Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
Természet szerint mindig érdekel, mint vélekednek barátaim s társaim egyről s másról, miről magamnak is megvan véleményem. De most kivált kíváncsi vagyok, mit felelnek majd a kérdésre, hogy a magyar drámaírás válsága miben áll, kik benne a hibásak, mint kellene rajt átsegíteni. Mivelhogy ezekről nékem magamnak véleményem nincs, mert, én legalább, ezt a válságot nem látom.
Válságról, tudniillik - válságról, hanyatlásról, megakadásról beszélni csak olyasmivel való összefüggésben lehet, ami valaha virágzott, lendült s magasan járt. Mikor volt a magyar drámának, a magyar drámaírásnak ilyen ideje? Soha, soha, soha. Van egy klasszikus drámánk, a Bánk bán. Én is azok közül való vagyok, kik szeretik s nagyra tartják s fájlalnám, ha még ezünk sem volna meg. Ám, ugyebár, a Bánk bán, amily dicső jel arról, aki írta s amily remek dadogás és tapogatódzás, százszor felérő holmi símán folyamatos közhelyekkel: annyira nem legmagasa sem a drámának, sem a magyar művészetnek, s nagyon nagy szó, ha megengedjük, hogy jelent annyit a dráma kincsesházában, mint a Heinrich von Kleist drámái s hogy Katona József jelent annyit a mi számunkra, mint Kleist a németek számára. Volna még ezenkivül Az Ember Tragédiája. Erről is hódolattal szólok, akár, aki felfedezte, Arany János, látom az értékét úgy elgondolásában, mint megcsinálásában s kivált megejt, el is andalít, nemes intellektuálitása. De ha egy rangba teszem, mondjuk a Gobineau Renaissance-jeleneteivel, akkor bizonyára nem mondtam sem kicsit, sem keveset, viszont a hasonlattal talán meg is mutattam különállását irodalmunkban s össze nem függését a magyarnak saját megmondanivalójával. Ezt, hiába, nem a dráma mondotta meg. A lírában a magyar költészet eléri szinte a legmagasabbat s úgy fejezi ki a magyar lelket, hogy ha egyéb sem maradna a magyar után, mint ez a néhány legnagyobb költője: nem veszhetne nyoma az emberiségben. Az az Arany János, ki Madách Imrét felfedezte, az ő époszdomjaiban azzal különösen magyar, hogy epikuma csupa drámaiság, - az ő épületei nem, mint mondani szokás, megfagyott zene, hanem megrögzített láva, - de ő maga drámát nem írt. A Jókai regényei mint regények alkalmasint nem érnek fel az orosz s a francia regénnyel, ám a Jókai mesemondó bűbája minden bizonnyal úgy és addig s olyan becsesen magyar, akár - amit most félreértésből fitymálni divat - a magyar cigányzene. Mind a mai napig nagyon megálljuk helyünket kivált a regényben. De a drámában? Soha a magyar dráma a magyarság s a magyar irodalom számára nem jelentette azt, azt a legmagasabb fokon való legtökéletesebb kifejeződést, ami Shakespeare az angolnak, Corneille, Racine s Moliére a franciának, Schiller, Hebbel és Hauptmann a németnek, Calderon a spanyolnak. Még - kivéve, mondom, az egy Bánk bánt - azt a geniekitörést sem, ami, ismétlem, Kleist a németnek, ami a Victor Hugo egy-két drámája a franciáknak, Strindberg a svédnek, Ibsen a norvégnak, és vegyük hozzá, nem bánom, oroszul még az öreg Tolsztoj három drámáját is. Victor Hugot s Tolsztojt nem ok nélkül említem. Említhetem Lessinget s Goethét is, arról szólván, hogy mikor valamely irodalom legnagyobbjai a drámában voltaképp csak dilettálnak (mert teszem Goethe nyilvánvalóan dilettál, az ő Faustja pedig nem dráma, hanem, mint Taine veszi észre, éposz) - mikor, mondom, ilyesmit írván, a legnagyobbak nem a maguk igazi mesterségét folytatják, azért mégis kár lett volna, ha e játékos próbálkozásaik elmaradnak. Nálunk, kivéve talán a Vörösmarty Csongor és Tündéjét, még ezt sem mondhatni. Arany János, kinek pedig volt hozzá ereje és alakítása, nem írt drámát egy szemet sem. A Csokonay Karnyónéját, a Petőfi Tigris és Hiénáját éppúgy nem lehet komoly számbavenni, mint akár a Heine Almansorát vagy Ratcliffját. Ami pedig ezeken kívül akad, az mind csupa tisztes mesterség, és semmi egyéb, mint mesterség. Szigligeti nem kevésbbé mint Csiky Gergely, Tóth Ede ugyanúgy, mint Csepreghy Ferenc. Ez nem akar kicsinylés lenni, kivált az én szájamban, ki mindig azt vallottam, hogy a művész a mesterembernél kezdődik. Ám végződni nem végződhetik a mesterembernél s ha ez áll a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek magyar drámájára, áll, bár szívből megadva minden tisztességet az új magyar drámának, mely egy-két magyar nevet méltán tett világnévvé, nagyjában a maira is. Scribe, Augier, Dumas fils bizonyára legelsőrendü mesterek voltak s a mesterembert igaz költő s mély emberismerő támogatta bennük. Be is járták, s méltán, a világot; minták is voltak, s teljes joggal, idegen irodalmak számára is. De nem lehet azt mondani, hogy úgy jelentenék a francia irodalmat, mint jelentik a nagy aforizmaírók, a nagy drámaírók s a nagy regényírók. Így lehetnek a mi legkitünőbb mai drámaíróink a világ előtt jogcímünk és büszkeségünk s itthon is örömünk s elégtételünk, de mégsem mondhatni, hogy ők volnának a huszadik századbeli magyar irodalom. Így lehet a Musset proverbejeitől a Claudel színi eljátszódásáig jelentőségbeli példát mondani arra, amit például a Szomory Dezső szini szeszélyessége jelent a magyar drámaírásban. Ám Arany Jánosi vagy Ady Endrei, s Berzsenyis, Vörösmartys vagy Jókais értelemben magyar drámaírás hajdan sem volt, nem volt tegnap sem. Ezek után az a valóság, hogy ilyen értelemben értve nincsen ma sem: csak nem jelenti válságát?
Mégegyszer: Bernard Shaw, Galsworthy és Pirandello is vízzel főz Shakespearehez képpest, s vagyok oly büszke Molnár Ferencre s Lengyel Menyhértre, mint amazokra az ő földijeik. De Molnár is, Lengyel is, hál' isten élnek, virágjukban vannak s bizonyára írnak még darabokat, - kiki a maga kényesebb vagy megmarkolóbb módján, kit ömlőbbet, kit kieszeltebbet, de mindig az ő maguk keze munkáját. Utánzókban, ügyesekben s ügyeskedőkben sincs hiányosság, - ha egyik meghal, szívből megsiratva, korán, hamar születik helyébe másik - nem hiszem, egyszóval, hogy a magyar drámaírás dolga ma sokban másképp és sokkal rosszabbul állana, mint akár a háború előtt. Hol van tehát válsága? S miért kellene válság miatt kereskedni akár a szinházakon, akár az írókon, akár az ujságokon vagy a közönségen? Ha válság van, jobban mondva: ha válság fenyeget: az fenyegeti nem éppen a drámaírást, hanem az egész magyar irodalmat. Mert lehet Molnár Ferenc, mint volt (hogy íme megtisztelő párhuzamot mondjak) Ibsen s volt Strindberg százszor exportcikk: mégis csak a maguk otthoni megtermékenyedése s otthoni közönsége révén lettek azzá s ha nincs Budapest és Magyarország, akkor úgy nincs Molnár Ferenc, mint nem lett volna Ibsen és Strindberg, ha nincsen Christiania (akkor még nem hítták Oslónak) és nincsen Stockholm.