Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
A magyar drámának két válsága van: egy történelmi és egy pillanatnyi. Az előbbi könyvekből, az utóbbi az életből közismert. Mégis érdemes újra meg újra megállapítani azt a különös igazságot, hogy a magyar dráma sohasem tudta utolérni saját korát. A líra szárnyalt legelől, utána jött teljesedése mértéke szerint a regény s legvégül kullogott mindig a dráma. Mit adott drámában a másban mindenben sokat adó Kazinczy-kör? Hol marad a Petőfi-korabeli dráma a Petőfi-versek mögött? Kik voltak a legnagyobb magyar: Arany János drámaíró kortársai? Hol maradt a «Nyugat» nekizsendülésének új verset, új prózát adó idejében a magyar drámatermelés?
Ezt csak megállapíthatjuk, okát is kereshetjük, de változtatni rajta nem tudunk.
Más a helyzet a pillanatnyi válságnál. Ez a válság külön három felületet mutat. Egy: a mozival viaskodó szinház. Kettő: átmenő korunknak általános európai téma-pestise. Három: a budapesti műsor-politika.
A mozitól megriadt szinház igyekezett leszállani külön magasságaiból s moziszerűen elgondolt darabokkal, mintegy hús és vér, élő mozival versenyre kelni a lepedő hulla-színű, egysíkú életével. Kidobta a költészetet, az irodalmi eszközöket, amelyeket most hivalkodva vagy őszintén visszasír. Mert a tény az, hogy a bulvár-dráma, a sardouskodás (ezek hozták régen a nagy kassza-sikereket) menthetetlenül átvándorolt a mozivászonra. A szinháznak megmaradt az irodalom, amellyel régen is módjával élt s most egyetlen alapja - amelyet kirántott maga alól.
Itt nem jósolok, nem tanácsolok. Történelmi folyamat előre nem látható legközelebbi szakaszát nem lehet tanács alapján előidézni.
Átmenő korunk elvesztette régi téma-mezejét, téma-raktárát, mert elveszett, kipusztult, átalakult a régi ember, a dráma alapja, tárgya. Az új ember most alakul ki s válságai, dráma alapjául szolgálható válságai annyira bőrünkre mennek a jelenben, hogy hozzájuk nyúlni fájdalmas és veszedelmes. De, azonfelül, a körvonalak sem egész határozottak. Az új ember alig megfogható. Még lírája is kezdetleges. A regény csak tapogatózik megrajzolásában. A drámának - ez is irodalomtörténeti szükségesség - várnia kell.
A budapesti műsorpolitika úgy alakul ki, hogy nyomja a magyar dráma történelmi válsága, nyomja a mozival viaskodás, az általános téma-szegénység, téma-gyávaság és - új komponens! - ennek a szegény kis megrontott, megszabdalt országnak fővárosa nem Szófiával és Bukaresttel hasonlítja magát össze (a hasonlat Budapest javára szólna pedig), hanem Párizs, London és Newyork széria-darabjaira kacsintgat s 100 előadásban látja a szinmű erkölcsi és anyagi értékét. Ezt a helyzetet komplikálja még a budapesti idegen-imádat, amely azóta, hogy idegen, nyugati erők talpraállítgattak bennünket, még csak növekedett. Nálunk huszadrangú külföldi író hamarabb jut szóhoz s bármily kicsiny, de
Mit írok elő orvosságul?
Ez sietős diagnózisom.
1. A direktorok dolgába nem avatkozom. Ha az érelmeszesedő nem akar, nem tud leszokni a dohányzásról, én nem segíthetek rajta - ülőfürdőkkel. Utóvégre a szinháznak nagyobb szüksége van közönségre, mint a közönségnek szinházra. Csak egyen mosolygok: a kétségbeesésnek, makacsságnak, gőgnek, számításnak azon a naiv mixtum compositumán, amely azt követeli a közönségtől, hogy pénzt adjon olyasmiért, amelyet maga az eladó is selejtes árunak tart. Vagy üzlet a szinház, vagy Thalia temploma. Ha templom, tessék benne a Magyar Múzsához megoldott saruval imádkozni, ha pedig üzlet, legyen meg mindenkinek a joga, át nem lépni küszöbét. De ez nem az én dolgom.
2. Írók, tessék drámát írni. Mert sápítozunk, hogy nem adnak elő bennünket, de el tudnók-e látni
3. Folyóiratok, könyvkiadók! Tessék bevezetni a
Ha majd a szinház csak