Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
BIBÓ LAJOS

Hogy van-e drámaválság?

Van. Sőt, irodalmi válság van. A háború utáni ember rájött, hogy mindaz, amit a tudomány, a művészetek és a vallás jónak és szépnek hirdettek, nem töltik meg a gyomrot. Az emberiség tíz év óta nem hisz azokban az isteni hazugságokban, amelyek tűrhetővé tették számára az életet, amit a nagy háborúban a tudomány is, a művészet és a vallás is cserbenhagytak. Az anyák, akiknek öt fiuk elesett, az apák, akiket hasbalőttek, a fiúk, akik félig megőrültek, szóval azok a nyomorultak, akik még ma is a testükön és lelkükben hordják egy méltatlan szenvedés és igaztalan gyalázat minden pokoli förtelmének az emlékét, ezek nem fakadnak még egy darabig sírva, amikor Bánk azzal akarja meghatni őket, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak ő.

Azok az urak tehát, akik az úgynevezett drámával foglalkoztak, hamarosan belátták, hogy a háború utáni közönséget, a tömeget, minden idők legfélelmetesebb tragikus hősét, nem tudják többé megrendíteni és fölemelni. «A közönség felejteni akar» - mondták. «Nem. A közönség röhögni akar» - toldották meg a szinigazgatók a kijelentést és irodalom és szinpad két különböző dolog jelszó alatt megkezdték a harcot az egész irodalom ellen. A szinpadot átalakították hordóvá s nyolc esztendő lármás, következetes és könyörtelen munkájával megöltek minden ámulást, elragadtatást és hitet.

De a közönség még nem «röhögött», amikor az írók már kapituláltak. Az igaziak kényszerből, a kis hörcsögök ösztönük sugallatára. A regény a monumentális helyébe a dimenziót, a vers a költészet helyébe a homályos bölcselkedést, a dráma az irodalom helyébe - a szinigazgatót csempészte. A siker igazolta őket. A mosoly elszállt, a könny lepergett, az öröm eltünt, a fájdalom elrezdült, azok az írók, akiket az önmagával elégedetlen örök isten küldött a földre, hogy megváltsanak bennünket, elnémultak és elbujdostak, a szívósabbak pedig fölcsaptak tehetségtelen kezdőknek. A regényírók rávetették magukat a kalandra, a rémületre, a borzalomra és a delejre. A költők kiírták a mechanikai szótárak ismeretlen szavait, összeraktak belőlük ötvenet és fölébe írták, hogy vers. A szinpadi szerzők pedig egyszerűen átadták a szót a szinészeknek. Mindazt, ami az értelemhez és a szívhez szólt, a csendet, a vihart, az ellágyulást, a lelkesedést, a bűnt, a bűnhődést, a szeretetet és a megdicsőülést kiparancsolták a szinpadról, a szerző, a ripacs és a szinigazgató a maguk képére és hasonlatosságára formálták át az igazságot és az életet. Drága a sajt, sok a baj, temérdek a nyavalya, szóval éppen elég nehéz és szomorú az élet, - mondták s megbélyegezték és száműzték a drámát. Elhitették a közönséggel, hogy a gondolkozás és elmélkedés patológikus jelenség, a lélek önmagával való diskurzusa hígelméjűség s a szenvedés butító és züllesztő tagadása a gyönyörnek.

Eltaposták a tisztító tüzeket.

Hogy meddig legénykednek? Holnapig vagy holnaputánig. Majd jön valaki, aki egyetlen lélegzettel félresöpri az útból őket.

Egy költő. Az igazi. Egy vidám vagy borús félisten, aki közéjük csördít.