Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám
Pontos időrendet szerkeszteni életemnek erre a szakára is lehetetlen volna. Úgy gondolom, legjobban egy-egy házhoz, afféle diáktanyákhoz kapcsolhatom az iskolánkívüli eseményeket.
A Kuszkó-házzal kezdhetem. Kuszkóék felsőbányaiak voltak. Ennek a szomszédos kisvárosnak még Nagybányáénál is jellegzetesebb magyaros, kackiás, gálánsabb levegőjét hozták magukkal, amely ezeknek a bányavárosoknak jólétén terjedezett.
Nagybányán például a városnak a vagyona akkora volt azidőben, hogy a polgárok egy peták adót nem fizettek. Méginkább így volt Felsőbányán. Egyidőben valóságos kis Klondike volt. Az arany, ezüst úgyszólván a földön volt elszórva ott.
Sokszor ellestem a szót szüleimtől, mikor Felsőbányáról beszéltek. Hogy ott a plébániatemplomban fizetett énekkar van. És a legények, lányok nótákat csinálnak és mindenféle bökversikéket arról, ha valami történik a városban. Aztán meséltek szüleim a híres felsőbányai fazekasokról, akik ekhós szekereken szállítják az edényt az alföldre. És arról, hogy milyen élelmesek a felsőbányai nők. Hogyan kereskednek környékszerte gyümölccsel stb.
Persze emellett, kivált apám, egyéb néprajzi sajátságokat is elejtegetett a felsőbányaiakról. Hogy a férfinép hetvenkedő, kötekedő, törpe, gacsos. A nőkről pedig úgy nyilatkozott apám, hogy: - Menj akármerre hét vármegyébe, ha valahol széparcú könnyűlábú, széphangú jóféle személyt találsz, attól meg se kérdezd, hogy nem felsőbányai leány-e? Biztos, hogy az.
Persze az ilyen vélemények kölcsönbe mentek a két kisváros közt. Állandó volt a versengés, csipkelődés. Nagybányáról is alighanem a felsőbányaiaktól ered az a reprodukálhatatlan szövegű megállapítás, hogy Nagybányán még a baromfitársadalom női egyedei sem vonhatják ki magukat a gyönge közerkölcsök alól.
A nagybányaiak általában lenézéssel Korpavárosnak hívták Felsőbányát. Azonkívül azzal csúfolkodtak, hogy Felsőbányán az árnyékszékek fogadják az idegent, amik úgy rúgnak ki a Zazar-patak partjára, mint valami védőbástyák.
Felsőbányán hamarabb indult meg a lecsúszás a bányászatban, kézművességben, mégis abban az időben Felsőbánya vágta ki a rezet.
Egy jeles iskolaigazgatója volt, gondolom Imre nevű, aki egy érdekes kis könyvben összegyüjtötte Felsőbánya anekdótakincsét és nyelvészeti furcsaságait. De ennél reprezántálóbb ténykedése volt, hogy katonai szervezetbe alakította az iskoláját. A felsőbányai polgárok áldozatkészségéből egyenruhát, fapuskát és bornyút kapott minden nebuló és így jöttek le gyakorlatozni egy Szent István-napi bucsúkor Nagybányára.
Ennek a kis hadseregnek egyik hadnagya volt Kuszkó Sanyi. És még mielőtt lekerült volna Nagybányára a gimnáziumba, már sokat hallottam róla és házukról, a környezetembeli fiúktól. Aztán pedig mikor osztálytársak lettünk, mindig egész sereggel vették körül a pajtások.
A Kuszkóék családi körülményei nagyon sokban hasonlítottak a mienkéhez. Az öreg Kuszkó szintén lengyelnek tartotta magát és bányatanuló társa volt apámnak. Gazdagon nősült, de az iszákossága lassan szintén romlásba vitte családja jómódját. Valamilyen altiszti hivatalát azonban ő megtartotta a kincstárnál és ha akármilyen zsarnok volt családjában, kiféle mindvégig kedélyes, társaságbeli ember maradt.
Több fia volt és egy lánya. A legidősebb fiú, Dezső, később sok hányattatás után jeles ujságíró lett a "Nap"-nál és mint császárvadász tiszt az elsők közt esett el a háborúban. Vele több érdekes esetem volt később, írói működésem alatt is.
Kuszkó Sanyi volt egyívású velem. Azaz néhány évvel idősebb volt és csak úgy lett osztálytársammá, hogy ismételt. Nagyon rossz tanuló volt, de kemény, derék, jó gyerek különben. Nagyon összemelegedni én mégsem tudtam sohsem vele.
Házuk, óriási kertjével, mindig nyüzsgött a diákoktól, kicsiktől, nagyoktól. Természetesen nem annyira a tudományok művelésére sereglettek össze, mint a játékra, tornára és a nagyobb fiúk az italozásra, nótázásra.
Különösen az úgynevezett kötélugrást kultiváltuk náluk. Egy roppant krisztustövisfa állt az udvarukon és egyik ágáról ötméteres, vastag kötél lógott. Ezen nekilendülve, az volt a verseny tárgya, ki tud messzebbre elugrani.
De folyt minden más játék nagy kertjükben és szénatartóikban. Valami kabaré- vagy cikuszfélét is rendeztek egyszer, rendesen felépített, padokkal ellátott arénában. Gondolom ez Csatai Zsófi, a Nemzeti Szinház nagy művésznőjének fiai, a Marisffi-fiúk rendezésében történt. Ők minden évben Nagybányára jöttek nyaralni Pestről és nyaralójuk ott volt közel, a liget mellett.
Magma részéről, bár sokszor voltam a Kuszkó-ház vendége, mindig valami fura feszélyre emlékszem magamban, ha ott voltam. Úgy tetszik, minden más, bármi sorsú és képességű ki társam otthonosabban és szívesebben mozgott ennél a háznál, mint én. Nem tudok pedig rá esetet, hogy valami szívélytelenség fogadott volna akármelyik családtag részéről. Mégis sokszor volt olyan érzésem, hogy csak megtűrnek és kinéznek.
Ehhez az időhöz kapcsolódnak bizonyos szokatlan lendületű, érzelmes hangulatok kisfiú szívemben. Akkoriban a katolikus cinteremben hetenként térzenéket adott a helybeli legjobb cigánybanda. Egy Rezes nevű, pörsenéses, fiatal prímás szorította le a város híres prímását, Ádám Józsit, aki ellen az volt a vigadó úri nép panasza, hogy nagyon pökhendivé lett, mert elkapatták.
Ezek az alkonyati térzenék valami belső zokogásból és oktalan lelkesültségből kevert hangulatot támasztottak mindig bennem. Lázbódult szemmel, tüzelő arccal korzóztam az öreg platánok köröndjét kerülgető népség közt és mintha a zenekar indulóinak hullámai a föld felett lebegtettek volna.
Kurtai Ernő kis barátom nővérére, Gizire epekedtem, egyidejűleg, meg aztán Kuszkó Mariskára és álmodozásaim közben valahogy mindig egy-egy ilyen alkonyati térzenét vártam türelmetlen, mint ahol talán valami remény kísértene, hogy ezeknek a kislányoknak a közelébe férjek és mittudom milyen viszonylatba jutnék velük.
Úgy tetszik, hogy egy-egy ilyen kis diákpajtást, akinek csinos nővére volt, nemcsak hogy elkényeztették a társai, a nővérüknek való udvarolhatnék érdekében, hanem mintha valósággal átvitték volna érzelmeiket a személyére. Gyöngédek voltak hozzá s szinte szerelmesen kart karba öltve jártak vele.
Nem tudom, mennyire lehet vonatkozásba hozni ezt a dolgot azzal a sokat emlegetett fiúk közt való érzelmes pajtáskodással, ahogy valóságos szerelmesek módjára viselkednek egymással fiúk. Ölelkezve járnak, simogatják egymást, közös titkokon kacarásznak és gügyögnek.
Ilyen fiú-pár mindig volt kettő-három az osztályban, akiket a többi is bizonyos gyöngéd értéssel figyelt.
Magam részéről ebből nem kóstoltam. Úgy értem, hogy voltam magam is több pajtásommal olyanféle szellemi és anyagi falatmegosztó viszonyban, mint az övüket összeláncolt keresztes lovagok. De hogy ebbe csak egy fikarcnyi testies elem vegyült volna, arról nem tudok. Az izmos összefeszítésének örömén, birkózáson, hancozáson kívül minden férfiérintés útálattal töltött el. Ha csak karonfogott valamelyik pajtásom, kínos és zavaró volt mindjárt. Holmi simogatás, vagy női gyöngédkedést eszembe juttató akármi ténykedés, ha egyáltalán ért valaha férfinemtől, egyenesen elrémített, vagy indulatba hozott.
Gondolom, diákéveimnek ebben a szakában volt szinte járványszerű annak latravetése a fiúk között, hogy melyik szép fiú. Tudok egy-két kis fickóról, akiket valósággal transzba, nőies pirulásba, szendéskedésbe lehetett ejteni azzal, ha azt mondták neki, milyen szép fiú. Hát ebben a dologban már megengedhetem, hogy nem voltam egészen szilárd. Szerettem magam csinos fickónak tartani. És tudom, sokszor bocsátkoztam egy-egy pajtásommal afféle fordított vetélkedésbe, hogy kölcsönbe így hizelegtünk egymásnak: - te sokkal szebb fiú vagy nálam!
Emlékszem, hogy egyszer sokáig hiú voltam egy ilyen baráti elismerésre.
Egy kiránduláson valami szekérre kapaszkodtunk fel és ahogy profilunkat fordítva egymásnak ültünk a szekér oldalán, meghallottam, amint egy Vátes nevű jeles osztálytársam így szólt a másikhoz:
- Nézd, milyen nemes arcéle van ennek a Tersánszkynak.
Hatnia kellett rám meglehetősen ennek, ha most is emlékszem rá, de tudom róla, hogy ez csöppet sem váltott ki belőlem afféle nőies pipiskedést. Ha ilyesmit vettem észre magamban, kínosnak éreztem mindjárt és majomnak bélyegeztem magam érte. Afféle pubika szerepre még női társaságban sem vágytam soha és émelyített, még ha más kis pajtásomat láttam is női becézés közepett selypegni és szendéskedni.
A hiúságnak valami másfajta nyavalyája volt tulajdonom, amit nyegléskedésnek nevezhetnék. Ez, úgy tetszik, nemiségi dolgoktól független érzés volt. Válogatás nélkül nők, férfiak, egykoruak, vagy idősebbek társaságában egyként jelentkezett bennem.
Gondolom, a szinészeket, szónokokat, szóval a nyilvánosság fényébe kerülő embereket hajt, kisért és borít el ez az érzés, lámpaláz vagy efféle módon. Például, tömegben, vagy olyasvalakikkel szemben, akik imponálnak nekem, vagy izgatták képzeletemet, valahogy szerettem volna kitünni valamivel. Élvezetesnek éreztem, ha hangomat hallatom nekik, vagy mozdulataimat láttatom meg velük. De ugyanakkor ez az érzés valami vadócos bújhatnékkal is járt, mintha azért félnék tőle, hogy valóban előtérbe kerülnék. Érdekesebb benne az, hogy az ilyen kitünhetnék sok esetben nem arra ösztönzött, hogy előnyösebb felemet ragyogtassam, hanem ellenkezőleg, valami gyatraságot, mokányságot.
Ezekre az érzésekre még visszatérek majd itt konkrét eseteknél. Fontos az róluk, hogy utólag mindig kelletlen megbánással jártak, küzdöttem ellenük és végül is egészen leküzdöttem magamban őket.
Közibük tartozik a fecsegés, a pletykálkodás tulajdona is, amivel legnehezebben birkóztam meg és soha úgy le nem győztem magamban, ahogy vágyam volt rá.
*
Egy másik diáktanya volt a Jamnik-ház.
Középsorsú hivatalnokfrenvencia volt ez is. A család feje a kincstári erdészetnél volt alkalmazva és így nagy vadászember volt. Mintha az erdők, a szabad természet erélyes, egyszerű nyugalma uralkodott volna ezen az egész házon.
Az öreg Jamnikra mindig mint a családfők és emberek mintájára emlékszem. Sem zsarnok, sem pupák nem volt. A fiával és velünk, a fia pajtásaival szinte afféle öreg barátként viselkedett. Disznóságot meg nem tűrt, de az illendőség bizonyos határain belül még enyhébb csínyek közé számítható szórakozásokat is elnézett nekünk. Szerette, ha a fia otthon találja meg minden mulatságát és szívesen vette, ha a háznál maga köré gyűjti pajtásait.
Jamnik Pista két osztállyal följebb járt, mint én. Kissé későn fejlett és alacsony, jókötésű fiú volt. Jellemében egészen az apja mása. Talpig jóindulatú, egyeneslelkű fiú, egészen olyan, akiben nehéz hibákra akadni.
Nem mindennapi megismerkedésünk története.
Én még pocolista voltam és mint ilyen, az utcagyerkőcök barátja, akik az ismert hadilábon álltak a diákokkal. Hát egyszer, amint Jamnik társaival jött az iskolából és én a csirkefogó falkámmal ólálkodtam az utcán, a csibészek engem, mint a legkisebbet küldtek ki afféle előörsnek, azaz belekötni a diákokba. Ugyancsak a diákok is Jamnikot találták erre alkalmasnak.
Odamentem Jamnikhoz és némi szóváltás után nyakon teremtettem. Erre azonban ő sem maradt adósom és visszavágta a csárdást.
Hogy lett aztán általános csetepaté a dologból, nem tudom. Egyáltalán én elfeledtem a dolgot és csak Jamnik Pista mesélte el nekem ilyen módon később az esetet, mikor már jó pajtások lettünk.
Házuknál aztán mindennapos lettem és mondhatom, hogyha egészséges életelvek némi gyökeret vertek belém, ezt inkább a Jamnik-háznak köszönhetem, mintsem saját otthonomnak.
Ennek a háznak tiszta és elfogulatlan volt a levegője. Itt már sohsem éreztem azt, hogy valami mellőzés érne. Itt nyomban, nyiltan értésére adták volna bárkinek, ha nem szívesen látott vendég. Inkább arra emlékszem, hogy túlzott tartózkodásomért és szögletességemért kaptam szelid leckét. Egyszer például az öreg Jamnik bácsit dadogva szólítottam hol bácsinak, hol Jamnik úrnak. Mire ő kedélyes mosollyal valami ilyenfélét mondott: - Nohát, Jamnik úr, vagy Jamnik bácsi?
Kivételt itten aszerint, hogy melyik milyen rendű-rangú fiú, sohsem tettek. Talán a legbenfentesebb közülünk egy szegény cipészmester fia volt, akit Turkuj Pistának hívtunk oláhosan, a Török neve után.
Ez a Turkuj velem egykorú és körülbelül olyan vágású fiú volt, mint én, kivéve, hogy csinosabb, szinte lányosan szép volt az arca. Nem valami bátor gyerek volt, inkább élelmességével és ügyességével járt elől köztünk. Később evvel a tehetségével valóságos Casanova-kalandok hőse lett olyan nőkkel, akikről mi legföllebb álmodozgattunk.
Jamnikéknál valóságos kegyencnek számított köztünk. Mókákkal, hizelgésekkel úgy meg tudta nyerni az egész családot, hogy még tilalmasabb csínyek után is legföllebb nevetve cibálták meg a fülét: - Ej, de nagy bitang vagy, Turkuj!
Hogy nap-nap melletti tömeges látogatásunkkal terhére ne legyünk a háznak és némileg a Jamnikék harapós vadászkutyáira való tekintetből is, a látogatásainkkal előbb bejelentettük magunkat. Ez úgy történt, hogy a kéményseprő legények és a piktorok példájára közös jelzőfüttyünk volt. Megálltunk a Jamnikék háza előtt és elfütyöltük a "Ballag már a vén diák" nóta utolsó strófáját. Erre Jamnik kiszólt az ablakon, hogy jöhetünk, vagy ha valami akadály volt, akkor vártunk kinn, vagy elkotródtunk.
De erre ritkán került sor. Sokkal inkább történt, hogy reggeltől estig ott lebzseltünk Jamnikéknál.
Az udvaron volt nyújtó, ugrólécek, trampolin, dobálni való vasgolyók s gondolom, füleslabda is. Ezekkel nyűttük magunkat nap-nap mellett izomlázba.
Az átellenes szomszédban az oláh kurátor Kertica bácsi lakott, akinek egy kis külön feje is volt vadhúsból a félarcán és akinek a felesége szatócskodott és egy csomó oláh kosztos fiút tartottak. Azt hiszem, sok krumplicukorral meg cigarettával fizettek rá az üzletre. Sokszor nem volt senki a boltban és mire bejöttek, elemeltünk egyetmást.
A kosztosfiúk közt ott voltak, az Áchim-fiúk, a gimnázium nyújtó-bajnokai. A két Áchim nyujtott karral csinálta meg előre-hátra az óriáskört és oroszlánmenetet a mi nagy bámulatunkra. Ezek sokszor szerencséltették társaságunkat. De Jamnik mesélt egy Kaucz Gyula nevű osztálytársáról, aki még az Áchimoknál is erősebb volt. Egyszer az egész gimnáziumot elámultatta azzal, hogy későn érkezve az erőmérési gyakorlatokra, le sem vetette a télikabátját, hanem úgy húzódott fel kétszerannyit a nyújtón, mint a többi társai. Azonkivül még Harausz Gyula jött el néha közénk, aki szintén a nyújtó bajnoka volt, de nem az erőt igénylő, hanem a veszedelmes mutatványokban. Például a halálforgást csinálta, vagyis a térd hajlásain forgott körül a nyújtón.
Én magam némi idő múlva úgy-ahogy meg tudtam csinálni az óriás kört is, a halálforgást is. Szörnyű nagy büszkeségem volt ez. Mikor először sikerültek ezek a vészes gyakorlatok nekem, valóságos extázisban éltem napokig. A tenyerem egy nyers hús volt, ahogy a nyújtóokozta vízhólyagok felfakadtak és sohsem tudtam bevárni a teljes beheggedésüket, hanem újra felszakítottam őket.
Életem rendes peche kísértett azonban abban is, hogy sohsem tudtam tornaversenyeken olyan diadalt érni szertornász-tudományommal, mint például az Áchimok, vagy Harausz. Vagy közbejött valami, például besöröztem, vagy mint az ének-, a tornatanár sem sietett brilliroztatni. Csupán társaim közt élveztem némi respektust ügyességemmel.
De ezek az esetek inkább felsőbb osztályos koromba nyúlnak át. Egyelőre bizonyos, hogy szörnyen üdvös hatással volt testi-lelki fejlődésemre a Jamnik-házbeli erőművészkedés.
Elhagytam például a cigarettázást is sok időre. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy egy télen kegyetlen meghültem. Most azt hiszem, hogy talán egy tüdő- vagy mellhártyagyulladást csináltam végig orvosi segítség nélkül és jóformán talpon.
Azt hiszem, ruházat dolgában gyengén istápoltak akkoriban szüleim. Nem volt valamirevaló télikabátom sem. Tudom, Jamnik emlegette mindig később is, mint az edzettség csodáját, hogy az egész telet, a legnagyobb csikorgókkal együtt kis kabátban húztam ki.
Jamnik Pistától sokszor emlékszem ilyen elismerő vélekedésekre személyem felől. Egyszer például sokáig rátartottam, amikor talán valami nyápicságomra tett megjegyzésre így vett védelmébe: - No-no, ha Tersánszky vékony is, azért fogd meg csak a karját, olyan, mint a vas!
Jamnik évekkel idősebb volt nálam, de nem sokkal erősebb, mert, gondolom, kissé visszamaradt a fejlődésben mint suhanc. Pedig, ha valakinek alkalma volt, hogy minden irányban teljes életet éljen, akkor neki az volt.
Jamnik Pista nem mutathatott valamihez hajlamot, hogy az apja nyomban két kézzel ne segítse kifejlesztésében. Egészen jó hallása sem volt, mégis hegedülni oktatták. Különösebb tehetsége a pikturához sem volt, mégis teljes piktorfelszerelése volt. Kapott biciklit, aztán fényképezőgépet, volt flóbertpuskája, egyáltalán minden szerszáma, amivel bármi hangulatában szórakozhatott.
Így okvetlen meg volt könnyítve neki, hogy azzá legyen, ami volt, észszerű, nyugodt, jóindulatú fiúvá. Nem kertelek. Biztos vagyok benne, hogy például magam, az én képességeimmel az ő körülményei közt sok szükségtelen és keserves utókövetkezményű csirkefogóságomat, vagy renyheségemet takarítottam volna meg életemből.
Föltétlen zokszavakra természetesen apámmal szemben azért nem lehet jogom, mert állhatlan és befolyásolható természeténél fogva, némi eréllyel mindig kivittem nála szándékomat. A vicc csak abban volt, hogy rendesen pont azokért a hajlamaimért kellett harcokat vívnom vele, amik legderekabbak, legreményteljesebbek voltak bennem s legjobban elvontak volna a betyárkodásoktól. Ehelyett, ha biztatást veszek apámtól efajta hajlamaimra, akkor persze minden másként fest, miután akaratom tüzön-vizen való érvényesítésének sajnos sohsem voltam embere.
Apámnak bizonyos foglalatosságaimmal szemben dühös ellenszenve volt. Például minden testgyakorlatot haszontalan hetvenkedésnek bélyegzett. - Hát hippodronos akarsz lenni?... Ez volt a visszatérő becsmérlése a tornászati jeleskedésemre. Aztán a rajznak, a pikturának az említése is vak indulatba gurította. Hallani sem akart róla, hogy afféle éhenkórászi pályára készüljek, mint amiknek ő a festőket tartotta, akik közt ezer közül egy boldogul. Még a zene iránt volt legtöbb elnézéssel. Persze, hogy hangszert vegyen, vagy elnézze, hogy cincogjak a fülébe, azt már nem! Viszont azt szívesen vette, ha bármilyen társaság vagy szórakozás veszi el az időmet. Mondhatom, hogy arra nyugodtan kérhettem pénzt tőle, hogy kártyázni megyek a cimborákkal, de ha egy tubus ultramarinra kértem egy hatost, akkor pofont igért.
Hogy ez kétségbeejtett? Őszintén szólva, nemigen. Én azt hiszem, hogy egészen az élet nagy csalódásaiig, számotvetéseimig mindig jobban szerettem apámat, akárhogy hajszolt, igaztalankodott velem, mint anyámat. Valahogy az öreg, gálánt, betyáros cimborát láttam benne, míg anyám jóságos szigora csak dacot keltett bennem és gondoskodását csak hálátlansággal vagy alattomos hízelgésekkel viszonoztam, vagy úgy vettem, mint ami kijár nekem tőle.
Természetesen suba alatt mindent szereztem magam magamnak. Festéket, puskát vettem, nyújtót szereltem a kertünk ajtója oszlopára és aztán kaptam egy citerát a sógoromtól.
Fejezzem be azonban bizonyos pontig a Jamnik-házban való szereplésemet.
Szóval, főként a torna járta, ehhez értve a labdát, amiben valóságos zsonglőri ügyességig vittem, aztán télen a korcsolyázást, amiben szintén megcsináltam egy kivételével a Zászlónk nevű ifjúsági ujság versenyfiguráit és a kirándulásokat, nyáron pedig az úszást.
Mindezek közt legérdekesebbnek a karddal való megismerkedésemet tartom. Különös, hogy elejétől fogva mind a mai napig valami averzió él bennem a vívás iránt. Valahogy azzal indokolódik bennem, hogy a kard már idejét múlta a szerszám és a vívás egyoldalú, egészségtelen sport.
Ennek ellenére, amikor legelőször került kard a kezembe, valami olyan biztosság érzése jött rám, akárcsak régi mestere volnék ennek a szerszámnak.
Nemrégiben Jack Londontól olvastam, hogy sok férfias mulatság dolgában, mint tacskó röstellette, hogy ujonc a dologban és úgy próbált viselkedni hazug és oktalan, mint a dolog régi mestere. Én is több dologban tettem így. Többek közt a vívással is, ha jól emlékszem.
Jamnik Pista egyik nővérének udvarolt egy doktor ügyvédjelölt és gondolom, ennek révén kerültek vívókardok és sisakok a házhoz. Az én Ilonka nővérem férje szüleinél akkoriban ott lakott Magyarország vívóbajnoka a körútja alatt, lovag Zsolnay és segédje, Ruttersmidt. Én ezeket a marcona urakat csak tisztes távolból láttam, de Ilonka néném olyan sokat mesél viselt dolgaikról, hogy alkalmasnak láttam azt beszélni el kis barátaim előtt, mint aki Ruttersmidtől már elsajátítottam a vívás tudományát.
Nos, mikor a Jamnik-házban az ügyvédjelölt révén a vívóeszközökkel a medvére került a sor, hát kissé meghökkenhettem. A szerencse azonban a szélhámosságom mellé szegődött.
Jól emlékszem, hogy talán egy pillanat alatt ellesve Jamniktól és az ügyvédjelölttől hogyan kezelik a kardot, merészen vállalkoztam, hogy kiállok magával a doktorral.
Azt mondhatom, hogy a próba egészen meglepetésszerűen sikerült saját magam előtt is. Úgy látszik, hogy az asszó alatt nemcsak hogy minden vágást visszaadtam a doktornak, de talán le is pontoztam. Azzal, a diadaltól belül megmámorosodva, kifelé úgy viselkedtem, mint öreg vívóbajnokok tanítványa, hogy hazudozásomat sikeresen elleplezzem. Most az első ízben teszek nyilvános vallomást róla.
De a legfurább, mondom, mégis az benne, hogy ilyen sikerrel a hátam mögött sem szünt meg bennem máig az ellenszenv a kard iránt. És hacsak bele nem sodródtam valamikép, sohasem kerestem szívből, hogy mint vívó jeleskedjem.
Ehhez némileg hasonló eset a következő. De egy kis bevezetőt kell adnom előbb hozzá.
Jamnik Pistának külön szobája volt. Ebben egy oláh papnak a fiával, Simivel lakott együtt, akit kosztban tartottak. Volt még egy nőkosztosuk is, egy csodaszép, vöröshajú lány, akibe az egész diákhad szerelmes volt. Gondolom, a Jamnik-ház puritán levegőjébe kissé a kacérság árnyalatait vegyítette. De nem soká másfelé költözött.
A diákszoba persze rossz időben jött számításba. Ilyenkor rendesen a kártyázás járta az ifjúság közt. Az öreg Jamnik szabadelvű volt ilyen dologban. A kártya, cigaretta nem esett tilalmai közé sem fia, sem pajtásai számára. Sőt megesett, hogy ő maga is közénk ült gibicelni.
Persze Jamnik bácsi jelenlétében ártatlanabb fajta játékok járták. Ott sajátítottam el magam is az Alsós alapelemeit, a Tűz, vagy Pók és Huszonegy, meg Ferbli után, amiket még a gátnál tanultam meg. Az alsós papírpénzben ment. A Jamnik bácsi lankaszter puskájának töltényfedő papírvágója segélyével csináltunk valutát.
De ha aztán az Öreg kitette a lábát, akkor indult meg a komoly csata a zsebpénzekben.
Simi amilyen szelid szőke fiú volt és mindvégig kitünő tanuló, soha nála vadabb kártyás nem keverte a lapot. És ahogy ez rendesen lenni szokott, szörnyen pechesen játszott. Gazdag apjától mindig elégséges pénze volt a ládájában és föltétlen becsülettel fizetett kártyaadósságot. Ezért a legkiválóbb áldozat ő volt mindenkor a társaságban.
A főkártyások Jamnik osztálytársai közül kerültek ki. Közülük kettő kivételesen érdekes és mulatságos fiú volt. Vicclapot szerkesztettek a gimnáziumban, amiben többek közt oláhra fordították a Vergilius Aeneisének egy-egy részletét. Az a hely például, ahol az alvilágban Charon az Odisseus kardját kifogásolja, rímekben és magyaros helyesírással írva így szólt: