Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ

SCHÖPFLIN ALADÁR: MÓRICZ ZSIGMOND: ARANY SZOKNYÁK
Athenaeum-kiadás

«Történelmi melódiák» az alcíme Móricz új könyvének. Ha jól értem, ezzel azt akarja kifejezni, hogy a történelemnek a zenéjét keresi, a történelmi alakoknak, tényeknek, helyzeteknek nem a matériabeli részét, hanem az érzelmi rezonálását. Voltaképpen a férfi és nő viszonya, a szerelem változatai történelmi jelmezben, ahogy ez a mindenkor egy és egyforma dolog a történelmi alakok és helyzetek tükrében az író képzelete elé tűnik.

Ebből következőleg azonban a történelmi anyag irodalmi feldolgozásának más módját alkalmazza Móricz művészete, mint amelyet a romantikus történeti elbeszélés megállapított s amelyet a történelmi regényírók azóta is használtak. Neki a történelmi anyag nem keret, amelybe egy modern író gondolatait és elképzeléseit helyezi, nem dísz, amellyel fölékesíti magát és még kevésbé a jelenkorra alkalmazható politikai tanulság, hanem tükör, amelyben az ezer változatú és mindenkor egyfajta emberi indulatok és ösztönök játékát figyelheti. Neki, aki az élet dolgait, az ősösztönökre szereti visszavezetni, itt is az a fontos, hogy az embernek olyan legősibb ösztöne, mint a szerelem, hogyan szineződik abban a tükörben, melynek fénylő lapját rég elmúlt századok különleges, a maiaktól eltérő életformái és embertípusai csiszolták. Ennek megfelelően elsősorban elveti azt az általánosan vallott felfogást, hogy a régi, primitívebb korok ösztönei és indulatai primitívebbek, komplikálatlanabbak voltak a maiaknál. Az ő felfogása szerint akkor is, mindig megvoltak ugyanazok a komplikációk, az indulat forrpontján akkor is annyi százféle érzelmi tényező asszociálódott az emberben, legfeljebb másféle szavakban, másféle gesztusokban nyilvánulva, mint a mai civilizált embernél. Ez nem annyira történet-filozófiailag, mint inkább irodalmilag új szemlélet, mert eddig még egy magyar író sem merte alkalmazni, valamennyien többé-kevésbé megmaradtak a romantikus történelmi szemléletnél, aminthogy a mult század középi magyar klasszikus kor romantikája legerősebben a történelem-szemlélet terén érezteti ma is a hatását a magyar közgondolkodáson. Móricz itt ugyanazt tette, mint a parasztélet ábrázolásában: félretette az a rousseaui emlőkből táplálkozó hagyományt, hogy mennél primitívebb a kor vagy a társadalmi réteg, annál primitívebb, kevesebbrétű és idillikusabb az érzésvilága. Szerinte ez legfeljebb ha a kifejezés formáira vonatkozhatik, a lényegben az emberi érzés, az ösztönök harca az ember lelkében nem változott az évszázadok folyamán s a parasztember vagy a műveltségben primitívebb elmúlt századok embere ép úgy képes a legtöbb rétű érzelmi komplikációk átélésére, mint a ma embere. Sőt mivel amazoknál az indulat közvetlenebbül, a kultúra selfcontroljától kevésbé korlátozva mutatkozik, az érzelmi komplikációk jobban is felmutathatók. A kultúrfok vagy az időpont csak szinező elem, amennyiben ugyanazon indulatok kifejezésébe a környezet, életmód, élettapasztalat más tényezői asszociálódnak. Ezzel azonban Móricz egy nagyon nehéz feladatot vállalt: a történelmet nem kívül, dekorációk formájában, hanem az emberek gondolatszineződésében alkalmazni, számolni mindig a mienktől eltérő élettapasztalatukkal, tudomásukkal, mindennemű asszociációikkal. S külön élvezet nézni, hogy ezt a nehéz feladatot milyen bravúros biztonsággal oldja meg.

Hogy ez a történelem-szemlélet nem későbbi pályájának, s írói tapasztalatának hordaléka, hanem életfelfogásának mélyeiből kiforrott, az írói pályára már indulásakor magával hozott ős-gondolataiba torkollik, azt meggyőzőn bizonyítja a Fortunátus című háromfelvonásos dráma. Ifjúkori műve ez Móricznak és már megvan benne történelem-szemléletének lényege. Még nincs meg az ábrázolás föltétlen biztonsága, néha még modern hangok elegyednek a mohácsi vész korabeli emberek beszédébe és gondolkodásába, de ott, ahol a dolgok lényege rejlik, ugyanazt a Móriczot találjuk, mint a mai írásokban s találunk már nem egyszer teljes biztonságú megoldásokat. S ez a dráma témailag is közel áll Móricz ifjabbkori munkájához. Az asszonyfaló Fortunátus közeli rokona - 16. századi zsidó eredetű zászlósúr létére - a modern paraszt Túri Daninak. Mind a ketten abból a férfi-tipusból valók, amely ellenállhatatlan sexuális hatással van a nőkre, magához vonzza őket, tobzódik bennük csillapíthatatlan éhséggel és általuk jut romlásba. Emellett mind a ketten magasan felette állnak környezetüknek. Túri Dani paraszt-intelligenciájával és társadalmi helyzete mértékeit túlhaladó tehetségével, Fortunátus ősi zsidó kultúrán kifejlett idegrendszerével és hajlékony elméjével. S a két alapmotívum kapcsolódik egymással: azért hatnak olyan erősen a nőkre, mert mások, exotikusak, különbek a környezetüknél s azért van bennük az asszony-éhség, mert környezetük gátjai csak ebben a formában engedik nekik kiélni nagy dolgokra hivatott természetük teljességét. Ahogy ezeket Móricz a Fortunátus-ban érezteti, ahogy például a Fortunátusnál tisztelgő zsidókat beszélteti, keleti páthoszú és mégis ravasz, minden szót meggondoló nyelven, az egyfajtájú emberek összevillanó észjárásával, ahogy aztán a barbár Drághffyt szembeállítja a testi és szellemi kultúrától szaturált zsidó főúrral, nemcsak szavaik tartalmában, hanem a hanghordozásukban is szüntelenül érezzük a két ember közötti roppant különbséget. Ezekben a részletekben a drámai formát kereső fiatal Móricz már egészen biztosan elárulja a leendő mestert, a szenvedélyes emberlátót. S ahogy a dráma végén megcsendíti a melancholia nála ma is ritka hangját, mikor Fortunátus meglátja a saját közeledő öregségének az arcát a cselédlány nyers visszautasításának tükrében - ezzel egy titkos húr szólal meg, amely alighanem ezután fog még majd zenélni Móricz dús hangszerén.

A belső komplikációk rajza dolgában különösen érdekes Az alvó oroszlán című kis drámai költemény. Mindjárt a bekezdése: Mátyás király vesztett csata után egyedül menekülőben betér a favágó házába s a favágó feleségével beszélgetni kezd, szállást kér tőle. Ez a beszélgetés a legegyszerűbb szavakkal folyik, de különös, súlyos dolgokat mondanak, melyek egy szempillantásra feltárják a favágóné szinte vademberien egyszerű világát. Kérdi a király: mért ütne agyon az urad? A favágóné felel: Mert nagyobb nálad. Fiatalabb. Erősebb. - Aztán tovább: a király a feleségéről beszél s azt mondja: szerelmes vagyok belé. A favágóné csodálkozva kérdi: hát nem feleséged? - Azért lehetek bele szerelmes, - mondja a király. - Minek, hogyha mán parancsolsz neki? - Csakhogy ez olasz asszony. Ez egy olyan asszony, aki mindennap új szerelmet kíván. Ezt mindennap meg kell hódítani, - felel a király. Ezekkel a szavakkal meg van érintve a darab témája, - ami történik, a favágó hazatérése, Mátyás különös álma, melyben fantomokként elébe tünnek összes királyi és emberi gondjai - ez mind szín, járulékos dolog, a lényeg Mátyás vívódása Beatrixszel, amely mindenhova, álmába is elkíséri: a férfi megalázottsága az asszony előtt, akit vad ösztönnel szeret, akit nem bír sem magáévá tenni, sem elhajítani, aki nem adja meg neki a kívánságát, nem szül neki gyermeket, akit bősz gyűlölettel gyűlöl s akitől nem tud, nem is akar szabadulni. Móricz finom kézzel bontogatja ki ezt a magvat a király izgatott álmának jelentéseiből s a végén ott áll előttünk egy ember, aki Mátyás király. Az egész kis darab nagyon jellemző Móriczra s az ő módszerére, amint a szavak és gesztusok fokain át egyszerre lejut az ember legmélyebb, legnagyobb dolgáig s ezt megmarkolva kiszakítja vele az alak egész lelki képét. A formája is Móricz drámai formakeresésének különösen érdekes példája, merész, eredeti, konvenciókat szétrobbantó és mégis drámai.

Hogy szinpadi előadásra eddig nem került, azt nem lehet másnak tulajdonítani, mint hogy a szinház mai vezetőiben nincs elég merészség és invenció szokatlan, a mindennapi sablonokon túlmenő feladatok vállalására. Lehetetlennek érzem, hogy egy Móriczéval arányos bátorságú rendező ne tudná megtalálni annak a pompás feladatnak a megoldását, melyet ez a kis darab kínál. De hogy A fejedelem tánca és a Karácsonyi prezent című kis daraboknak se volt még módjukban kipróbálni szinpadi életrevalóságukat, azon csak csodálkozhatik az ember. Ezekben semmi különös rendezői nehézség sincsen, a szokásos eszközökkel bízvást előadhatóak s olyan szinház, mely a magyar múlt szinpadi felelevenítését programmpontjai közé sorozza, két kézzel kellene, hogy kapjon utánuk. Móriczot folyton foglalkoztatja a dráma és szinpad problémája, a mai szinház konvencióiba beletörni, sem beilleszkedni nem tud és nem akar, új, önmagára szabott formát keres váltig, - előbb-utóbb meg is találja, ha a szinpad a segítségére jön. A magyar szinházi politika nagy mulasztása, hogy félénkségből, az anyagi kockázattól való irtózásból, a merész invenció hiányából nem nyujtja oda a segítő kezet annak az írónak, akinek a szinpadhoz való vonzódása a magyar dráma legnagyobb reménye.