Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám · / · SZINI GYULA: JÓKAI
- Szeress, szeress!... és a többivel ne törődj! Anyai átok, baráti átok nehezedik ránk. Hazánk fölé is sötét felhők gyülekeznek. Színaranyból kell lenni a mi szerelmünknek, hogy se az elemek dühöngése, se az idő vasfoga ki ne kezdhesse.
A huszonhároméves regényíró és a harmincegyéves tragika már mint új házasok döcögnek sváb szekeren Pest felé. Micsoda nászút! Viharos felhők Pest fölött! De ezekben a felhőkben oly viharok magva rejlik, amelyeknek nem örülhet semmi házaspár, sem költő, sem szinésznő.
A fergeteg mint valami szörnyű fekete rém nyujtja karmait a város, az egész ország fölé. Ez már a háború réme.
Független, felelős minisztérium? Az 1848-iki törvények szentesítése? Csupa játék, magyar délibáb, amelyet a vihar el fog söpörni. Bécs titokban a rácokat izgatja föl a magyarok ellen.
És ebben a kénköves, puskaporos hangulatban a magyar hazafiak egymást gyanusítgatják. Petőfi Jókai távollétében mégis kiadta Vörösmarty ellen szóló költeményét. Jókai magában az «Életképek»-ben tiltakozott Petőfi eljárása ellen.
Szíveik már rég egymás ellen fordultak. Szakításuk most már nyilvános, végleges lett.
Nem is találkoztak többé az életben, csak egyetlenegyszer - talán.
Nemsokára Kossuth lángszava toboroz az Alföldön magyar ujoncokat. Ki fizet elő ilyenkor az «Életképek»-re? Ki jár a Nemzeti Szinházba? A huszonhároméves regényíró a mézeshetek után már kénytelen otthagyni boldogsága új fészkét és ott jár Kossuth mellett az Alföldön, mint toborzó, szónok.
Szükség van minden magyar emberre, aki kardot vagy legalább is kaszát fog az ellenség ellen. Rózsa Sándor, az alföldi haramiavezér a Tisza egyik zsombékos részén tanyázik és onnan küld Kossuthnak levelet, hogy a magyar szabadság ügyéért kész harcolni és szabadcsapatot alakítani. Kossuth Jókait küldi hozzá...
*
Járatlan utakon, szigetecskéről szigetecskére bekötött szemmel vezetik a zsiványok az ifjú regényírót. Orrával érzi a Tisza illatát, a fekete parlamentair-kendő alatt is érzi a feje fölött magasan ragyogó csillagokat, ezeregyéji Ali baba meséjéből eszébe jut a negyven rabló, mese és valóság játszik most vele.
Konok, rideg, pénzéhes ember a haramiavezér, nem pedig széplelkű briganti, amilyennek a nép képzeli. Vagy talán a dac, a keserűség már egészen kimarta szívét. Vagy lehet, hogy gyűlöli azt a kaputos embert, fiatal ficsurat, aki pénzt igér neki, de nem hozott magával még rézgarasokat se.
A régi dac, gúny azért csak ki-kitör belőle:
- Író az úr? Nohát akkor kezet foghatunk, mert egyforma a mesterségünk. Én is meg tudom úgy lepni az embereket, mint az úr. Akkor ugrok ki eléjük az országútra, amikor a legkevésbé várják. Ha magános kastélyt támadunk meg éjjel, azt előbb jól kieszeljük, kimódoljuk, mint az úr a «román»-jait. Aztán ha a pandúrbiztos elé kerülünk, hát össze kell szednünk az eszünket, hogy kivágjuk magunkat a csávából! Fiatalabb koromban megfogtak egy idegen ló hátán. Akkorákat hazudtam a csendbiztosnak, hogy meg is sajnált és még ő adott nekem egy csikót a magáéból...
A betyárvezér elmosolyodik a hosszú bajusza alatt és keményen kimondja:
- Hazudság mindkettőnk mestersége.
*
Ágyúk dörögnek, Windischgrätz herceg «lázadókkal nem alkuszik», seregei Pest felé hömpölyögnek. A kormány Debrecenbe menekül.
Szolnok felé az országút tele van szekérrel, kocsival, megriadt családokkal. Aki teheti, összekapkodja hordozható holmiját, pénzét és követi Kossuthot.
Jókai és Laborfalvy Róza is a menekülőkkel tartanak. Ez az ő igazi nászútjuk. Szilveszteri időben rohanni havas országutakon, ismeretlen városok felé, fészerben hálni, szalonnát és kenyeret vacsorázni, meg nem állni soha, örökké rettegésben élni, útközben égő falvakat látni!
A rajtuk való ruha és száz forint minden vagyonuk. A száz forintot Pálffy Albert írótársától vette kölcsön Jókai. Komáromba hiába fordult volna segítségért: anyja még az örökségéből is kitagadta.
*
Debrecen a felfordulás, zűrzavar, kapkodás, ármánykodás tanyája. A belügyminisztérium: egy gyalulatlan asztal, a pénzügyminisztérium szintén. Kossuth bankóprése buzgón gyártja a pénzt, de a civis bizalmatlanul fogadja vagy el se fogadja a bankót, amelyet a friss nyomdafesték szaga árul el.
És még ebben a földönfutó nyomoruságban is két párt van ősi magyar szokás szerint. A mérsékeltek pártja, amely a békét akarja Nyáry Pállal az élén és a késhegyig menő harc, a köztársaság hívei Madarász Lászlóval az élükön. Jókai már régóta barátja Nyáry Pálnak és neki köszönheti, hogy a hivatalos «Közlöny» szerkesztőjévé nevezik ki.
Ez némi fizetéssel is jár, amelyre már égető szükség van. Pálffy Albert száz forintja már régóta elfogyott. Hozzá még a Madarász-párt lapjának Pálffy lett a szerkesztője, égő gyűlölettel fordul a Nyáry-párti Jókai ellen és lapjában - követeli vissza a száz forintját.
A szerkesztői állásra azért is szüksége van Jókainak, mert ezekben a vérzivataros időkben egyre többen kérdezik tőle:
- Hát ön fiatal, egészséges ember létére itt van? Miért nincs a harctéren?
Március tizenötödikének másik hőse, a forradalom és szabadságharc dalnoka már elúnta az ilyen kérdéseket, kardot kötött és a harctereket járja.
Hiszen ott dől most el igazán az ország sorsa.
Ilyen időkben ki kíváncsi a legszebb magyar költeményekre vagy a legizzóbb fantáziájú magyar regényekre? Az egyetlen zene, amelyet a fül eltűr, az ágyú és puska. Karmesterek pedig a hadvezérek, akik - sajnos - nem összhangra törekszenek, hanem mindegyik a másikat szeretné túlszárnyalni.
Írótollnak mi hasznát lehet venni ilyenkor? Jókai a «Közlöny»-ben Nyáry Pál sugalmazta mérséklő és békepárti cikkeket ír. Rögtön kész a vád ellene, hogy tollát megvásárolták a németek. A vádat még Klapka tábornok is elhiszi és hangoztatja, úgyhogy Jókai kénytelen elküldeni cikkeit a maga igazolására annak a zseniális vezérnek, aki legtovább bírta a harcot és mint Komárom oroszlána vonult be a történelembe.
Nyáryék se maradnak adósak és Jókai a «Közlöny»-ben megvádolja Madarász László rendőrminisztert, a köztársasági túlzó párt vezérét, hogy - gyémántokat lopott.
Madarász hatalmas ember, a rendőrség a kezében van, Kossuth is inkább vele rokonszenvez és Jókai Mór élete nagy veszedelemben forog.
Egy pillanatig fölmerül előtte a harctér látomása és Petőfi!... Ha már meg kell halnia, inkább dicsőn haljon meg, mint hogy leüssék valami debreceni sikátorban vagy börtönben pusztuljon el, ahová Madarász László fogja vetni!
A gyávaság így csinál hősöket?...
Jókai elméje mélyen szánt: hősiség és gyávaság pontosan le vannak mérve az ő finom elméjében és ha kék szemével oly ártatlanul, gyermekien néz a világba, bölcsességét akarja talán leplezni. Hiszen ő írta ezt a Nincsen ördög-ben: «Minden háború a kalamárisban készül.»
Laborfalvy Róza véleménye ez volt:
- Itt kell maradnod és férfiasan szembe kell nézned ellenségeiddel. Mert távozásodat szökésnek fogják kikiáltani és ők maradnak felül, te pedig keresheted a becsületedet, amelyet senki se fog elhinni.
Jókai és Madarász László harca váratlanul a rendőrminiszter bukásával végződött. Voltakép sohase derült ki, hogy Madarász csakugyan lopott-e gyémántokat, de a gyanu annyira ránehezedett erre az emberre, akinek rengeteg sok ellensége volt, hogy Kossuth szabadulni akart tőle és elejtette.
Kossuth ebben az időben maga is gyanusításoknak volt kitéve. Azt hiresztelték róla, hogy a magyar koronát azért vitte magával Debrecenbe, mert magyar királynak akarja magát megkoronáztatni. A zavaros időkben ez a mendemonda különböző változatokban hihetetlenül elterjedt az országban és talán ez volt az oka, hogy Kossuth elhatározta a Habsburg-ház detronizálását és a köztársaság proklamációját.
A debreceni trónfosztó gyűlés után Nyáry Pál kilépett a kormányból. A «pennája», Jókai Mór azonban Kossuthot követte és a köztársasági eszme harcosa lett. Ez volt első feltünő politikai pálfordulása, amelyet később ki is használtak ellene.
*
Budavárát a magyar honvédek visszafoglalták.
Még egyszer kisütött a nap a magyar rónán. A csüggedőkbe új életet öntött a győzelem. Pest ismét megélénkült. Jókai és Laborfalvy Róza is Pestre siettek. De ez a Pest már nem volt a régi.
Henczi bombái nyomot hagytak a házak falán. A háborús hónapok, az örökös rettegés pedig kishitűvé tették a pesti polgárt, aki nem tudta többé visszanyerni március tizenötödiki lelkesedését, önbizalmát és rugalmasságát.
Azon a banketten, amelyet a budavári diadal örömére rendeztek a Nemzeti Múzeum nagytermében, már az új háborús korszak emberei vitték a szót. Aranygalléros tisztek, miniszterek, képviselők, szóval a hivatalos és forradalmi Magyarország ült az asztalfőn. És valahol hátul, az igen tisztelt, de névtelen honpolgárok közt ült Jókai és Petőfi. Nem néztek egymásra, úgy tettek, mintha nem is ismernék egymást.
Pedig talán ugyanaz a gondolat markolta meg lelküket.
Eszükbe jutott az az esős tavaszi nap, amikor ugyanennek a múzeumnak a lépcsőjéről ők ketten indították el a magyar forradalmat.
Hogy rohannak az események! Mily hamar felednek az emberek!
Jókai egyszerre csak felállt. «Ki ez?» kérdezték a tábornokok egymástól. «Ach, ein Skribler!» mondták a régi osztrák ármádia tiszteiből magyar vezérekké magasztosult harcfiak, akik lőporfüsttől még most is égő szemükkel nem igen értek rá olvasni.
És Jókai szólt:
- Iszom azokra a hősökre, akik még csak ezután fognak elesni!
Szavait az a néma, hideg csönd követte, amely kijár a rosszul alkalmazott ötleteknek. Ki hall szívesen a halálról ott, ahol az emberek sorait nagyon is megritkította a dicsőség? És ki mer a bizonytalan jövőbe tekinteni, amelyben még sok hős fog elesni?
Jókai leült, de az asztalon át egy kéz és egy pohár nyúlt feléje.
- Köszönöm, hogy poharadat... reám köszöntötted.
Petőfi volt.
Ez volt utolsó találkozásuk az életben.
*
És aztán az összeomlás.
Mint valami elemi csapás, árvíz, sáskajárás önti el a szabad magyar földet Paskievics hadserege. A nyers természeti erő győzelme ez a szellem, a tehetség munkája fölött.
És még ebben a szörnyű pillanatban is két lángelme néz egymással farkasszemet: Kossuth, a politikai és romantikus múzsa világraszóló költője és Görgey, a hideg, katonai mathematika lángesze. Tűz és víz.
Az egyiknek jelszava: «Minden poklokon keresztül!»
A másiké: «Menteni, amit még menteni lehet.» Görgey leteszi a fegyvert és Kossuth, mielőtt örökre elhagyná ezt az országot, feléje küldi az üzenetet, átkot: «Áruló!»
Két lángelme nyitotta meg ezt a korszakot: Jókai és Petőfi. Két lángelme rekeszti be: Kossuth és Görgey.
*
A Szellem harca volt ez a Nyers természeti erők ellen. Az Emberi Jogok harca a Sötétség ellen.
Nem csoda, hogy az összeomlás aztán megrendítette az emberekben a hitet, az emberiség jobb jövőjében való bizalmat. Akadtak elborult, elkeseredett elmék, akik a halálban kerestek menedéket a lesujtó, kiábrándító valóság elől. Molnár József, Jókai egykori ügyvédprincipálisa, a forradalmi vészbíróság elnöke Jókai szemeláttára röpített golyót megőrült agyába...
És uttalan útakon, álruhában menekül a magyar szellemi tábor szine-java.
Jókaira is a kötél vár, ha elfogják.
Városról városra bujdosik. Álruha, álszakáll, elferdített beszéd: mind csak azt a célt szolgálja, hogy megmentse puszta életét. Érdemes-e? Életének e két legnagyobb, legszebb évében végeredményben mindent elveszített: anyja szeretetét, legjobb barátja barátságát, eszméiben való hitét. Mint hontalan bujdosó kóborol az édes hazájában.
Csak egyvalaki van, akihez még ragaszkodnia kell: a hitvese.
És százszor is, ezerszer is visszatér ehhez a gondolathoz: élnie kell Róza miatt.
A huszonhároméves ember szerelme nem könnyelmű fellobbanás volt. Puritán házban született, nevelkedett föl, ahol a szerelmet a házasság előszobájának tekintik és a «feleség» szónak valami egészen mély, egész életre szóló erkölcsi tartalma van.
Az ilyen embert is «érzékei» vezetik első sorban, mint minden embert, sőt még jobban, mint mást. Menthetetlenül és halálosan beleszeret valakibe az érzékein át. De igazán szeretni csak akkor kezd, ha az élet ezerféle próbáján át megismeri asszonyát, fölismeri hibáit és értékeit, végül megelégedetten állapítja meg, hogy érzékei helyesen vezették: megtalálta azt a nőt, aki hozzá való, akihez hű lesz, amíg él, szóval akinek most már nyugodtan és bátran mondhatja: feleségem!
A forradalom, a háború pesti és debreceni napjaiban mutatkozott meg csak igazán Laborfalvy Róza minden asszonyi kitünősége. Tudott szenvedni, nélkülözni, apró házi gondokkal vesződni, menekülni, futni férjével együtt. Jókai sok tekintetben - az élet és az emberek megítélésében - gyermekien és zseniálisan naiv. Talán nem is tudja, milyen az emberi rosszaság, gyarlóság. Fél tőle, mint azoktól a mesebeli gonoszoktól, akikről dajkái meséltek. De félelme túlzott és nem áll biztos alapon. Gyűlölete könnyen nyaklik át szeretetté. Akárhányszor megteszi, hogy félelmetes ellenségének, ha ő kerül felül, még ő tesz szívességet, mintha szíve el se bírná a tartós és feneketlen gyűlöletet.
Laborfalvy Róza ridegebb, keményebb, tapasztaltabb. Azok közé a nők közé tartozik, akik maguk törtek maguknak utat a szinfalak intrikus világában, ahol különb drámák, vígjátékok és tragédiák zajlanak le néha, mint amilyeneket elől a szinpadon játszanak. Róza tapasztalatai, akaratereje, az emberekkel való bánnitudása szerencsésen egészítik ki Jókai regényes, könnyed, könnyelmű jellemét.
És most már kétségtelen, hogy szereti Jókait a hervadó nők szerelemösztönével, megújhodásával, rajongásával, szinte anyásan. Sok emberrel volt már dolga, maga is foglalkozott lélekábrázolással és nagyszerű ösztöneivel fölismerte Jókai gazdag lelkét, zsenialitását. Nem bánja most már, hogy úgyszólván a tíz körmével ragadta el Jókait az anyja és Petőfi elől.
Róza most már azt is tudja, hogy Jókai hű férj lesz. Hiszen beszélt komáromi emberekkel, akik elmondták neki, hogy Jókay József mily boldogságban élt a kardos, vicispános Pulay Máriával.
Óh, de most mily messze estek a boldog házasélettől. Hajléktalan menekülők, bujdosók. Ezer kaland, ezer veszély, ezer aggodalom az útjuk. Sohase tudhatják, mennyire nyomult előre az orosz hadsereg, nem kerülnek-e orosz járőrök kezére, ami férjére nézve egyenlő volna a halállal.
És amitől rettegnek, valósággá válik.
Kozáktáborba vezeti őket a háború véletlene. Különös szerencsével vergődnek át az oroszokon anélkül, hogy hajukszála meggörbülne.
A halálosan szép, nagyszerű kaland, amely Jókai szineire vár, azonban észre téríti az asszonyt. Nem szabad együtt menekülniök, mert aki fut, annak nem szabad semmi terhet magával cipelnie. És a nagy zűrzavarban, életért való futásban, remegésben megint csak Laborfalvy Róza találja meg az egyetlen okos és célszerű megoldást. Van egy súgó ismerőse, akinek egy rokona lakik a Bükk-hegység legelrejtettebb zugában. Oda kell menekülnie Jókainak, amíg neve az akasztófával van eljegyezve. Róza talán később ki tudja járni a férje megkegyelmezését.
És Jókai egyedül menekül a Bükk-hegység felé.
(Folyt. köv.)