Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · TURÓCZI-TROSTLER JÓZSEF: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ "ÚJ VERSEI"-HEZ
Az expresszionizmus elhárításból, tagadásból és ellentmondásból született, s amíg élt, egy pillanatra sem vetkőzte le származásának ezt a negatív jegyét. «Az impresszionizmus a pillanat művészete volt. Szilánkot szilánkhoz, részletet részlethez illesztett. Nem voltak kozmikus távlatai... A futurizmus új részleteket ígért, de valójában még egyszer összetörte az amúgy is részekre tördelt érzékelhető felszint. Az expresszionizmus ezzel szemben világérzés és világforma... A szellem tagadja a természet pozitivizmusát, fölényét, objektív megváltoztathatatlanságát, kételkedik igazságában, harcot kezd a mechanizálódás, az anyag öncélja, a pszichologizmus, az analízis, a reális atómok zsarnoksága, a hétköznapok fizikája, áhítatnélkülisége ellen... Az expresszionista világképe intuición alapul s nem tudáson. Állandó feszültségben, lelki fehérizzásban ég. Ő az emberiség lelkiismerete, a szellem forradalmasítója, az ember istenrokonságának prófétája. Mindenütt kozmikus életértékeket lát, mindent az örökkévalóság látószögéből néz. Láthatóvá teszi a láthatatlan világot. Nem érdekli csak a tiszta emberi tartalom. Utópisztikus világokat teremt a semmiből. A dolgokat kifejti reális testükből, hogy megszólaltathassa a lelküket. Az egyént típussá, egyetemes emberré, emberiséggé tágítja. Nincsen többé kerülő út, marasztaló, tagadó lélektani elemzés. Kozmikus érzése a tárgyak mértéke. Szánalom, vallás mind csak töredék. A művészet állomás az istenhez vezető úton. Csak egy egész van: az oszthatatlan világ látomása. Az álhalott eltemetett misztérium újra él...» Egyik irodalomtörténeti kisérletemben így láttam és így próbáltam körülírni az expresszionista költészet lényegét. Csakhogy az expresszionizmus alkotó ereje nagyobbnak bizonyult teremtő programmokban, ígéretekben és utópiákban, semmint pozitív teljesítményekben. Minden első szava etosz, minden második szava Európa, minden harmadik szava kozmosz volt; módszere az eksztázis, végső célja a szellem. Új embert ígért, de csak átfestette a régit, új szintézist, de még csak jobban összetörte a valóságot, új isteneket ígért, de csak bálványokat adott, egyetemes átszellemítést ígért, felszabadulást az anyag tirannisza alól, de egyfelől az intellektusra bízta ezt a munkát, másfelől csak politikai vezércikkek, lexikonok, tankönyvek, filozófiai rendszerek, szaktudományok tartalmát szívatta fel a nyelvvel, amelynek sietett már előbb fényét és vérét venni. Egyébként is alig ismerünk irányt, amelynek olyan szegény, elvont geométriai nyelvképzelete, olyan könnyen elsajátítható s utánozható terminológiája lenne, mint az expresszionizmusnak. (Itt természetesen nem a nehány kezdeményező franciára s alkotó németre gondolunk, hanem a nemzetközi átlag-expresszionizmusra.) - A naturalizmusnak nem volt isten- és csoda-hite, nem volt metafizikai célkitűzése, de viszont szilárdan állt a földön, hitt a tudás, a haladás, az eredendő emberi jóság, az emberi szolidaritás érzésének megváltó erejében, az expresszionizmus a szellem és isten, az egyes ember és egyetemes emberiség unio misztikájának érzelmes kultuszává lágyítja ezt a heroikus és optimizmusában alkotó hitet.
Az expresszionizmus súlyos ellentmondásba kerül a maga programmjával, amikor feláldozza a formai zártságot, hogy megmentse a lényeget, szabadjára bocsát minden gondolatot, minden spontaneitást, hogy követhesse a végtelent, hogy zavartalan, akadálytalan összefoglalhassa a valóság heterogén elemeit. (Itt természetesen nem a szemmel ellenőrizhető metrumról, ellenőrizhető kötöttségekről vagy kötetlenségről van szó, hanem ellenőrizhetetlen ritmusról, megmérhetetlen belső nyelvalakról. Ebből a szempontból pl. Hölderlinnek atektónikus áradó ódái zártabbak, mint az impresszionizmus nem egy hermetikusan zárt verse.) - Aforma, a rím nem közömbös, véletlen vagy dekoratív elem, hanem élettartás, világnézet hordozója és kifejezője. Amikor a germán alliterációt felváltja a középrím, majd a sorvégi rím, amikor a XVIII. században Klopstock száműzi a rímet, ezek mögött a látszatra tisztán technikai újítások mögött szellemi megrázkódtatások, nemzedékek hely- és funkciócseréje állanak. A minden ízében szintetikus középkor szinte sohasem vét a forma etosza ellen, kései örököse a barokk pedig egy új szimbolika és misztika szolgálatába állítja a rímet. Aztán: a vers és próza különbségének nem a ritmus ellenőrizhető, szabályozott vagy szabályozatlan volta a leglényegesebb kritériuma. Az igazi belül-is-vers ritmusa szintétikus természetű, a prózáé analitikus, logikai jellegű, a prózának tett minden belső engedmény, a belső nyelvalak sérelme, lazulása tehát a logikai elemet erősíti, az analízist segíti uralkodó érvényhez. Az elvont logikai felszinnek, az elszigetelt atómnak is lehet zenéje, ez a zene is ölthet ha nem is szimbolikus, de legalább allegórikus lírai testet, - de akkor viszont mi lesz az expresszionizmus programmjával, amely szellemet gondol, de mire eljut a nyelvi kifejezésig, elárulja ezt a szellemet s a logikára ruházza a funkcióját?