Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ
Nem elég a szeretet, tisztelettel és alázattal nézzetek föl nagyon szegény emberek életére. Ők ugyanazok az emberek, aki az Ember; de az emberiség által teremtett társadalmi helyzet oly mélységbe szorította őket, hogy azt kellene hinni, ember számára képtelen e szűk körben leélni s kiélni az életet. S az az élet egyik legnagyobb csodája, hogy az emberi lélek ebben a «rabtűzben» is meg tudja találni az örömnek, a bánatnak, a boldogságnak s a boldogtalanságnak, az erőnek és gyöngédségnek a lehetőségeit, mint a legtágasabb s legfelvilágosultabb bő lángban.
Bíró Lajos könyve íme ezt mind szent és hívő művészi hitellel igazolja.
Két árva szív szereti egymást, egy fiú, meg egy lány. Megesküsznek. Egy jószívű idegennél kapnak lakodalmi ebédül kis krumplilevest s összesuhannak. Másnap reggel kimennek az embervásárba, a nagy templom elé a többi szegény közé, szolgálatot keresni. Egyiket szegődtetik egyik tanyára, a másikat kétnapi járóföld távolságban a másik tanyára. Dolgoznak. Kilenc hónap mulva egy éjjel megérzi a fiú, felriad, el kell menni az asszonyához; mint Szűz Mária karján, gyermeket álmodott az ölébe. Elkéredzik, a gazda jó, elereszti: «Nem is tudtam, hogy ember vagy.» Gyalogol, rogyásig. Megérkezik, azt mondják: «Elmönt az uráhon.» Megfordul, hátha szembetalálkoznak. Hazaér. Az asszony is megfordult, hazáig szaladt. Nem találkoztak.
Kinek van fogalma, könyvolvasó ember, ezekről a valóságokról.
S a többi.
A kubikos, aki tüdővésszel befogja magát, mikor nem bírja a feleségét, a kordéba. Álmodozásában végigvág a lován: az asszonyon. Semmi panasz a kiserkedt vér nyomán. Éjjel fölkél, titokban külön kubikol s megveszi a lovat s meghal a kordén.
Szívfacsaró.
Semmi tendencia.
A szív nyugalma. Óh hogy tudják itt szeretni az asszonyok az urokat. Galambok repkednek a szívükből, mikor a férjük élete nyereségesre fordul.
«Olasz megbékél.» Egy élet keserűsége Mizantróppá teszi. A szomszédja, szegény embör, átjön, mert az asszony szólt, mert a kis fiúk szarkáját lelőtte a Mizantróp. Leülnek az ámbituson. Pár szó. Ülnek, pipáznak.
- Hát a szarka az csak madár. Az csak csörög. Kivált ha rab.
- Az vót?
- Az.
- Rab?
- Rab.
- Hát ezt nem tudtam.
Meleg ömlik el bennük s a gazdag embör felveszi a szegényt s rájuk örökít... S a szarkát nem ő lőtte le. Csak a halálos ágyon vallja ki, hogy nem ő... hogy csak vállalta.
Ez az író valahol a lelke legfenekén a jóságnak olyan fájdalmát hordozza, amely nem jön soha fájdalomképpen a tudatba.
Boldoggá tett.
Amit tud, azt senki se tudta eddig köztünk, sem Mikszáth, sem Tömörkény, sem más. Egy percre sem látványosság neki a más. Élet és természet. Lelkében valami különös, ősidőktől való homállyal, amelyben a távoli dolgok képe halványlott... mondja valahol... Igen.
Ezredéves magyar sors, külön magyar élet, külön magyar szenvedést termelt: ez nekünk egy angyali kincsesbányánk. Az uraságunk és a nyomorunk. Itt most egy nagyszerű forrás fakadt: Bibó.
S mikor a könyvet leteszi az ember, «egy mély és titokzatos éjszakát hallgatott végig kint a nagy pusztán, érzések kaptak szárnyra, belepanaszkodva a csöndbe, utattört magának a csillagok felé; azután hirtelen elhalt s eloszlott a megzendült éjszakában.»
Friss magyar szél borzolta az izzadó, verejtékvert magyar homlokot.