Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · ILLYÉS GYULA: SZÜLŐFÖLDEM

ILLYÉS GYULA: SZÜLŐFÖLDEM
VI.

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirosította arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra,
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:

Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szívedobogását,
A híg szélben hajam örömömben majd kivirágzott.

Talpammal tréfált a drága föld, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!

S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.

Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett

- Ej, meglepni őket, - gondoltam - megfejni, nem volna rossz dolog,
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,
De ekkor már a vidám hegy csúcsára értem,
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.

Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban,
S kiáltott kiáltott háromszor felém,
- Hej, kócsag! - feleltem - hagyj békiben engem,
Fiatal vagyok én, ezután csak kedvesemnek élek!

Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet

Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ide ér a nap... de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.

Így láttál volna kedvesem! A kis dombok szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok; szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekingettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.

Ezt álmodtam, s ilyeneket; lombsusogást s szavakat, oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket,
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,
Közönyös eső verte odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.