Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám
Az útnak már a kezdete is, nekünk gyermekeknek, valami rendkívüli: fölkelés hajnalban, nagy izgalom, hétkor már indulás, a kocsin mi négyen és a kocsis, - a cseléd már előbb elindult a pakkos szekérrel. Gyönyörű nyári reggel. Felsőbányán kocsizunk keresztül, elhagyjuk Bajfalut s a kis oláh falvak sorát. Folyton fölfelé haladunk kanyargós úton, a tájék mind sziklásabb, mind vadabb. Oldalt, egy réten, furcsa boglyalakú óriás kövek, a néphit szerint sziklává vált szénaboglyák, isten büntetése, mivel a gazdájuk vasárnap szénát gyüjtött. Délfelé érünk oda Kapnik-bányára. Ott pihenünk s ebédelünk. Jó ismerősök vendégei vagyunk, Apám egy fiatalabb erdésztársának házánál, Baltaiéknál. Nagyon kedves, szíves emberek, híres vendéglátó ház. Az én érdeklődésemet azonban itt már mindennél jobban lefoglalja Sátán, az óriási ujfunlandi eb. Még Nagybányáról való ismerősöm ez, egyszer már, otthon, le is festettem vízfestékkel "fejből". Ez a kis kezdetleges kép ott lógott most a Baltaiék szobája falán, berámázva, - nagy büszkeségemre.
Este lett, mire Máramarosszigetre értünk. Furcsa, nagy, hideg hotelszoba, szintén az első életemben, - rettentő rossz tejeskávé, amit mi gyermekek nem akarunk meginni, aztán boldog alvás ennyi tapasztalás után: ez az élménydús nap befejezése. Nekem a földre vetnek ágyat, mert máshova hely nem jutott. Már ötkor fölköltenek, reggelizünk, indulunk. Eső utáni nyári reggel ragyog a sáros utcán; Sziget főterén, ahova az emeleti ablakunk nézett, megbámulom a gyülekező, tülekedő bivalycsordát és a sok-sok pájeszes lengyelzsidót. Nagybányán az időtt mind ismeretlen dolgok még ezek.
Délelőtt tíz óra tájt érkezünk meg a fürdőhelyre. Szép, sziklás, mármarosi táj, a fürdő fölött fenyves, útközben a mi Zazarunknál nagyobb folyók, a Tisza, az Iza és Polyánna közelében a siető sodrú Suporka. A falu egyetlen széles utca, a végén egész szélességében keresztben áll az ócska szálloda, ütött-kopott, fehér földszintes épület, mögötte a parkkal, a gyógykutakkal, a hegyi sétányokkal és szintén temérdek lengyelzsidóval. Fönt a kopár vágásokban a "mármarosi gyémánt".
Egy rettentő kövér asszony a vendéglősné, Srájnerné. Kosztja ehetetlen, mint ilyen valóságos fogalommá lett köztünk és még sokáig emlegettük. Bennünk gyermekekben a sok hazulról hozott és küldött elemózsia tartja a lelket, a sütemények, a torták, sonkák stb. A rossz étel: ez is egy új tapasztalat. Azelőtt azt hittem, csak az az étel rossz, amit nem szeretek, itt megtanultam, hogy a kegkedvencebb ételem is lehet ehetetlen.
Az egész hely, fürdő és falu együttvéve oly kicsiny, hogy könnyű kiismerni. Minket persze minden érdekel, unokanővéremet s engemet. Hamarosan egy kedves gyermekpárral barátkozunk össze s aztán minden időnket együtt töltjük. Elek, a fiú, nagyobb, mint én, egy-két esztendővel, és hatéves a kis huga, Idus, - kedves arcuk még felbukkan a messzeségből, de egyre távolabb, mint siető hullámon a bedobott virág. Rajtuk kívül egy idősebb játszótársunk is akad, felnőtt ember, katonatiszt, szintén fürdővendég, feleségével együtt. Szakállas, szőke, fiatal férfi, minket megszeret s egy olyan pompás kis játékremekművet farag és állít össze nekünk, aminőt azóta sem láttam. A sziklákon rohanó patakocska egyik zúgójára egy kis malomkereket szerel rá. Aztán nagy türelemmel és odaadással tovább dolgozik, naponta fúr, farag, köveket hord, a patak folyását szabályozza és csodálatos, apró vízművek egész sorát építi ki számunkra. Előbb egy nagyobb malmot, amelynek ütemre forgó kereke két malomkövet hajt. Minden fából van, egyetlen szög nélkül, összeillesztve, ez a két "malomkő" is két fakorong. E mellé jön egy zúzda, amelynek a kereke tüskés fahengert forgat s ez emelgeti váltogatva a zúzda zakatoló kis fagerendáit. Ezzel kapcsolatban még egy hámort is felszerel: egy nagy fakalapács, ütőlapján egy nagy szöggel - az egyetlen vasalkatrész az egészen - egy darab üvegre, törött pohártalpra ütöget és túlcsengi a zúgó patak zaját. A patak folyása azonban túl gyors, eső, zivatar megdagaszthatja hamar, könnyen elviszi a kis faszerkezetet, azért: a víznek csak egy részét engedi rájuk, a többit oldalt elvezeti, apró gátakat, sarkantyúkat épít, vízterraszokat, kő és fa rakpartokat, melléjük kanyargós, kavicsos kis utakat, amelyek zöld szegélyéül friss mohából rak pázsitot. Minden gépi rész pompásan egybevág, minden jól működik, takaros, csinos kis mechanikai mestermű az egész, a fürdő közönsége csodájára jár. Mi gyermekek, akiknek csinálta ezt a mi hadnagy barátunk, bámulva nézzük, hogyan farag, dolgozik, minden nap új ötlettel gazdagítva művét. Magunk alig járulhatunk hozzá valamivel is, legföllebb köveket, fát, mohát hordunk neki. Játszótársunk jobban tudott játszani, mint mi.
Egy alkalommal uzsonnán voltunk a közelfekvő úgynevezett "handol"-ban, a kincstári hivataltelepen, a plébánosnál. Ott láttam életemben a legszebb zenélő órát. Olyan volt, mint egy kis szinpad, üveg alatt, berámázva. Az egész plasztikus svájci táj, elől a tó, a város, a templom tornyán az óra s háttérben a havasok. Ha felhúzták, zenélt, a tó hullámzani kezdett, egy vitorlás hajó himbálózva, lassan áthaladt rajta egyik oldalról a másikra; a templom előtti téren apró emberek mozogtak. Tágranyitott szemmel bámultuk, mint valami csodát, nem birtunk betelni a nézésével. De a gépezetet nagyon félthették, mert a plébános hugát alig bírtuk nagy rimánkodással rávenni, hogy még egyszer felhúzza. S akkor a hajó ujra átkelt a ringó hullámokon.
Egyszer "szinházban" is volt részünk. Egy tucatnyi szinész, ágrólszakadt vándorcsapat hozott egy napra életet a csöndes kis fürdőbe. Valami fészerfélében, rongyos ponyvákkal elkerítve, deszkából tákolt szinpadon "zajlott le" az előadás: "Tündérlak Magyarhonban" és közhumorba fúlt. Valóságos kultúrtörténeti élménynek éreztem később ez estét, amikor a Petőfi előtti kor vándorszinészeiről olvastam igaz vagy költött históriát. Maga a primadonna is ama korszakban lehetett fiatal s e mellett kancsal és ragyás a vastag festéken keresztül is. Elhűlve néztük, mi gyermekek, elől, két lépés közelből, a petroleumlámpák alulról vetett fényében a szörnyen festett arcokat, ragasztott bajuszokat, valószinűtlen állszakállakat. Minden oly megrettentően durva, rikító és hangos volt, - szinte félelmes, mint valami rossz álom.
Emberemlékem egyébként ez időből kevés. A gyermeket nem érdekli a felnőtt ember, csak aki szóba áll vele, beszélget, játszik, vagy akiről otthon sokat beszélni hall. No és még: a katona! A munkást vagy parasztot, tudom, alig vettem észre, ügyet se vetettem rájuk. Engem akkor különben is csak egyféle paraszt érdekelt: a magyar. Magyar parasztot nagyon szerettem volna látni már, főleg csikóst, vagy betyárt, mert mifelénk nem volt efajta nép. Ha a külső cselédség közt nagyritkán egy-egy magyar akadt, csillogó szemű érdeklődéssel néztem ezt s különbnek tartottam a többinél. A magyar parasztról való romantikus elképzelésemet Petőfi költeményeiből alkottam magamnak, amelyeket ismertem, mielőtt olvasni tudtam volna, testvérnéném mese helyett olvasta fel nekem azokat. Petőfi népe nagyon foglalkoztatta fantáziám.
Egész életemben eszemben marad a Polyánnáról való hazautazásunk, olyan égiháború ért utol minket a brébi hegyen. Délután indultunk el Szigetről és a ránkszakadó zivatarban elesteledtünk. Az eső - mintha öntötték volna, a villámlás, dörgés egyre sűrűbb, egyre erősebb. Csak lépésben haladt a kocsi, utánunk a pakkos szekér, az ágyneművel s egyéb holmival, rajt' a fuvaros és a cselédlány esernyővel. Ellőttünk indultak, de utolértük. Bent a kocsiban két nő s velük szemben két kis gyermek, arcát ölükbe rejtve, hogyha a közelben éles reccsenéssel villám ütött; méltán rettegtünk, hogy belénk talál. Mariska sokat sírt, én is szepegtem, de azért kiváncsian lestem ki a bőrredőnyök alól. Eközben vaksötét lett. A magas hegytető kietlen pusztaságát csak akkor sejtettük, amikor lila lángba borult. Szünet nélkül morajlott, dörgött, bombázott az ég, a villámlobogás alig-alig hogy megszakadt. Fényénél infernális tájkép repdesett szemünk előtt, - kopár, sziklás, horizont nélkül, fák nélkül, mélység szélén végtelen út és a zsinórzó, dühös eső. Katonaviselt kocsisunknak szavát venni nem lehet, hiába szólítjuk; később vallotta meg, hogy soha életében úgy nem félt, mint akkor. Este nyolc helyett éjfélutáni egy órakor értünk be végre Bréb fürdőbe, amikor még esett ugyan, de dühét kiadta már az istenítélet. A fürdőben mindenki mélyen aludt s mikor sikerült fölzörgetni őket, nem akartak beengedni, "becsületes ember nem jár ilyenkor", - amint mondták, azt hitték: zsiványok vagyunk. Végre, nagy nehezen fedél alá jutottunk, egy szál gyertya világa mellett, a kopár idegen szobában enni kaptunk, lefektettek s rögtön aludtuk a fáradt gyermekek boldog álmát.
Másnap reggel a szobából kikerülve, bezzeg már egészen más világ fogad, ismét gyönyörű az idő. Közvetlen közelben a ház mögött sötétkék felhőtlen égbe tornyosulnak a Guttin óriási sziklakupolái. Csillog a napban a víztől a táj. Mindenütt rohanó apró patakok, kavicsos porondot sodorva; fénylő vidám vizek, amik éjszaka az égből estek, sietnek lefelé hangos örömmel. A szikla tiszta. A föld is az, bár bokáig lágyra felázva; az éghez ily közel nem lehet ezt sárnak nevezni. Kilenc óra tájt újra kocsira pakolnak minket s vigan indulunk mi is lefelé, a siető vizekkel, haza Nagybányára.
*
Én a cigánymuzsikát, ha adódott hallanom, már azelőtt is szerettem. Nagybányán négyéves korom óta több nyáron át laktunk a Virághegyen s a csendes nyári estéken a ligeti vendéglőből, messziről, fölhangzott a cigány, keresztül a klastromréti békák lármás orkesztrumán. Bárha népdalos, nótázó s jóhallású gyerek voltam, - az ősemlékeim mégis az indulók: a Rákóczi-, a Hunyadi-mars és a bányászinduló. Polyannáról őrzöm azonban igazán az első szép magyarnótás éjszakák hangulatát.
Géczi Lukács, a híres szigeti prímás muzsikált ottan. Hosszan, Ázsia messzeségéből hangzott fel a sok régi dal, mintha végtelen idők távolságából jönne s szállna tova. A cimbalmos verte ki fényes ércpitykével, a klarinét sujtással, vitézkötéssel az ősi dallamot. Belezúgta-zümmögte ritmusát a bőgő. A szigeti urak - ahogy visszaemlékszem - jó mulatók lehettek. A cigány csak szakértőnek: jó mulatónak játszik jól. A távolság összefogta a szét-szétszaladó cigány-harmóniát. Jó cigány volt, ritmusa nem szenvedett a sujtástól, noha cigányosan, gazdagon fölvirágozta a nóták egyszerű motívumát; de ez a dísz különös, ma már alig ismert módon emelte ki a népi dal egységét, kirajzolta, ismételte, megerősítette dallamát. Közbe-közbe vad ritmusban tombolt, dübörgött a mulatás, majd ismét ellágyult a hangulat és tízszer, húszszor visszatért egymásután ugyanaz a nóta, mindig egy kicsit másképen, mindig szebben és ujraszületve. Mintha sírva kérte volna a pillanatot: álljon meg.
Ezt a fajta magyar nótázást csak Hollósytól hallottam én később. Ő is gyermekkorából hozta a lelkében Szigetről, Géczi Lukácstól s az öreg Rácz Palitól tanulta hozzá a fogásokat. Hegedűje, csellója mérhetetlen messzeségbe sírt vissza, valahová, ahonnan örökre elszakadtunk. Hanem a polyánnai virrasztva töltött éjszakák távolságon átszűrt édes muzsikaillatára akkor ismertem rá ujra igazán, amikor néha magamagának fütyörészgetett. Géczi Lukács egész bandája zengett benne halkan: szaporázott a cimbalom, csapongott a klarinét, sírt a prímhegedű, énekelt a cselló, elkalandozott a terc és közben egyformán ballagott a kontra. Sem a játéka, sem ez a fütyörészés nem volt hangos virtuóz produkció, de zene volt benne és nagy hangulat. Töredékes, véletlen ajándék, mint minden, amit adott. Öreg cigányok - főleg ezek - csillogó szemmel figyeltek föl, gyermekkori emlékek fuvalma érte lelküket, a megüszkösödött, kihült zsarátnok fölparazslott a hamu alatt. Tehetségük ujraéledt, önmagukat múlták felül Hollósy dicséretéért.
Van még egy igen élénk cigányemlékem kisgyermekkoromból. Ez még régebbi, mint a polyánnai éjszakák, nem lehettem akkor több öt esztendősnél. Az egyik nagynéném férje, főszolgabíró abban az időben, megyei földbirtokos urakkal volt jóban. Nagy, vendégséges házat tartott. Mellettünk laktak s én a nap minden szakában át-átmentem játszani az unokanővéremhez. Egyszer kora ebédután ottan találtam egy jó ismerős megyei földbirtokost. Óriás termetű, gyönyörű magyar volt, ezt a fajtát csak Szatmárban láttam. Jókai regényének, a "Kis királyok"-nak Tanussy Decebálja. Később italtól, vadászattól, gazdálkodástól eldurvult s ha irodalmi rokonait keressük: Bulyba Tárászra gondolunk, vagy pedig Rjepin képének félelmetes kozák hetmanjaira, akik vad kacagás közt íratnak a szultánnak választ: eb ura fakó! Féktelen erejű, ázsiai despota. Pesten a pofozó-masinát egy pofonnal eltöri. Egyszer pedig srétes puskával végiglövi a szekereiken ballagó vásárosok sorát az országúton, mivelhogy kocsija elől nem térnek ki, hogy eléjük hajthasson. Háromezer forintot fizet büntetést. Sűrűvérű, szilaj temperamentum, nagyobbra jó erő, amely elfullad, elenyészik nyomtalanul a vidéki mulató életben, a cigány-gazos, bortól ázott "magyar ugar"-on.
Ő volt akkor ebéden ott s mindjárt ebédután az országhíres szatmári cigány, Bunkó Vince harmadmagával. (Estére odaszivárgott lassan az egész banda.) Komor hallgatásba merülve ültek az urak az asztal körül, az én ázsiai, óriás magyarom kezébe temetett arccal. A cigány mellett egy hang sem esett. Én az ablakmélyedésbe vonulva bámészkodtam és hallgattam őket s egyszerre, magam se tudom miért és hogyan, megeredtek a könnyeim, elsírtam magamat egész csendesen. Azt hittem, senki sem látja. De a rabbiátus hetman észrevette: "Gyer ide!" mordult reám. "Ezt a gyereket megríkatta a cigány, sír a nóta mellett! Ebből ember lesz!" - kiáltotta, felkapott, megcsókolt, ölébe ültetett s úgy hallgattuk Bunkó Vincét sokáig.
Cigányoztam én aztán későbben sokat. Többet is, mint lehetett. Értem, ismerem a cigányt s a nótát, amint ma talán kevesen. De az a szépség, az az érzés, ami akkor, soha többé már föl nem keres. Megölte a kultúra.
*
Világlátottságban, szellemességben, grófi egyetlenségükben kissé vetélytársnak is érezték egymást a kisváros közönsége előtt. Szívesen élcelődtek, csipkelődtek egymás rovására, hátmögött s néha szemben is. B. volt a rosszabb nyelvű. "Tudja - mondogatta egyszer az Anyámnak -, engem gőgösnek tartanak. Hát én, az igaz, nem adom a demokratát, mint ahogy Teleki, nem fogok minden borbéllyal kezet. De nem is vágom mindjárt nyakon a kocsist, aki a járdán, bolt előtt, nem teszi el az utamból elég hamar a vasköteget."
B.-nek a külseje - röviden - komikus volt. Karikatúrára izgató. Hosszú, inas nyakának nyelén magas, kerek koponya, kopasz, mint a kugligolyó, csak tarkójától választá el szürkés, merevszálú hajöv. Állandóan felhúzott, szögletes ívű szemöldöke alatt kicsiny szem hunyorgott, orcája mint két fényes alma gömbölyödött folytonos mosolyra. Köztük: húsos kis orra alatt hegyesre vikszolt bajusz, állán kicsiny "csókcsalogató" kecskeszakáll. Ilyen volt életben s ilyen azon a nálunk levő fényképen, amely egy párisi karikatúrája után készült s amely a kor divatja szerint: portraithűségű nagy fej alatt egészen kicsiny arányú testtel ábrázolta őt.
Hidegkúton - Nagybányától mintegy órányi távolságra - gazdálkodott s valami bányájáról beszélt sokat, amelynek föllendülésétől várta sorsának jobbrafordulását. Ebben erősen bízott, mert amint mondta, Lenorman, a párisi híres jósnő megjövendölte neki, hogy előbb egészen le fog szegényedni - s ez íme bekövetkezett -, de aztán ismét gazdag lesz és hosszú életű. Kilencvennégyéves korában fog meghalni, egy karosszékben elszenderülve. Nagy optimizmussal, látszólag vidáman viselte a nélkülözéseket. Azt tartotta, hogy egy világfinak minden helyzetbe, minden környezetbe bele kell találnia magát. Nevetve - s nem minden dicsekvés nélkül, mert csevegésébe majd mindig keveredett egy kis dicsekvő íz - emlegette a jobb napokat, amikor Párisban a "Maison d'or"-ban negyven frankot fizetett egy adag pulykáért s nem gondolta, hogy valamikor ő maga fog pulykát tenyészteni.
A gazdálkodásban hű segítőtársa volt a gazdaasszonya, Oliva, egy nagy, kövér, fekete spanyol nő, valamikor, szép korában, táncosnő. Párisból követte B.-t a szegénységbe, aki szívesen, sokszor beszélt róla, dícsérte s mondogatta, hogy ha majd eljön a gazdagság ideje, megjutalmazza őt fényesen. Olivát egyébként inkább hallásból ismertük, valóságban egy alkalommal láttam csupán. Valami dolguk volt a városban együtt s a gróf megkérte a szomszéd-nagynénémet, hogy náluk ebédelhessenek mind a ketten. Ma is látom: ólmos-havas esőben, a zörgős parasztszekér szembeülésén a grófot, nyársegyenesen, - kopott vékony felleghajtóját lobogtatja a szél s ő maga udvariasan tartja az esernyőt Olivának, aki a hátsó ülésen egymaga ül. A szél ellen akarta védeni, azért ült vele szembe a gróf. Oliva tudott már magyarul, vastag, rekedt hangja volt s ajkai fölött kis bajusz árnyéklott. Mi gyermekek Ólibának hívtuk s titokban mulattunk hibás magyar kiejtésén.
Ezen rázós parasztszekéren járt a gróf a városba vásárolni s ügyes-bajos dolgait intézni s olyankor többnyire hozzánk állított be, minden előzetes beigérkezés nélkül, ebédelni. "Mert a vendéglő rossz" - mentegetődzött kezdetben, de aztán később néha nap nap mellett, de hetenként legalább kétszer-háromszor vendégünk volt délben. Vidám ember, kellemes causeur, a szüleim szívesen látták s meghívták: csak jöjjön bármikor, "ahol négynek terítenek, mindig van az ötödiknek is hely". A gróf dícsérte persze a főztünket, - különösen örült, mint nagyvilági ínyenc, a ráknak, meg a pisztrángnak, ami, Apám erdőhivatalnok lévén, nem ment ritkaságszámba asztalunkon.
Aztán egyszer csak eltűnt az életemből, nem emlékszem, hogy mikor. Úgy hallottam, jobban megy a sora s a hidegkúti birtokát eladta, odavaló oláh paraszt vette meg. Közben az apám meghalt, én felnőttem s az érettségit letettem. Akkor egyszer még találkoztam vele, amikor pár napot Bányán töltött. Nem ismert meg, s ez nem volt csoda, mert az alatt a hat-hét év alatt kis fiúból nyurga kamasszá cseperedtem. Azonban megtudván, hogy ki vagyok, bemutattatott magának. Elegáns félcilinderben, zsakettben alig emlékeztetett a régi vidám, kopott emberre. A jó módban, úgy látszik, nem tartotta már szükségesnek gőgjét kedélyességgel takargatni. Hidegen, fürkészőleg vizsgált végig és nem nyujtott kezet. Én megszokásból, régi gyermekkori ismerősömnek, önkénytelenül nyujtottam a magamét, de aztán észrevéve a helyzetet rögtön visszarántottam. Akkor azonban - mozdulatomat látva - ő is nyujtotta az övét s mikor én el akartam fogadni, már ő húzta vissza. Így ment ez még vagy kétszer s végül is elmaradt a kézfogás. Képzelhetni: ez a fogadtatás milyen kínos zavarba hozott. Azután, megtudva, hogy érettségi után vagyok, azt kérdezte, mi leszek? Mondottam, hogy festő. De van-e tehetségem, kérdezte tovább, mert enélkül nem érdemes. Én persze nem tudtam biztosítani őt, épen magam is szerettem volna, ha valaki megnyugtat efelől. - Majd az Apámról kezdett beszélni. Derék ember volt, - mondotta, de volt egy nagy hibája. Az, hogy tekintet nélkül kiről s kinek, nyiltan véleményt mondott. Ez független embernek való. Szegény embernek, hivatalnoknak nem szabad ilyennek lennie. Azért is nem boldogult az Apám. Igyekezzem, ha boldogulni akarok az életben, elkerülni ezt a hibáját, ebben ne kövessem őt. Lázadó szívvel, tüzelő arccal hallgattam a leckét, amely meghalt Apámnak szólt. Felelni nem tudtam egy szót sem. Elváláskor kezet nyujtott, akkor meg én szerettem volna el nem fogadni. De nem volt meg hozzá a társadalmi bátorságom, - tizennyolcéves voltam, nem tudtam, hogy kell ezt megtenni.
Ezután többet nem láttam a nemes grófot, nem hallottam róla hírt, nem tudom, teljesült-e Lenorman jóslata?
*
Teleki Sándor, a másik gróf, régebbi s jobb ismerősünk volt. Másfajta ember, mint B., noha mind a kettő erdélyi. Különösen beszédjük volt erősen az.
Teleki az idősebb. Külseje olyan, mint a legtöbb negyvennyolcas öregúré, főleg az emigránsoké. Ahányat legalább látnom adatott, mindegyik hasonlított reá: nagy, hófehér szakáll köríté arcukat, amely élénk piros volt, a szemük világoskék, széprajzú koponyájuk egészen kopasz, csak a tarkó fölött övezte fehér hajkoszorú. Ilyen volt Figyelmessy ezredes, ilyen volt Klapka és arca pirosságát kivéve Kossuth Lajos is, akit csak halálos ágyán láttam. Telekiről különben az hírlett, hogy szakállát fehérre festette már akkor, amikor még természettől nem lett volna az, és pedig, mint B. kárörvendően állította, azért, mert eredetileg vörös volt és zsidónak nézték.
A bányai urak előtt nagy népszerűségnek örvendett az öreg gróf; mindenki ismerte és köszöntötte, amikor piros arca, nagy fehér szakálla föltűnt valahol. "Csárdás kalapot" hordott, kissé szemére billentve, félrevágva s öltözködésében mindig volt valami egyéni, talán keresett, a kisvárosiak szerint "külföldies". Nagy közkedveltségére jellemző például, hogy amikor egyszer a nyolcvanas évek közepe táján - azt hiszem, nyolcvanöt novemberében - egy életveszélyes operáció után Kolozsvárról hazatér, a város úri közönsége a vasúti állomáson várja s meleg tüntetéssel fogadja.
A ragaszkodásnak ez az önkéntes megnyilvánulása nem érdekből fakadt, hiszen Teleki hatalom s hivatal nélküli úr volt, aki a politikai élettel sem állott közvetlen érintkezésben. Múltja, országos híre tekintélyt adott ugyan neki, de szeretni: barátságos, közvetlen modoráért szerették. Ez volt az, amivel az érdes és büszke Petőfit is egy csapásra megnyerte.
Abban az időben - a nyolcvanas évek közepe táján - szerepelt talán a legsűrűbben a nyilvánosság előtt, mint író. A budapesti lapokban, többnyire a B. H.-ban hetenként jelentek meg Nagybányáról küldött cikkei, tárcacsevegései s ez az aktualitás még növelte otthon a tiszteletet iránta. Valószínű, hogy az emberek udvarlását körülte titokban az a lehetőség s remény is hevítette, hogy a gróf írásai révén talán belekerülnek a halhatatlanságba. Mert ezekben a causeriekben gyakran esett szó névszerint a történelmi nagyságok mellett a Teleki mindennapi érintkezésbeli kis, vidéki emberekről is, bár az ilyen kiszerkesztést nem mindig köszönhette meg az illető.
Írásaiban ugyanarról a rapszodikus, csevegve mesélő, közvetlen és szellemes emberről kaptunk jellemző arcképet, mint akit az életben beszélgetéseiben megismertünk. Határozott írói tehetség. Életelevenen jeleníti meg sokszor épen az epizód-embereket. Ez a képessége fülölkerekedett úri dilettantizmusán, fölül a történelmi és aktuális érdekességeken és írásaiban maradandóan becses részletek őrzik írójuk értékét.
De volt még egy jellemző és nagyon értékes tulajdonsága, ami az átlagemberek közül nagyon messze kiemelte őt - még talán inkább mint műveltsége és írói képessége -: a tehetség megbecsülése és szeretete. A tehetséges ember ösztönös vonzódása a tehetséges emberekhez. Ezen az ösztönös alapon ajánlotta föl rögtön a barátságot Petőfinek. Liszt Ferenchez is, mint írásaiból tudjuk, barátias jó viszony fűzte. A nagy zenész Kolozsvárt meglátogatta őt s amint gyermekkoromban elbeszélni hallottam, a Szent Erzsébet alapmotívumára Teleki hívta föl figyelmét. Mikor egyszer Liszt említette, hogy megírandó oratóriumához szeretne valami egyszerű népdalmotívumot találni, Teleki zongorán kiverte előtte a primitív dallamot: "Nem ettem én ma egyebet - Fekete retket, kenyeret..."
Külföldi tartózkodásakor, az emigráció alatt s után, legkedvesebb társasága a művészek és írók valának és szívesen mesélt azokról a napjairól, amelyeket a száműzetés nyomorában Jersey-szigetén Hugo Viktorral együtt élt át. Munkácsyval is levelezési viszonyban állott, egy levelét láttam egyszer nála, amelyben Munkácsy az ép készülő Golgotháról írt neki, hevenyészett rajzzal illusztrálva a leírást.
Megfordultak nála Bányán akkortájt többen budapesti művészek is. Templét, a Bécsbe szakadt magyar festőt, meg Vidéki Jánost, az iparművész-tanárt hallottam így emlegetni. Feszty Árpád két ízben látogatta meg ott a grófot. Első látogatás alkalmával csinálta tanulmányait a kereszthegyi bánya bejáratánál ismert festményéhez, a "Bányaszerencsétlenség"-hez. Mikor Feszty másodízben járt Nagybányán, 1886 elején, Teleki elhozta őt hozzánk, az első eleven művészt, akit személyesen megismertem. Szép, csillogó feketeszemű férfi, a romantikus művész teljes külső habitusában: nagy haj, franciásan nyírott hegyes szakáll, bársony kabát, Lavalliére-nyakkendő. Teleki biztatására megmutattam neki - negyedik gimnazista fiú - a "műveimet". Az állatseregletben készített rajzaimat dícsérte meg a szépen kidolgozott másolatokkal szemben s biztatott, hogy csak természet után rajzoljak mindig.
Az én kitünő festői tudású, de mint művész kialudt ambiciójú rajztanáromat, akit a városiak (s a diákjai is) kissé hóbortos embernek tartottak, szintén kedvelte az öreg gróf, szívesen keresett vele összeköttetést s apróbb munkákkal is bízta meg. Mikor pedig a fiatal Thorma, aki a rajzaival már gimnazista korában bizonyos hírnévre tett szert Nagybányán, mint növendékművész Párisból, Münchenből haza-haza került, Teleki becsülő érdeklődéssel fordult feléje és gyakorta látta szívesen ebédvendégül.
Az sem érdektelen, hogy Teleki a nyolcvanas évek első felében, a nagybányai kastélya építésekor, már magyar motívumokat, magyar stílust keresett. Főleg a kapuknál, ajtóknál s a belső famunkálatoknál vélte ezt elérhetőnek. A feladatot - s ebben ismét csak a tehetséges emberek iránti érzéke nyilvánult meg - egy fiatal, kezdő asztalos segítségével igyekezett megoldani: Maticskával, a fiatalon elhúnyt nagy festőtalentumnak, Maticska Jenőnek az apjával, aki üres óráiban maga is festegetett. A magyar stílust megteremteni - akkor még: egészen a semmiből és minden előtanulmány nélkül - persze nekik sem sikerült.
Véle való ismeretségem visszanyúlik emlékezésem hajnaláig. Négy-öt éves koromban a gróf családja tőszomszédságunkban lakott s későbben is még sokáig az utcánkban, közel hozzánk, míg csak föl nem épült a város másik felén, a Zazar-parti fasoron a kastélyuk.
Koltón maga Teleki sem tartózkodott állandóan, inkább csak nyáron. Oda mint kis fiút többször is kivittek magukkal kocsin. Akkor még kicsiny volt a fenyves, amit ő ültetett, még szabad volt a kilátás mindenfelé a Lápos gyönyörű völgyében, az erdőn, dombon túl, a kékellő nagybányai hegykoszorúig. Olyan volt minden még, mint Petőfi idején lehetett: még zöldelt a nyárfa az ablak előtt, míg messze - amottan! - "már hó takará be a bérci tetőt". A Rozsályt, a Guttint, a Feketehegyet. Könnyű köd úszott lent a folyó fölött s felhő könyökölt a havasokon.
A régi mellett egy új kastély is állott épülőben, még vakolatlanul, csupán egynehány lakható szobával. Úgy mondották: Teleki babonás, mert jövendölés szerint élete akkor ér majd véget, amikor valamely építkezését befejezi. Ezért állott, állítólag, félben az új kastély is. Itt voltak elhelyezve vagy három szobában a képek, képtárszerűen a falakat a mennyezetig megtöltve. Hogy milyen képek, ezt alig tudom már elmondani, nagyon kicsi voltam akkor, amikor láttam. Homályosan emlékszem, régi olajfestmények lehettek, ma rekonstruálva emlékezetemben, XVII., XVIII. századbeliek, de voltak ujabbak is. Egy akvarellre hívták föl a figyelmemet, hogy azt a "macskák Raffaelje" festette, "egy svájci festő" (Bern). Sok arckép, tanulmányfej, újabb olasz és németalföldi munkák rémlenek föl utólagos megállapításaimban. Garibaldi nagy olajfestésű arcképe díszhelyen volt, s tán több különböző példányban is. Egy meglehetős nagy kép szintén őt ábrázolta, lóháton, lovastisztek közt: táborkarával, köztük nagy vörös-szakállu férfi: Teleki maga is.
Utólag, már felnőtt koromban, volt alkalmam egypár darabot megismerni a gyüjteményből, amelyeket akkor, ha láttam, se vettem észre, nem érthettem, nem becsülhettem. Ilyen az a gyönyörű kis selyemgobelin rámában, üveg alatt: Szent Hubertus imádkozva a csodaszarvas előtt, amelyet későbben sokszor megbámultam. Régi flamand, vagy francia munka lehetett, egyike a legszebbeknek, amiket e nemben láttam. Palizzi, Trovaggi nevét tudom későbbről a gyüjtemény jobb darabjai közül és egy nagy tollrajzra emlékszem: "Ágyúvontatók a Kaukázusban", Werescsagintól.
Teleki hozzánk, bár előbb is jó ismerősünk volt s megfordult nálunk, főleg nyolcvanötben s nyolcvanhat elején járt sokat. Fentjáró beteg Édesapámat látogatta, néha naponta. Városi urakkal vagy egyedül, rendesen délben, sokszor délután öt óra tájt jött be egy-egy órára eldiskurálni.
Hacsak lehetett, benn ültem a látogatás alatt, nagyon szerettem őt hallgatni: az európai nagy világ s a magyar nagy mult, a történelem ablaka nyílott meg képzeletem előtt érdekes, fordulatos, közvetlen beszélgetéseiben. Ő is kedvelt engem és érdeklődéssel kísérte rajzolási hajlamomat és kísérleteimet.
Egyszer magához hívott és egy nagy csomó rajzot adott nekem. Reprodukciók voltak, műlapok, - fametszetek, kőrajzok? én ma nem tudom, de többnyire karikatúrák, francia és angol művészektől, visszagondolva mindenesetre nagyon szép és érdekes dolgok a Gavarni-Doumier-nemzedék stílusából. Egyik ilyen szinezett kőrajz (?) Telekit ábrázolta karikírozva, asztal mellett ülve, előtte piros borosüveg s pohár; félig föltűrt ingujjban könyököl, pipál, keresztbevetett lábain csizma, fején kis sapka, arca bortól ellágyulva. A rajzok alatti szöveg francia s angol volt, - nem emlékszem ezekre, sem a rajzolók nevére, egyre sem.
Énnekem tetszettek ezek a rajzok, sokszor végignéztem az egész sorozatot, de aztán meguntam, nem értettem s azt hiszem, környezetemben senki sem értette igazán és senki egyetlen magyarázó szót sem fűzött hozzájuk értékükről, stílusukról, jelentőségükről. Sem Teleki, sem az Apám. Otthon a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak rájuk, amint erre minden játéktárgynál minden gyermeket figyelmeztetni szokás. Én lassanként rajzolgatni kezdtem a hátulsó lapjukra, kitünő papirosuk volt e célra s nekem sohasem volt elég rajzpapírom. De még alkalmasabbnak mutatkozott ez a papiros egy nagyon kedvelt játékomhoz: a kivágott papíremberekhez és állatokhoz. Szokásom volt ugyanis - már egészen kiskoromtól kezdve - kettéhajtott papirosra embereket, többnyire ismerőseim alakját, de később minden nevezetesebb regényalakot is kirajzolni s aztán kivágni. Ezek kettős papirból lévén - a fejük tetejénél összehajtva - talpra állíthatók voltak. Idővel ez a papíremberi társadalom nagyon elszaporodott, sok száz ilyen embert tudtam talpra állítani asztalomon, élő és képzelt alakok lehető hű képmásait, katonákat minden korból, minden hadseregből, amint olvasmányaim után születtek, és állatokat is, mind egymáshoz pontosan irányított nagyságban. Aki magas vagy zömök, erős vagy vékony termetű volt, milliméteres különbséggel rajzoltam meg s vágtam ki ollóval. A görög Herculestől kezdve a mai műbirkózókon keresztül kocsisunkig és jómagamig, a tanáraim, az Apám, a Jókai- és Jósika-regények hősei, történelmi és életbeli alakok mind találkoztak ebben a társaságban és összemérhették termetüket, magasságukat, izmaikat. Kicsinyített méterrendszerem is volt hozzá. A ruhás emberek hátsó oldalán odarajzoltam az aktjukat a ruhán belül, egyre tökéletesedő anatómiával, mert a testi erő, a nagyság, az izmok mindenekfölött érdekeltek. Éppen ez okból nők alig voltak a gyüjteményemben. Az állatokat is nagy gonddal rajzoltam meg mindenféle mozdulatban, többnyire olvasmányaim szerint s képek nyomán. Már nagy diák voltam és titokban - mert szégyeltem a társaimtól - még mindig játszottam így és a papírtársadalom egyre növekedett s egyre jobban rajzolt figurák váltották föl a régi kezdetlegesebbeket. Képzelhető, hogy ehez a játékhoz sok kemény papírra volt szükség, mert a közönséges írópapiros túl gyönge s puha volt s az ilyenből faragott alakok nem álltak meg a lábukon. A szép litografiák és más reprodukciók lassan-lassan áldozatul estek ennek a gyermekpassziónak. Előbb csak egy, aztán még egy s idővel valamennyi.
Barbárság volt, még ma is pirulok e miatt, de nagyon szégyenkeztem magamban akkor is. Örökösen rettegtem, hogy valaki számonkéri tőlem a rajzokat. Főleg Telekitől féltem, mit felelek majd neki?! Azt sem tudtam: vissza kell-e adnom vagy pedig ajándékba kaptam tőle az egész csomót? Ő persze egészen elfeledkezett a dologról, de én igen kényelmetlenül éreztem magamat a jelenlétében s évekig, ha csak lehetett, kerültem őt: "hátha visszakéri!"
Mikor aztán az Apám meghalt, a gróf elmaradt a házunktól. Az Édesanyámmal, ha találkozott valahol, mindig a régi szívességgel beszélgetett s kérdezősködött felőlem is. Én hirtelen kikamaszodtam, nyurga legényke lettem, az öreg úrnak a látása tompult, nem ismert rám az utcán amikor köszöntem neki, csak akkor, ha valaki ismerőse volt vele, akitől megkérdezte, hogy ki köszönt? Olyankor a régi barátságos módon állított meg s hívott, hogy látogassak el hozzá. De én, a kamaszkor emberfélő riadtságában s a rajzok miatt különben is rossz lelkiismerettel, dehogy is tettem volna ezt meg csak úgy, minden különösebb alkalom nélkül. Alig emlékszem, hogy az Apám halála után lettem volna nála. De később egyszer, nyolcvankilenc nyarának végén, igen, - egy nekem emlékezetes délutánt töltöttem Koltón. A Magyar Történelmi Társulat Nagybányán tartotta akkor vándorgyülését s Teleki meghívta magához uzsonnára az egész társaságot. Én, aki sok történelmi könyvet forgattam, a Századoknak sok évfolyamát lapozgattam át, most lelkendező örömmel ismertem meg Thaly Kálmán oroszlánfejét, a kis öreg Szabó Károlyt s több fiatalabb történészt. Az ülés után, amint a szétoszló közönségből kissé visszamaradtam, hogy közelről lássam az én íróimat, Thaly Kálmán megszólított, megkérdezte, ki vagyok s megdícsért nagyon, hogy olyan feszült érdeklődéssel hallgattam a felolvasásokat. Nagyon pirultam és nagyon örültem. Rákóczi-rajongó voltam és Thaly minden Bányán megkapható munkáját elolvastam, - a Rákóczi emlékiratait többször is, sőt a Rákóczi-tár meglevő köteteiben is böngészgettem. Még a fejedelem alhadnagyai közül is névszerint ismertem némelyeket. Ezért aztán Thaly figyelme kétszeresen boldoggá tett, - noha nem tudtam értésére adni, - hogy én is olyan lelkes és hű Rákócziánus vagyok, mint ő. Délután Koltón újra találkoztam vele, ahol örömmel ismert rám - s mikor megtudta, hogy rajzolgatok s festőnek készülök, biztatott, hogy ha Pestre jövök, keressem őt fel, - bemutat Benczurnak s ahogyan lehet, segítségemre lesz.
Az egész délután különben álomszerű szépségben él bennem. A jelen és a múlt összefogtak, hogy széppé tegyék. Teleki megmutatott minden helyet, amelyet Petőfi jelenléte szentelt meg: a szobát. ahol a "Szeptember végén" halálsejtelme fogant, az öreg somfát, amely alatt üldögélni, elmerengeni szeretett s a helyet, ahonnan: "Fekete faluban fehér torony látszik". Közben alkonyodott s a régen múlt idők hangulata valóban ránk borult.
Azóta is - Erdély határán, alkonyatkor, amikor délfelé a láthatáron a Kővárvidék és Beszterce egymás hátára hágó hegyhullámai aranyló rózsából ibolyaszínűvé komolyodnak, - mindig szíven fog ez a különös "történelmi érzés", amelynek más nevet adni nem tudok. Mintha valaki, akit nem ismerek, emlékeznék bennem álomélményekre, amelyeket sohsem álmodtam s amelyeket ébredés után mindig újra elfelejtek.
*
Az érettségi után elkerültem hazulról s nem láttam többé az öreg grófot. Münchenben voltam, amikor hírét kaptam, hogy meghalt.
A nyolcvanas évekbeli Nagybányának és az én gyermek- s ifjúkoromnak nevezetes és kedves alakja költözött vele az emlékek országába. Kedélyi és értelmi fejlődésemnek képe nem lett volna teljes ezen megemlékezés nélkül. Ifjú életembe a történelem s a nyugati nagy kultúrák levegőjét hozta s ennek parfumjét elmúlása után is érzem, amikor neve eszembe jut.