Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · ZENEI FIGYELŐ

Hammerschlag János: EMLÉKEZÉS HELGE LINDBERGRŐL

Az égi és földi szerelem nagy troubadourja lecsatolta sokhúrú hangszerét, amelynek finom idegekkel resonnáló corpusa s oly csodásan zengő lelke mindenre reagált ami szép és ami magasztos a melos világában, Caccini-től Falla-ig, Bach-tól Mahler-ig, Monteverdi-től Muszorgszky-ig.

Nagy énekes volt. De több is annál. Genialis művész. Ezért is támadták oly elkeseredetten. Talán az örök tragikomikum miatt, hogy a tehetséget könnyebb felfogni, mint az ingeniumot, vagy talán csupán azért, mert embernek azt, hogy kimagaslik, kevesen tudják megbocsátani. Egyes világlapok nekrológjai most már bátran merték kimondani: «nem is volt énekhangja». E kritikáknak «hasznát» az életben oly fáradhatatlanul tanulni vágyó már nem vehette. De nékünk nem lehet és nem szabad napirendre térni felettük, sem elmúlta felett. Emlékezetét fel kell idéznünk sokszor a fiatal generáció előtt, azt a standard-ot, amelyet művészete képviselt, meg kell védelmeznünk. Néki megadatott a hármas adomány, amely nélkül nincs művészet: a fantázia, a feladatba való elmélyülés és technikai sufficiencia. És ezt a trias-t ő ápolta, törhetetlen energiával és lelkiismeretességgel, gondozta, elmélyítette, felfokozta, gazdagította, élesztette, díszítette. Le kell hogy szögezzük: légzési technikája páratlan volt a mi korunkban (s ezen mit sem változtat, ha talán végül éppen a túlhajtott sport és izomtraining okozta vesztét). «Langer Athem - schöne Seele!» Ez a Wagner Richárd-i paradoxon, mely gyökereivel misztikus igazságok talajáig ereszkedik le, igaz, és annak bizonyult itt is.

Hirtelen eltünése hatalmas űrt szakított fel fájón. Sehol senki, aki helyét betölthetné. A barokk-oratórium basszus-koloratur-kígyóival amúgy sem sokan tudnak megbirkózni. És ezek a kevesek vagy kiérdemesült és már hangjavesztett operaénekesek, vagy pedig szerény tehetségű és kishangú, szorgalmas, de fantáziátlan énekmesterek soraiból kerülnek ki. A dalének pedig már majd egy negyedszázad óta híjjával van a markáns férfiegyéniségeknek. A femininebb - hím- és nőnemű - dalművészek viszont természetszerűleg csupán a romantikus lírához vonzódnak. A romantikus költészet volt talán az egyetlen terület, amelyen ez a sokoldalú tehetség igazában otthonosnak nem látszott. És legeslegutolsó pesti hangversenyén mégis éppen Schubert «Wanderer»-ével érte el a legmegrázóbb hatást. Ebben a dalban látta meg az elmúlt század romantikus világszemlélete valósággal «Credo»-ját:

Wo bist du? mein geliebtes Land
Gesucht, geahnt und nie gekannt!
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Das land wo meine Rosen blühn
Wo meine Freunde wandelnd gehn
Wo meine Todten auferstehn
Das Land das meine Sprache spricht
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ich wandle still, bin wenig froh...

Íme, a «Weltschmerz» inkarnátiója. A tizenkilencedik század vándora, a modern ember alatt megingott talaj. A romantikus költők Schubert-től Liszt-ig mind hatalmasan viharzó, tajtékzó és dörgő fantáziákat írtak e «Wanderer» témája fölé. De Lindberg, csendes, egyszerű, filozofikus, szinte érzékiségmentes, immateriális hanglejtéssel kiragadta ezt az éneket a világfájdalom mulandó talajából. Örökigaz és örökéletű tragikumot - Schubert-i tragikumot - lehelt belé s ezzel testvérként állította oda ama másik, az idők fölött trónoló vándor-ének mellé, amely néhány szótagból áll csupán és mégis a legnagyobb költő (Li-tai-po) legnagyobb alkotása (a kinaiak szent ereklyeként tisztelik): a vándor, lepihenvén, otthonára gondol - egy otthonra, amely nem adatott meg nekünk... És a Lindberg-i interpretáció hidat vert, kivezetőt a romantikából, vissza, biztonságosabb talajba: Bach misztikumába: «Auf Erden bin ich nur ein Gast...» (száz évvel Bach után Goethe találta erre a sorra a rímet:

und solang du das nicht hast
dieses: stirb und werde...»)

És így visszavezettettünk a Lindberg-i szellem igazi dominiumához, a «Kreutzstal-Kantate»-hez:

«Mein Wandel auf der Welt ist einer Schiffahr gleich... Und wenn dass wüthenvolle Schäumen sein Ende hat, so tret ich aus dem Schiff in meine Stadt, die ist: das Himmelreich, wohin ich mit den frommen aus viel-vieler Trübsal werde kommen.»

Nem állhatom meg, hogy Lindbergről, az emberről is meg ne emlékezzek.

Csillogó ötletek, ragyogó szellemesség, de nem a szalon-esprit módján, hanem mélyen és eredetin, filozofikusan és groteszk humorral telve. Eredetileg szobrász volt, de volt könyvkereskedő is, boxmester, énektanár, atléta. Írt mélyenjáró szonetteket, rögtönzött két vonással találó karikatúrákat, előszeretettel recitálta Chistian Morgenstern verseit halálos komolysággal, közben Breitbart-i atléta-mutatványokkal szórakozott. Nyáron a Tátrában naponta reggelizés előtt felszaladt egy meredek dombtetőre, miközben egy szuszra - egyetlen légzésre - énekelt végig egy egész dalt. Finnland-ban saját kis szigetén messze a tengerbe kifeküdt magányos sziklákra, hogy a fókáktól lesse el, hogyan kell telisteli kedélyből énekelni. Kis vitorlásával tomboló viharból visszatérve, barátaival olykor átiddogálta az éjszakát. De reggel felé előkerültek a revolverek: tizenöt lépésről keresztüllőni a pislákoló gyertya lángját! Mulatni? Ám legyen! De sohasem elveszíteni a contenace-ot! Milyen szégyen lenne, ha az ivó keze reszketni találna! Amerikai tournée előtt állt. Ezt az útat saját vitorlásán akarta megtenni.

Másnál mindez tán póznak tetszett volna, vagy spleen-nek, de ő mintegy etikai parancsnak engedelmeskedett, mikor ritka erőit a legtökéletesebben kihasználva fogta be egyéniségének hatalmasan duzzadó vitorláiba. Nem excentricitás volt a cél, hanem: harmonikus emberi kiteljesedés.

Halálos betegségében még tervezgetett egy budapesti Bach-estét (e sorok írójával egyetemben), amelynek megvalósíthatása érdekében - a magyar Bach-kultusz fejlődése érdekében - a mester késznek nyilatkozott anyagi igényekről is lemondani. Az «Es ist nichts Gesundes an meinem Leib» kantáta fájdalmas sóhajai foglalkoztatták élete utolsó napjaiban is. Bach beléjök vegyítette titokzatos harsonák kórúsának korálját: «Wenn ich einmal soll't scheiden, so weiche nicht von mir!»

Helge Lindberg végigénekelte ezt a szerepét is. A titokzatos harsonák felcsendültek, a végszó elhangzott és Lindberg, a hívő lelkek égi kórusában átvette szólamát.

Szegény földünk szegényes orchestere pedig szegényebb lett egy nagyszerű muzsikussal...