Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám
Huszonöt éve lehet - annál inkább több, mint kevesebb - egy beszélgetésnek, melynek során egy fiatalember azt találta kérdezni Fényes Adolftól, hogy nem dolgozik-e valami "kompozició"-n. A joviális és mindig türelmes Fényes Adolf csaknem ingerülten fakadt ki:
- Kompozició! A laikusok mindig kompoziciót emlegetnek. Hát azt hiszik, az én képeim nincsenek megkomponálva? Ahogyan alakjaimat elhelyezem rajta, az nem komponálás?
Akkoriban festette Fényes sokat emlegetett "szegényember"-eit, munkáslegényeit és asszonyait, megható anyáit, érzelmeiket tehetetlen mozdulattal kifejező szerelmes párjait - azt az évekre elhúzódott sorozatát, melynek a szegénység ábrázolása volt az anyaga és benne az ember kidolgozása a művészi célja. Bár mi programmszerű sem volt a művészetében, a szocialisták abban az időben a magukénak vallották Fényest, s ezzel is bővült a művész népszerűségének köre. Fényes azonkorszakbeli képeinek legjobbjai már rég a Szépművészeti Múzeumban függnek, nehány társukat pedig a mester Ernst-múzeumbeli gyüjteményes kiállításán láttuk viszont most hosszú idő múltán. Annak idején a kor esztétikai kritériumaival megmérve, az egyszerűség és igazság költői ábrázolásainak éreztük őket. Ma is azok. Igazak mozdulatukban és kifejezésükben, és megkomponáltak is annyiban, amennyiben azt az általuk megérzékülő tartalom megkövetelte: a többalakos képeken az alakoknak megkereste a művész azt az egymáshoz való térbeli viszonyát, melyben érzelmi tartalmuk legjobban kifejeződhetett.
A "kompozició" szó azonban abban az időben riasztó hatású volt. Az iskolától elszabadult, attól messzire elkerült művészeket az iskolára emlékeztette, az Akadémiára, amelyben témák megismétlésére idomították őket, a mozdulatábrázolásnak, az alakok csoportosításának bizonyos módjaira, olyan megoldásokra, melyekre a művészet régi nagymesterei találtak rá és melyeket azután az epigonok több száz év gépies utánzó és ismétlő gyakorlatával elközönségesítettek. A külföldi akadémiák "Komponier-classé"-inak kompoziciós sémáinál a véletlenszerűség, sőt a formátlanság is kívánatosabbnak tetszett a fiatal művészek tehetségeseinek. A naturalizmus hősi korszakában az ellentét hajtóerejénél fogva is szinte kompoziciótlanságra, sőt kompozicióellenességre törekedtek a művészek. Fényes sohasem tartozott a túlzók és önkényesek közé, de korának iránya azért őt is befolyásolta. S ha képein az alakoknak egymáshoz való belső viszonya a mozdulatban kifejezésre jut is, az alakoknak és a csoportoknak a kép egészéhez, a kerettől megszabott teréhez való viszonya legtöbbször véletlenszerű, néha önkényes, mindenképpen "megkomponálatlan".
Milyen érzéssel nézett volna körül a huszonöt év előtti Fényes önmagának 1918-iki kiállításán, az Ernst-múzeumban? Ép oly kevéssé ismert volna ott magára, mint művészetének régi tisztelői az új Fényesre. Hová lett a megfogható, a vaskos élet ábrázolója? Hová lett a szegényemberek életének, majd a szegény magyar tájéknak, a megfakult színű alföldi utcáknak festője; hová lett a Cézanne módjára szándékosan kompoziciótlan magyaros csöndéletek rusztikus ábrázolója? Az új Fényes álomfestő lett, regeszerű jelenetek, bibliai cselekmények, gyermekjátékokra emlékeztető városok és tájak ábrázolója.
A magyar művészet utolsó húsz esztendejében elégszer voltunk tanui annak, hogy megállapodott, sőt híres művészek hirtelen irányt változtattak, elhagyták azt, amiben már otthon voltak és olyannak keresésére adták magukat, ami a bizonytalanság felé vitte őket. De igazinak vélt természetéből egyikük sem vetkőzött ki olyan mértékben, mint Fényes Adolf. Aminek közepében ez a kiállítása mutatta - új törekvésének - az ellenkezője volt az annak, amit művészkora elejétől addig rendületlen hittel vallott. Addig a természetet olyannak igyekezett ábrázolni, amilyennek objektív valóságában mutatkozik. Ezután az álmodozásai közben alakult képeket törekedett kivetíteni a természetre, vagyis a természetet a maga elképzelése szerint alakítani. Ha addig a természetet valami olyan állapotában, létének olyan pillanatában kellett meg-meglepnie, amely különösen kifejezőnek, vagy festői értelemben érdekesnek tetszett neki, most az előre elképzelt képet igyekezett a természet anyagával, a természet forma- és színkészletével megtölteni és ezzel valószínűvé tenni.
Mi okozta ezt a végzetesnek látszó változást a művészetben? Más festőinket a kor irányának fordulása késztette megfordulásra. És megkönnyítette számukra ezt az elhatározást, hogy mintha a régi nyelven már nem lett volna eléggé jelentős mondanivalójuk. Vannak azután nyugtalan temperamentumok, melyeknek a változatosság életszükségletük. Fényes nagynyugalmú művészetében semmi sem árulta el a lappangó nyugtalanságot, amely pedig föltétele minden gyökeres változásnak. Ő maga azt szokta felelni a kérdezősködőknek, hogy elnyomott fantáziája kért szót, s ő engedett neki. Bizonyára így is volt, bár a komponáló fantáziát semmiféle korszellem sem szokta elnémítani azokban, akiknek természetük az álmodás. Puvis de Chavannes és Gustave Moreau (a példákat könnyű lenne megsokszorozni) a naturalizmus kellős közepén annak legzajosabb tombolása közben festették álmaikat, pedig mind a ketten abban az iskolában nevelkedtek, melyben a naturalizmus legkövetkezetesebb mesterei, - és a természet tanulmányozását tulajdonképpen sohasem hagyták abban.
Fényes Adolf új stílusának első próbái (Zsuzsánna, Ábrahám és az angyalok) 1913-ból valók. Az utóbbi kép bogárhátú, fehérfalú parasztházikót ábrázol kinn a pusztában, szegényes növényzetű gémeskutas tájon. A házikó kertecskéjét félköralakú kerítés foglalja be, annak ajtaja előtt áll a meghajtott fejű öreg Ábrahám és fogadja az Úr három angyalát. A biblia csodás története magyar paraszti környezetben, - a három angyal glédában, egyazon mozdulatban. Stilizált merevség és meseszerű közvetetlenség. Az ilyen föl nem oldott ellentét nem kelti az önkéntelenség hatását, hanem inkább az elhatározásét.
A háború éveiben is az ó-szövetség történeteit festegeti Fényes, de most inkább a harcias tárgyúakat. Akkoriban keletkezik az amálekiták ellen vívott ütközet két változata és egyéb csataképek. Sajátságosan felemás hatást keltettek ezek a festmények annak idején konstruáltságukkal (amely csupa tudatosság volt) és ugyanakkor elképzelésüknek naivságával. A festő- és rajzoló-szerszámokkal játszó gyermek szokta emberek viaskodását olyan módon elképzelni, mint ezeken a képein Fényes: olyan szimmetriásan elrendezni részeit és olyan egyforma mozdulatra beállítani alakjait. Ugyanakkor azonban a contrapposto törvényszerű alkalmazása a komponálás módjában s az alakoknak meg a tájéknak fölényes tudással való megfestése kizökkentette a nézőt az illuzióból. Minden arra vallott, hogy a művész erőszakosan akar valamit, ami nem egészen magától értetődő benne.
Amilyen megkonstruáltak voltak alakos kompoziciói, olyan összerakott hatásúak voltak tájai. Fényes, ki addig minden képét kinn a természetben és model előtt festette, ezeket a képeit tisztára emlékezetből szerkesztette össze. A szolnok-budapesti vasúti vonal tája szolgáltatta fantasztikus elképzeléseihez a motívumokat. El se hinné az, aki az alföldi tájék szóban forgó részének egyhangúságát ismeri. Fényes képzelete azonban a jelentéktelen motívumokat megnagyította, súlyt adott nekik és érdekességgel töltötte meg. Csak épen meggyőzővé nem tudta alakítani őket: túlságosan megérzett rajtok a rakosgató tudatosság munkája.
A tulajdonképpeni új és érték, amit ez a korszak Fényes művészetében jelent: színeinek fölfrissülése. Hosszú, csaknem színtelen periódus után színei kifényesedtek és csillogók lettek. Ami kevésbé megkonstruált képet festett ebben az időben Fényes - például a gyermekét tartó anyának a művész naturalistakorszakbeli felfogásától alig különböző kompozicióját -, az is felüdült a művész megújhodott szinességében, megható kifejezése derűsen meghatóvá lett s nem szomorúan megindító, mint volt régebben.
Bár öt, sőt hat esztendő lassú evoluciójának lassú eredménye volt az a képsorozat, melyet Fényes 1918-iki kiállításán bemutatott, új stílusa kialakításán továbbra is csüggedetlenül dolgozott. Jól érezte maga is, hogy még nem jutott el véle az önkéntelenség fokáig, mert túlságosan messzire eltávozott régi magától, attól a Fényestől, aki a természet közvetlen közelében nevelkedett és fejlődött. A következő évek során lassan és fokonként ismét a természet felé közeledett. Nem kész elképzeléseket erőltetett most már a természetre, hanem a természet egy-egy darabját igyekezett a maga művészlogikájának megfelelően elrendezni és a maga temperamentumának igazabb kifejezőjévé tenni. Újabb képein az emberi alak és általában a cselekvény másodsorba került: a tájék lett rajtok a fődolog s az alakok azzá, amit régebben "staffage"-nak neveztek. Az alakok naturalista-impresszionista megfestési módja így nem hatott stílus-zavarónak, mint régebbi, alakos kompozicióin. Magán a tájakon pedig megérzett, hogy megfestésük előtt és közben a művész szeme a természeten fölfrissült. A kompozició egyre kevésbé hatott összerakottnak s a színességhez megjött a tónus is, az ellentétek finom kiegyenlítője, a nagy egységesítő.
A mai Fényes már majd ott van, ahol a régi. Jórészt ugyanazokat a motívumokat festi: az alföldi tájat, melyet országút szel ketté, s a kis tanyára rábocsátkozó éjszakát, az Alföld egén tenger módjára hánykolódó felhőzetet. De ezek a motívumok mind megújhodtak az új Fényes előadásában. Egykori józan tárgyilagosságukat a szabad csapongásban erőre kapott és bátorrá lett képzelet új élettel telítette meg. A legegyszerűbb táji motívum is mozgalmassá és érdekessé lett. Az "Áldott nyár" című kép motívumát már a régi Fényes is megfestette. A régi s az új festményen is országút vonul a sík tájék közepén s jobbra-balra tőle apró házak gubbasztanak a síkon, távírópóznák meredeznek, keresztberakott kévék sárgulnak. Lapos tájék, alig harmadrészét tölti meg a képnek. a többi a végtelen levegőég. De a régi motívum új feldolgozásán csupa szín minden, bátor és csillogó színesség, s a mindenre ráboruló ég szürkés komorságában is csupa színerő.
A mai Fényes Adolf igenis komponáló festő. A természet alázatos tisztelője, de öntudatos alakítója is. Nem fogadja el olyannak, amilyennek mutatkozik, hanem a maga belátása szerint változtat rajta. Ez a komponálás. És színeit is kormányozza: hangosabbá, vagy tompábban szólóvá teszi őket, aszerint, ahogy az érzése és a belátása sugallja. Ez is komponálás. Sokkal függetlenebb mintaképétől, a természettől, mint volt hajdan, amikor csak úgy tudta festeni, ha eléje állt és minden változásához alkalmazkodott. Ezért olyan egyéni ízűek, olyan eredeti hatásúak, annyira senki más műveihez nem hasonlítók Fényes Adolf legújabb festményei. A régebbi Fényeséi nem ilyenek voltak. A régi Fényes is kitünő művész volt, de amit alkotott, elveszett volna korának termésében. Amit mostanában alkot, az kimagaslik belőle.