Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ · / · LACZKÓ GÉZA: A MÁSIK ÉLET - A MÁSIK ÍRÓ

LACZKÓ GÉZA: A MÁSIK ÉLET - A MÁSIK ÍRÓ
II.

Gyakran figyeltem, hogy gőgös akarata mily türelmetlen a nem parirozó élettel szemben, amit őszintén megcsodáltam, mert bennem nagy és átfogó a világ, az élet, a jelenségek determináltságának meggyőződése és tapasztalata. Ha regény-alak szökken fantáziámba és én, tollal a papiron elkezdem kísérni cselekedeteit, sokszor úgy érzem, én máskép cselekednék abban a helyzetben, amelybe regényalakom került, sokszor óhajtom, hogy ő is máskép viselkedjék, mint ahogy viselkedik bizonyos élet-tényekkel szemben, de - nincs módomban változtatni rajta. Determináltsága köti őt s köt engem. Így vagyok az élettel is: ami történik, szükségkép történik. Életben, írás közben aztán az izgat, miért történik így s nem máskép; bogozom az okok csomóját, nagy utakat futok vissza mái tettek évek előtti forrásaihoz s ha a láncolat teljes, szakadástalan, elfogadom a magam és mások életét olyannak, amilyen; életem regény-alakommal a sorsot, amely számára kijelöltetett. Egyszerűbben szólva: a tények logikája s fantáziám logikája úr akaratom fölött. Élem, amit élnem kell; írom, amit írnom kell.

S Földinél azt látom az életben, akarata parancsolni akar a tényeknek. Fölnyitom könyvét, ezt a legújabbat, számomra legizgatóbbat sok és szép könyve között, s itt is azt látom, hogy alakjainak sorsa nem determinált, hanem incidentális. Így történt - mondja -, így is történhetett - javítja ki magát -, de miért történt így? - kiált föl. Minek és kinek, milyen kozmikus ostobaságnak, szeszélynek, az okok milyen nevetséges láncolatának vagyunk rabjai, bábjai? Okok?! Ugyan! Hisz embertől vagy Istentől vagy Sorstól, szóval az Akarat egy formájától vagy előállító gépjétől származik a láncolat, amelynek bármely szemét kettétörheti ez az akarat s akkor minden máskép történik. Őt nem a «miért?», hanem a «miért éppen így?» izgatja, sőt ingerli. Szédülten rohan egy cselekmény-, okláncolaton a fő-láncszemig, azt aztán szétzúzza, újat kovácsol helyére s ha nem tudja széttörni, toporzékolva száguld tovább - sértődötten. Visszafordul, újra meg újra végigfut a láncolaton s a kifogásolt (szerintem determináló) láncszemet legalább megforgatja, befesti, mássá varázsolja, csakhogy elhiggye magának s mi neki, hogy nincs determináltság, legjobb esetben az ördög játszik velünk s pillanatra elszunnyadt akaratunkkal.

Van egy szerzetesi adoma a vízbefulóról, akit meglátva, a karmelita letérdel imádkozni a szerencsétlen megmeneküléséért; a dominikánus megmagyarázza neki, milyen tempókat, mozdulatokat tegyen, hogy szárazra juthasson; a jezsuita szó nélkül odarohan és partra hozza. Nos, ha mi ketten a Gellérthegy tetejéről néznénk egy vízbefulót, én, szívemben megrendülve lelkembe szívnám a szörnyű és változtathatatlan esemény minden apró mozzanatát, a táj vonalait, színét, a víz fodrozását, a mentő ladik fekete pontjának lüktetését, a hangyacsődületet a partokon s szívemben a görög tragédiák szörnyű hangulatával vonulnék el napokig gyötrődni a látotton. Ő fölhorkanna, okolná és kárhoztatná az ostobát vagy meggondolatlant, aki most vízbefulni készül, szidná a parton álló bambákat, nem találná elég gyorsnak a csónak járását s végül dühösen vonulna el, hogy mégis csak hallatlan a Természettől, a Vak Esettől ez a példátlan és oktalan gonoszság, amellyel úgy fojtotta vízbe azt az embert, mint egy kutyakölyköt. Fel lenne háborodva... s a szíve közben nagyon-nagyon fájna, hogy a Természet még az embereknél is butább és aljasabb. Szégyelné magát, mint fölényes, átfogó, jót-akaró, szívként dobogó intellektus, hogy ilyen alávaló, kicsinyes, közönyös, rövidlátó, szívtelen in-intellektusnak mutatkozik a Természet. Mért van akkor az embernek esze és szíve, ha mindenütt esztelenségbe és szívtelenségbe ütközik? Rettenetes! De a mindenit, nem addig van az! Nézzünk csak bele ebbe a buta boszorkánykonyhába, ahonnan a boszorkány kiment s most életre keltett hülye seprőnyelek ugrálnak benne szerteszét. Belép a boszorkánykonyhába, megragad egy őrült seprőnyelet s ide-oda hajtja vele a többit.

Az én fantáziámnak determinált logikája van, az övének akarata, amellyel kedve szerint alakítja, hajtja logikáját. S ez nem azt jelenti, hogy önkényes, hazug, logikátlan vagy valószínűtlen ez a fantázia; hanem azt, hogy a művészet, lélektan, logika és valószínűség határai nála addig tágulnak, ameddig fantáziájának heroikusan dühös akarata csak kinyomhatja, taszigálhatja őket. Én, mint a rómaiak, vésővel vájok nehéz alagutakat az események sziklatömbjében; ő a hegytetőről robbant. Én vitetem magam a mások életének árjával, ő szembefeszíti mellét az árral. Én elfogadok; ő küzd és kikényszerít.

Én, az árral úszva, néha hanyatt is fordulok s megjegyzek egy-egy zöld bokrot, piros-pufók felhőt; ő makacs, heroikus küzdelmében nem ér rá anatolefrance-ian, flaubert-esen gyerekeskedni metaforákkal: stendhali gőggel megveti a festegetést, egypár gyors és villanó jelzővel körüldobálja az alakot, mint japán bűvész a nőt tőrökkel és megy tovább. Mondataiban nem a határozók és jelzők kissé, elismerem, muzeális tarka érdekessége, hanem a villámló ige dominál. Nem elefántcsont-toronyban, hanem vágtató automobilban él. Nála minden cselekszik, mozog, siet. Panta rei. Más azt mondaná: «váratlanul elpirultam; akaratlanul is elpirultam»; ő egy, cselekménymagját még élénken éreztető, a belső küzdelmet, tépelődést igei erővel kifejező határozót vág az állítmány elé: «menthetetlenül elpirultam».

Én napban rózsáltatott vagy sötétben sejlő ujjaimon át pergetem le a finom vagy érdes homokot - mondanivalómat, az eseményeket - ő szemünkbe vágja, mint a számum. Az én kezem közben szép vagy szépelgő formákba hajlik, neki marokra szorított ökle villanását látjuk, ha látjuk.

Ez belső állásfoglalásunk az eseményekkel, az élettel szemben. De ezt a hallatlanul szubjektív és művészien önző állásfoglalást, mivel nem vagyunk lírikusok, természetesen, igyekszünk elleplezni: én az objektivitás tógáját, ő garabonciás felleghajtóját borítja rá. Én a realista részletrajzba menekülök, ő a naturalista nagy, á la Munkácsy ecsetvonások mögé. De nálam a sápadt könny, nála a bíbor harag gyakran átüt a tárgyilagosnak akart realizmuson, illetőleg naturalizmuson. Innen van az, hogy mindkettőnk írásainak van valami gyötrött jellege; van bennük valami szégyelt hősiesség, bennem a karját szisszenés nélkül égető Mucius Scaevoláé, benne a perzsák ellen rohanó Leonidásé. De istenments, hogy ezt valaki hősiességnek lássa: én hideg, ő sértődött közönyt mímelünk. Érdemes hősködni? Fölényes elme - mert ennek tartjuk magunkat - szégyeli ezt az egyetlen küzdelmet az élettel, a buta és szívtelen élettel, amelyet remegő agyunkkal és vonagló szívünkkel bombázunk hiábavaló, tehát a szájtátó tömegnek meg nem mutatandó hősiességgel. Így menekülök én a «mi közöm, hozzá?», ő a «mit bánom én?» stílusformuláréja mögé. Ezért csattog stílusom «maradozó csattanással», mint Ágnes asszony sulyka; ezért csattan az övé, mint a Heine-versben éjfélórán évszázak óta viaskodó két testvér kardcsapása.

Egy szóval, az élet - jelenségeinek és írói modorunknak gyökerében véve - buta gonoszságával engem elszomorít és meghökkent; őt felháborítja és izgatja.

Ez kitűnik témáiból is. Szívesen választ olyat, amelyen förgetegesen izgulhat, felháborodhat. Itt van a gesztenyeszín hajú bécsi bárónő (Néger c. novella), akinek szeme megakad egy szörnyű, visszafojtott vadságú, rohadt öreg ki négeren, akit az élet torz hérosszá pofozott. Betanulnak egy apacs-táncot együtt s mikor előadják a bárónő estélyén, a néger az utolsó figura végén megfojtja a nőt, ezt a női szépség és csábítás megtestesült meddő hiábavalóságát. De miért fojtja meg? - kérdezi az olvasó s a kritikus. Majdnem azt merném mondani, az író sem tudja, de érzi, hogy ennek így kellett lennie: az eldobott, megvetett élet (a bárónőé s azoké, akiket boldoggá tehetett, kellett volna tennie) torz maszkban (a néger) jelentkezik s elpusztítja, megöli (naturalistául: megfojtja) az élet cinikus tagadóját. Felháborító, izgató a néger gyilkos merénylete, de meg kellett fojtani ezt a hiábavaló pillét, akinek rendeltetése az éle megszépítése lett volna.

Itt van a Revolver. Szertehever egy mulatóhely asztalán, mint a buta és gonosz erőszakos halál modern szimboluma. Oly mindegy, hogy ki veszi kezébe, a fiatal arab nő, a férfi, aki egyedül ül két pezsgősüveg között, vagy a táncosnő. Mind a három el van jegyezve a halálnak, öngyilkosok is lesznek előbb-utóbb s oly mindegy (egyben vak eset mivoltában felháborító), hogy itt, ma éppen a táncosnő lövi magát főbe a megkaparított revolverrel, amely itt az egymásba omló életek szétválasztó megváltójaként «lép föl».

És Bogár Maca, aki hadjáratot indít szerelmese, a gazdag ember ellen, nem fogad el tőle pénzt s azt akarja, hogy önmagáért szeresse. A gazdag úr elhagyja, ő állja a harcot, amelyben egy barátnéja segíti. Végül visszajön a gazdag úr, de ő, Maca, már nem bírta tovább ezt az erőszaktételt a kurtizán-életen, a halálba menekült és - hát nem aljas ez az egész élet? - halottas ágya fejénél új viszony szövődik a gazdag úr és - a barátné között.

Jó, jó, aljas! De úgy is nézhetem, hogy Maca szerelme - hülye heroizmusát pénzt elfogadó szolgasággá korrigálva a kurtizán-élet szabályai szerint - tovább él a barátnéban; aminthogy a fiú apja ravatalánál (A halhatatlan érzés) «meggazdagodik egy érzéssel, amelyet eddig nem ismert, amely eddig apja birtoka volt» s megszereti azt a kis lotyót, aki miatt az apja elhidegült a fiától - mert az élet önmagában, bennünket, egyedeket pusztítva, él és alávaló, szomorú, de kikerülhetetlen, hogy némelyikünknek fel kell vennünk egy gazdátlanul maradt életet, néha előbbi vagy rejtett magunkét (A másik élet, A tolvaj, Az idő a gyilkos, A vér, Boldoghné, Marie, A nagyságos asszony), néha a másét (A halhatatlan érzés, Bogár Maca, Barátnők, Párizsba) és megriadva, tébolyultan, gyilkossá téve, megalázva, szégyenkezve, több-kevesebb tragédiával, de mindig drámaian tovább élni az élőktől független Életet.

Ez egyik (nem egyetlen!) központi gondolata Földi Mihálynak, az írónak. S e gondolat különféle változatait, árnyalatait, szinonimáit és ellentéteit bőven láthattuk a Szahará-ban, Az élet tolvajá-ban, A Halasi-Hirsch fiú-ban stb.

A műhely-titkokat kereső írótársat ebből a szempontból érdeklik az új kötetnek azok a novellái, amelyek egyszerűen egészen külön témájú realista novelláknak látszanak, de valójában «a másik élet»-gondolatot csökevényesen vagy még jobban kiterjesztve hozzák. Így a Vörös bor látszólag egyszerű naturalizmusa mélyén a bosszúálló (új árnyalat!) élet bujdokol. A Csillagok «a másik élet»-gondolatot kozmikus miszticizmusba szélesíti ki. A Place de l'Opéra! szinte zenei eszközökkel adja az egymásba gabalyodó életek vad és merész szimfóniáját. A Hűség a nem sikerülő élet-újraszövegezés miniatűrje. A Kaszá-ban a gyilkoló, illetőleg gyilkolható tárgy sorssá nő. A Gyűlölet ugyanarról az életromboló mozdulatról két temperamentum változatában írt novella-tanulmány. A Szem a halál-szuggerálás rejtelmének (a halál itt nem más, mint halkságban győzelmes tagadása a buta életnek) egy különös kapcsolatáról vázlat. A hatalmas az életek egymásbaolvadásának és szétválásának rajza. A Barátom az én kettéválását írja meg naturalista módon abban a pillanatban, amikor a megszokott világ hirtelen kicsúszik lábunk alól.

Igen, a megtagadott élet visszavág, lerázzuk magunkról, de újra ránk ugrik, s belénk ragad, mint a bulldog. Igen, az élet, a társadalom, a megszokás és a morál vezetékein rabságban ide-oda vezetett erő egyszer csak kivágja a biztosítékot - rövidzárlat. «Ellenállhatatlan erővel érezte, hogy eladta magát és hogy nem tudja folytatni tovább ezt az életet» - mondja A nagyságos asszony.

S egyáltalában - végezetül - hallgassuk csak, mily jellemző, mit mond az író s mit mondanak hősei, ha magyaráznak:

«A lényeg az, hogy nekünk embereknek nincs jövőnk. Csak multunk van. Az életünk néhány mondat s ezeket a mondatokat magunkkal hozzuk egy másik világból erre a világra.» - «Mint a lélek, mely testét keresi, alakokat öltöttünk magunkra, hogy nevetve elhajítsuk és visszameneküljünk boldogságunkba.» - «Hangja oly közelről hatott rám, mintha én magam beszéltem volna.» - «Valami rendkívüli szuggesztióval idomította, gyúrta, alakította át magát Heddához.» - «Felfedezték magukat és elvesztették azt az asszonyt, akit egy férfiért játszottak.» - «Mi nem vagyunk mi magunk? És vannak bennünk emberek, erők, hatalmak, akik erősebbek nálunk?» - «Alaktalan a vágy, melynek csak az ember keres formát.» - «Higyj az életben, melynek csak halálát láthatod e földön.» - «Tehetetlen anyaggá válik e percben, mely érzést örököl egy halottól.»

«És bezárul a kör, életnek és halálnak titokzatos, örök köre.»