figyelemmel olvas róluk az ember Schöpflin regényében, mert ismerősen, de nagyon frissen, elevenen, tisztán állnak elénk; Budapest középosztályának férfiait és asszonyait látjuk, halljuk oly élénken, mintha velük sétálnánk, velük uzsonnáznánk és társalognánk. Pontos, érdekes, gyors és határozott vonásokkal rajzolt kép ez, sokkal több a legjobb fényképnél is: tehetséges impresszionista portré, melyet megőrzünk emlékezetünkben minden szinével, mozgalmasságával s a belőle kiáradó levegővel, átható életszaggal.
Már most ebben a környezetben egy nagyon érdekes asszonyi dráma pereg le, egyszerre a film gyorsaságával és az analitikus író mélyrelátásával. Ezt a fiatal asszonyt megszólítja a Dunaparton egy férfi. (Bélteky a neve, nekem nem tetszik a név, hihetetlenül is hangzik.) Az asszony rendreutasítja és otthagyja az utcán. Ettől a pillanattól kezdve izgalmas folyamat indul meg az asszony lelkében. Nem tudja elfelejteni ezt a férfit, akinek alakja megnő s napról napra növekszik a képzeletében. Nemcsak hű és tisztességes akar maradni, de minden erejével küzd kicsírázó érzései ellen is; nem akarja a szerelmet, nem tűri magában ezt az égő, tépő, nyugtalanító érzést, amelyet nem tud az életébe illeszteni, amely szétmarja nyugalmát, elsápasztja arcát, ködbe burkolja látását, összegyűri az ágyát, sokszor ellenszenvessé távolítja a férjét, barátait, egész környezetét. Szép, mély, érdekes, izgalmas folyamat ez és tökéletes a leírása. Egy törékeny, szép, okos, finom asszony kettészakad a szemünk előtt; folytatódik az élete, megy minden tovább a régi útján, de maga az asszony már változik és újjá, mássá alakul. Egy érzés csirázik ki benne, amely iszonyú erővel, határtalan fejlődéssel elburjánzik a testében, megnő, mint egy rákos daganat, gyökeret hajt és lombba borul, mint egy tropikus növény, amelynek ágai, virágai közt - szörnyű élősdi! - elsatnyul, elsorvad, elpusztul és eltünik a régi élet. A tiszta vegyületbe porszem hullott és akárhogy tiltakozik és ragaszkodik régi halmazállapotához az anyag, megindul a folyamat és kristállyá válik. Szikra esett a gyulékony anyagba és akárhogy kapálózik elégése ellen, elborítják a lángok. Iszonyú viaskodás ez: egy jó sorsra érdemes, rokonszenves, okos, szép asszony elkeseredett küzdelme az érzés, a véletlen, az ösztön ellen s a küzdelem a véletlen, az érzés győzelmével végződik. Az asszony és a férfi alig találkoznak s hosszú, hosszú ideig nem is beszélnek egymással; néma mozdulatokon, véletlen szavakon, egy-egy fejbólintáson át folyik a halálos játék; s az asszony ellenállhatatlanul rabja lesz a férfinak, még mielőtt tulajdonképpen két értelmes szót váltottak volna egymással. Annyira az asszony lelkében dühöng az iszonyú vágy, hogy néha már azt hisszük, képzelődés, álom minden érzése; tűzvészt látunk, melynek lobogó fénye mögött tompa árnyakként suhannak el mindazok, akik ezt az asszonyéletet felgyujtották. Mire találkoznak s a férfi kinyujtja kezét, az asszony már régen elveszett; öntudatlanul a karjaiba hull.
Szörnyű küzdelmei és ellenszegülései után már szinte vágyódott arra, hogy leterítsék. Hátha ez a boldogság? Hátha ez a szenvedély ragadja el azokba a gyönyörű álmokba, melyekre hasztalan sóvárgott eddig, már-már lemondva és kétségbeesve! S most egy nagyon szép fordulat következik. Itt a szerelem, itt az imádott férfi, itt a viszony, de sehol sincs a boldogság. Van fuldoklás, van izgalom, van vágy és kimerülés, de nincs nyugalom, nincs enyhülés, nincs harmónia. Nem tud megszólalni, nincs egy szava, alig tud beszélgetni azzal a férfival, akit hónapokon át néma szégyenkezéssel hajszolt, kergetett, hívott. Amíg csak epekedett a szerelem után, azt hitte, hogy valami különleges dolog ez, ami még sohasem volt ezen a világon, ami túlemeli a bűn és erény mindennapi körén s bűnét olyan magasságba lendíti, ahol már erénnyé magasztosul, mint minden nagy dolog a világon. És most azt kellett éreznie, hogy nem képes erre a nagy dologra; csak azt tudja, amit minden köznapi asszony; a szenvedélyre nincs tehetsége. Egyszerre szégyelli azt az érzéki gyönyört, amelyet érzett, vonagló izgalmát, húsának lihegését. «Az a rettentő kínos és megalázó érzése volt, hogy tulajdonképpen csak prostituálta magát.» Óráról órára nő a szomorúsága. Csalódást és elégületlenséget érez ki Bélteky szavaiból, ugyanazt, ami ő benne dúl. Megrémül: a férfi benne is csalódni fog, ő nem fogja kibontani a szárnyát. Mert nincs szárnya. «Egy nyírott szárnyú darut látott egyszer, amint kínosan vergődve igyekezett felrepülni, mert a repülés nagy kívánsága megvolt benne. Látta erőlködő, kínos, groteszk mozdulatait, melyekben nagy szenvedés fejeződött ki. Önmagát látta ebben a sutaszárnyú madárban.» Csakhogy olyan ez a szenvedély, mint a morfinizmus; csüggesztő, romboló, de a beteg ragaszkodik a méreghez. Ő is megalázó és kiábrándító szenvedélyéhez, melyhez nincs ereje. Csapong, fel-felrepül, el-elkábul, míg váratlanul meg nem érkezik a férje, aki kedveskedő jelenlétével ráeszmélteti tragikus helyzetére: beleveti magát sötét éjszaka a Balatonba.
Kevés ilyen pontos és ezerárnyalatú női portré van a magyar irodalomban. Minden szálát, hajlását, érdekességét külön idézni kellene, hogy egész egyszerűségében és bonyolultságában megéreztessük. Mert egyszerű és mégis rendkívül összetett alak. Hétköznapi, ismerős, közepes intelligenciájú, de okos, mélyen érző; intelligens szívű, de nincs tehetsége a nagy érzésekre. Az a tragikuma, hogy a véletlen olyan érzést zúdított a szívére, amelyet nem tudott elviselni. Tiszta és világos a figura, mégis sok élő rejtély bújkál benne. Egy kissé mintha férfias volna a lelki karaktere s néha az az érzése az embernek, hogy lelke mélyén titokzatos alvilági patakok csörgedeznek: talán az író lírája. Ez az elboruló sejtelem például: Elza ül a Gellérthegyen s lenéz a városra; «az egyik a vidám, élvező ünnep, - olvassuk - a másik a verejtékező mindennap, a kettő együtt a városi élet mozgalmas, külső kérge, amely alatt Elza érezte valahogy az élet nagy, hangtalan unalmát, amely elől menekülnek az emberek, ki szórakozásba, ki siető, sívár munkába.» Ennek a nagy, hangtalan unalomnak a megérzése, amely egyébként egyik legszebb pillanata a regénynek, valami rejtélyes férfias vonás az asszonyi lélekben... ugyanilyen tragikus kiábrándulása is a mohón vágyott szeretkezésből; inkább férfigondolat szokott felhorkanni: mi az ? ez az egész? hát ezért?... az asszonyok valahogyan természettől tudói ennek az örök csábító tragédiának... s ennek a kérdésnek a felvetése egyébként is több helyen kínálkozik a regény olvasása közben. Különös kapcsolatban állnak itt egymáshoz nők és nők, férfiak és férfiak; egy erősen férfias asszony, aki már majdnem homoszekszuálisnak mondható, döntően befolyásolja a regény hősnőjének érzéseit, éppen azokban a napokban, amikor szembe kerül a sorsával. Nem is egy ilyen asszony van itt; van egy másik is, divatos, okos szinésznő, aki mosolygó fölénnyel hirdeti szerelmi tehetségtelenségét férfiakkal szemben. Érdekes, finom kapcsolatok, vonatkozások, hatások ezek; s bár tiszta és világos a regény kompozíciója és minden oldala, tisztasága hasonlatos a tengerszemek kristályosságához, amelyeknek mélyében veszedelmes örvények kavarognak. Mert egyébként tiszta, világos és mély, fegyelmezett agyvelő és mélyen borongó szív műve; emberlátó és érzéseket feszegető író nagyon sikerült, nagyon érdekes alkotása. Nincs egy fölösleges szó benne s minden mondata mögött messzi perspektivák ködlenek, rendezett zsúfoltságában, szűk helyen egy egész világ mosolyog, sír, zenél. Azt hiszem, hogy ez eddig a legjobb Schöpflin-regény; szeretném, ha sokan olvasnák és nagy sikere volna; igazságos ügyet szolgálna ezúttal a siker.