Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ · / · LACZKÓ GÉZA: A MÁSIK ÉLET - A MÁSIK ÍRÓ

LACZKÓ GÉZA: A MÁSIK ÉLET - A MÁSIK ÍRÓ
I.

Földi Mihály új könyve (A másik élet. Franklin) van előttem. Földié, az íróé? Vagy Földié, a barátomé? Melyiké elsősorban? Nem tudom eldönteni és nem is akarom. Földi, az író, lett barátom; s barátomban érdeklődéssel figyelem az írót.

S most írok barátomnak, az írónak új könyvéről. Igen, mint barát és mint író fogok itt vallomást tenni rajta keresztül - magamról.

Hopp, már látom a rosszmájúak, a mások tehetségét a maguk tehetségtelensége mellé lerángatók gúnyos vigyorát: «Ezek a nyugatosok mind egymásról írnak. Pajtáskodó kritika!»

Hát erről akarok előzetesen pár szót mondani.

Először:

Ki írjon rólunk? Tán Császár Elemér vagy Bangha páter? Ám írjanak, vágjanak le, mutassák ki hibáinkat, erre, mint messziről figyelők, kiválóan alkalmasak. De el van-e intézve egy író azzal, ha tőle távoliak kipirosceruzázzák benne a hibákat? El lenne intézve, ha a pirosceruzának olyan tagló ereje volna, hogy suhintása nyomán irodalmi hullákká válnánk. De élünk. Könyveink jelennek meg s vannak olvasóink. Szóval, életjelenség vagyunk. S aki az életet nézi, minden jelenségével számolnia kell. Így velünk is. Le akarnak vágni? Tessék. De figyelmeztetem önöket mégegyszer: ezzel még semmi sincs elintézve. Az irodalmi prémvadászok, akik akadémiai mentéiket a mi bőrünkkel, szőrménkkel akarják díszíteni, nem sokkal jobban ismerik életünket, vágyainkat, céljainkat, mint az alaskai vadászok az ezüstrókákét. S még ha sikerül is közülünk egyet-kettőt leteríteni, a fajta ki nem irtható. Sőt, ha netán kiirtanának, amire nem sok a valószinűség, akkor se tudnák, mit irtottak ki.

S ha már így van, valakinek csak meg kell mondani, kik vagyunk. S ki mondja meg? Mi magunk. Joggal! Igen, semmi közünk a prémvadászokhoz s itt is egy ezüstróka beszél egy másik ezüstrókáról.

Láttam írói, ujságírói, emberi fejlődését. Tíz év óta látom. Utaink hol párhuzamosan, hol egymásnak futottak s már három éve időnk legjavát két szomszéd íróasztal mellett töltjük. S ahogy Théophile Gautier barátjáról, Baudelaire-ről és Maupassant rokonáról, Flaubert-ről többet tudott mondani, mint teszem Wagner Beethovenről, vagy Eötvös József Petőfiről, magam is többet konyítok a Földi-problémához (minden író egy, relativitási törvénye felfedezésére váró külön világ; probléma), mint például Horváth János vagy Baros Gyula, akik csak nyomtatásban ha találkoztak vele.

Nekem tehát elméleti jogom van a barátom írói mivoltáról írnom. De irodalomtörténeti kötelességem is. Mint ahogy kötelessége volt Révész Bélának megírni könyvét arról az Adyról, akit jobban ismert, mint Ady Lajos, ami az Ady-öcs könyvéből mindennél nyilvánvalóbban tűnik ki. Verlaine-nek is joga és kötelessége volt megírni sorozatát az Elátkozott költők-ről, barátairól és irodalomtörténeti osztályosairól.

Másodszor:

Örömem is a barátomról, itt éppen Földi Mihályról írnom. Na, disztingváljunk! Örömem lenne Marcel Proustról is írni, bár nem barátom, de olyan rokonszenvvel, szeretettel és lázas érdeklődéssel fogtam valami 16 kötetes regényének olvasásához, hogy már a negyedik kötetnél barátjának éreztem magam, megvettem életrajzát, egy félnap mulva tudtam eszejárását, szokásait, mániáit, pályája küzdelmeit és sikerét, tudtam, hogy ki utasította először vissza «A vesztett idő nyomán» első kötetét s hogy remek, elegáns bundájáról mindig hiányzott egy gomb. Akribeiával, studiummal belerágtam magam ebbe az egyoldalú s mégis teljes barátságba s most már úgy írhatok róla, mint legjobban ismert barátaim bármelyikéről. Szeretettel. Tudniilik, a műitészethez, kritikai tagló-gyakorlatokhoz elég a könyvet figyelemmel elolvasnom. Amit nem értek belőle, ami nem egyezik máshonnan szerzett vagy átvett vélekedéseimmel, azt egyformán mind hibáztatni fogom. (Nagy kérdés még, hogy meg merem-e írni, hogy amit értek, ami eleve elhatározásommal összhangban van, az jó.) De egy író, egy könyv lényegét megfogni és kifejteni csak az tudja, aki szeretettel s nem pirosceruzával indul az író felé.

És mennyivel könnyebb a helyzetem Földi Mihállyal szemben, mint Marcel Prousttal. Számtalan vitában, dühös vagy csöndes éjszakai vitatkozáson megismerhettem minden árnyalatát világszemléletének. S mire még kíváncsi vagyok, egyszerűen megkérdem tőle.

S nagy öröm egy jó ismerős agyába benézni, elmondani, mit láttam benne. Ha egy gondolat-villanásig látott lány alakja annyira megfog, hogy novellát írok róla, miért ne írhatnék egy essait? nem, regényfejezetet barátomról, az íróról. Regényírói megfigyelésem, a világ jelenségeivel együtt dobbanó szívem játéka ez is, az is. Most inkább vegyem elő egy egész ismeretlen kortárs könyvét, a vélemény-nyilvánítás e formáját és mondjak véleményt egy ismeretlen világ véleményéről? Lehet ezt is, de nem sok értelme van. És fáraszt. Engem határozottan untat. Én nem kritikát, hanem eszmékkel labdázó újabb novellát írok a megbírált novelláról.

Én örülni, gyötrődve vagy lelkendezve lázban égni akarok írás közben. Nekem az írás védekezés a részvétlen Kozmosz gonoszsága ellen, és lélek-bányászás. Hogy a csudába hatoljak egy lélek mélyére egyetlen könyvön át, amikor mit sem tudok az íróról, a körről, melyben él?

Ezért írok a barátomról, ilyesekért írunk mi egymásról.

És Földi Mihályról ezeket írom: