Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
TERSÁNSZKY J. JENŐ

Ha arról volna szó ezzel, hogy a nagy háborús és az utána következő úgynevezett konjunktúrás fellendülés után, a magyar drámairodalom válságba jutott és talán jelenleg valamelyest lábbadozóban van, a teljes, békeidős kiegyensúlyozottságig, hát ez mind külső gazdasági okok folyománya természetesen, melyek különben sohsem függesztődnek fel egészen, mint a drámairodalomba beható tényezők. Itt azonban, úgy gondolom, nem külső, hanem belső, mondhatnám minőségi szempontok jőnek számításba a kérdésnél.

Valóban, ha így nézzük a dolgot, utóbb bizonyos erős és egyre fejlődő válságot veszek észre magam is a magyar drámairodalom terén. Az oka ennek nagyon egyszerű. Nem jutnak tehetséges emberek szóhoz, így egyre rosszabb a termés a drámában, mert a levegő olyan, hogy még a bevált és valóban tehetséges drámaírók is kénytelenek bizonyos áldatlan kényszerek alatt megalkuvásokba bocsátkozni és így gyönge, únott, kedvetlen, vagy számító óráknak eredményei a drámák, nem pedig az istenadott önmagát közölhetnéké.

Szerintem ez nagyon előrelátható volt. Egyre nagyobb és nagyobb arányokat öltött valami pesszimizmus az irodalmi körökben, hogy az embereknek nem kell a művészet; látványosság, olcsó izgalom kell, nem szívet visznek és becsületes kíváncsiságot a szinházba, hanem proccolni mennek. Persze, ha így van, akkor ez nagyon gyönge alapot rak maga a szórakozás alá is. A kontármunka garázdálkodása olyan, mint a rablógazdálkodás, kiszedi a savát-zsirját valaminek, aztán kora pusztulás jön a nyomába. Ha nem szükséglet, belső kényszer valaminek a frekventálása, akkor valósággal azt mondhatni, hogy természetellenes. Már pedig ezzel a természet nagy hatalmával nehéz szembe szállani. És a dolog a divat dib-dábjává süllyedő drámairodalommal itt tart, vagy efelé tendál, majdnem azt mondtam: megállíthatatlan.

Majdnem, csak majdnem szerencsére, mert hiszem, hogy az unalom a legjobb orvosszere lesz ennek a dolognak. Ha így csúszik az irodalom a drámában, akkor az emberek egyszerűen nem bírják idegekkel és izléssel egy idő múlva és akkor megindul a dolog reneszánsza. A szinház nem olyan sem szükségletnek, sem üzletnek, hogy a tőke és egyéb faktorok lemondanának a kultiválásáról. Hallottam már jóhiszemű és okos szinházigazgatóktól olyan véleményeket, hogy: sajnos, kényszereknek engedni kell, a tömeg olcsó ízlésével számolni kell, de a mentség, az irányelv az egyetlen, ahol egy kis rés akad, ott jó íróktól jó darabokat kell becsempészni, méltóakat a múzsák házaiba.

Nos, mikor az egész dolog megfordul majd (amiben nem lehet elveszteni a bizalmat), hogy tudniillik így beszélnek majd a drámairodalomról, hogy nem baj, ha itt-ott fel is higítódik kissé sekélyesebb művekkel a szinház műsora, hadd legyen meg Apolló mellett Szilénusznak is a magáé, akkor körülbelül vissza van nyerve a normális terep. Akkor megint 80 százalékban művészet és 20 százalékban kontárság lesz a tényező, mint ahogy eredetileg indult ez a drámairodalomban. Mondom, szerintem ez a közel jövőben aktuális valami.

Hogy ne felejtsem ki éppen, a mozi konkurrenciája bizonnyal szintén nagyon hozzájárult és járul és fog járulni a szinházak válságához. Valóban, nem komoly alap nélkül. Manap nem tudom, hogy a tiszta művészet portálása bármi sok szemét közt, nem-e a mozi részén van a szinházakkal szemben. De ez a verseny csak üdvös lehet. A győzelem kritériuma pedig megint csak, és mindig csak a becsületes művészet, aminek nem lehet konkurrense, mert idő és körülmények fölött áll.