Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
Válságba jutott a magyar drámairodalom?
Tagadom.
Az igazság az, hogy nem engedik megfoganni, életre kelni, nőni. A magyar szinigazgatás jutott válságba és tehetetlenségében ráfogja az irodalomra, hogy ő az oka ennek. A szinigazgatók az irodalmi «egyke»-rendszer hívei, mert se kitartásuk, se pénzük, se tudásuk, se bátorságuk nincs ahhoz, hogy megkíséreljék az új magyar drámát, mely nincs,
Hipokrita módon folyton azt hangoztatják:
- Nincs jó darab... Írjanak jó darabot, és mi előadjuk.
És mi történik? Mik kerülnek szinre! Olyan darabok, amelyeket házi szerzőink írnak, miután minden részletükkel előzetesen megbeszélték az igazgatóval.
Minden szinházunkban olyan eredeti darab kerül szinre,
Bukása előtt az ilyen darab az igazgatónak jó darab, bukása után pedig az irodalomra keni a maga tehetségtelenségét.
Nyolc-tíz ember ugrál állandóan a szinházak körül, és abból élnek, hogy egymást dicsőítik. Az igazgatóról azt írják, hogy nagy igazgató, az igazgató pedig megállapítja róluk, hogy nagy szerzők. Aki nincs benne ebben a pénzen vett, kommünikén adott körforgásban, az nem számít. Az igazgató elhiszi a megfizetett kommüniké dícséretét, amelyet maga íratott házi ujságírójával, és mikor a premier után kiderül, hogy a pénztár üres marad, nagyképűen mondja:
- Nincs magyar drámaírás!
Tévedés.
Nincs magyar szinigazgatás! Itt csak szinigazgatók vannak, akik azért szinigazgatók, mert a szinházak igazgatói szobájában ülnek, és máskülönben se a színhez, se az igazgatáshoz nincs semmi közük. Mily távol állnak ezek az urak a kortól, a társadalomtól, az élettől, az irodalom nevelésétől, a művészettől.
Azt könnyű hangoztatni: írjanak jó darabot! - de honnan tudják ők, hogy melyik darab jó? Nékik az a darab jó, amely már másutt sikert aratott és amelynek valamelyik előfutárja, azonos szellemi társa, töméntelen telt házat csinált New-Yorkban, Párisban, Berlinben, Londonban, vagy Patagóniában.
És csodálkoznak, ha a patagóniai «sláger» itt megbukik.
Igen, szinigazgató úr! - megbukik, mert a patagón Shakespeare patagóniai darabot ír, és a magyar közönségtől senki se várja, hogy felmelegedjék a patagón élet problémáin, hogy őt érdekelje az alkoholcsempészés, az angol élet hűvös rajza, és a francia nacionalizmus, vagy a cseh külváros, - ha mind e rajzban nem lüktet az eleven élet, nem általánosít egy igazi költő.
Mi a magunk életét éljük, de
Az idegen szerző nem ismeri a magyar közönség légkörét, érdeklődése tárgyát, nem ismeri azokat az apró rezzenéseket, amelyek végig hullámzanak egy-egy nézőtéren s teremtik meg az izgalomnak azt a feszültségét, amely sikert teremthet, - másképpen kifejezve: túlnyomóan olyan darabokat kapunk, amelyekhez semmi köze se a közönségnek, se a szinésznek, se az igazgatónak.
A szinház ma világszerte üzlet, a legkiélezettebben az, és megszüntek, elmúltak azok a régi, nagy szinigazgatók, akik irodalmi, sőt emberi programmot képviseltek. Ma mindenfelé a világon a helyi darabok vannak divatban, - akár vígjátékok, akár drámák - és a siker kicsiholása, a kassza megtöltése fontosabb, mint az általános emberi ábrázolás, az örök emberi vonások és érzések kutatása.
Nem vették észre, az utolsó tíz évben megszüntek a világjáró nagy drámai és vígjátéki művészek vendégfellépései, és csak néhány német jelentéktelen hisztérika indult vándorútra. De a világjáró nagy szinészek, a Novellik, a Zacconik, a Coquelinek, a Bassermannok, akik magát a szinészet nagyságát és világot átfogó erejét vitték körútra, megszüntek.
A «nagy dráma» elmúlt, és decentralizálódott.
Azelőtt minden országnak két-három nagy szinháza volt, ma tizenhárom, sőt nyolcvanhárom, és ezeknek meg kell élni!
Kifejlődött tehát a helyi szinpadi irodalom, ami egyúttal közgazdasági nacionalizmust jelent. A helyi problémák, a helyi ferdeségek, a helyi szerelmi történetek kerültek és kerülnek szinre mindenütt,
A helyzet ugyanilyen Európa nagy kultúrállamaiban is, csak Magyarország nyitja ki kritikátlanul kapuját a külföldi daraboknak, mert «
Ha statisztikát csinálnának, kiderülne, hogy szinházaink az utolsó öt évben legalább hetven százalék külföldi darabot mutattak be.
És milyet? Erről a bukások statisztikája beszélhetne.
Senkise higyje mindebből, hogy én idegenellenes vagyok... Sőt! Jöjjön, ami emberi, ami költői, ami értékes, de nem kell szindarab azért, mert Patagóniában ötszázszor ment. Mi közünk hozzá?
Itt egy új, eleven, mai élet lüktet, engedjék be azt a szinházakba s ne a mult hazug szentimentalizmusát keressék, hanem a ma valóságát. Lehetetlen, hogy ne nőtt volna fel az elmúlt tizenöt év alatt egy új szinműírói generáció, amely a maga szemével és nem a kiöregedett szinigazgató kasszaleső szemével nézi az életet.
Vallom és hiszem, hogy van és volna magyar dráma, és a mai élet felszinre vetné a maga drámaíróit, - csak legyen igazgató, aki előadja. De ehhez pénz, kitartás és hit kell!
Lehetne még beszélni arról, hogy a régi szinpad talán túlélte önmagát és új lehetőségeket, új utakat keres és ezért válságos a helyzete világszerte, lehetne beszélni a mozi támadásáról, a rossz gazdasági viszonyokról, a nehéz adókról, ami mind befolyásolja a szinházak helyzetét és a szinigazgatók működését, - de ez nem érinti gyökerében a kérdést.
A magyar szinműírás hanyatlásának egyik legfőbb oka, hogy a szinházak éléről hiányzik a bátorság, a kor felismerése, az irodalmi (ha szinházi is!) lelkiismeretesség. És hiányzik a pénz!
Erről egyelőre vitatkozni lehet, de segítség nincs.
A szinházban a szinigazgatók uralkodnak és minden kakas úr a maga dombján.