Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Azok a szép napok, amelyeket Komáromi János regényében emleget, a háború utolsó éveit jelentik. Oly szépek voltak-e valóban? Komáromi azt feleli rá: nem. S ahogy ez a tagadó válasz regénynek indul: a débacle első földlökéseinek megdöbbentően igaz krónikája lehetne.
A kör, amit a regény befog, elég kicsi. A cs. és kir. Bécsből csak a kis Georg Koch-Platz fér bele, ahol a közös hadügyminisztérium sajtóirodája mellett egy gyanus-furcsa hetilapocska, a monarchia tizenhárom néptörzsének nyelvén szerkesztett
Egy fiatalember kísért például végig a köteten. Nincs pénze. Nem is tud szerezni. Lassanként cik-cakban járhat már csak az utcán, annyira szorongatják mindenfelől a hitelezői. S ő egyre soványodik, egyre fogy. Az arca mind hamuszürkébb. S nincs, nincs segítség. Mind kínosabban tengődik. Egyszerre csak megbetegszik. S végül éhenhal. Le kell még egyszer írni: éhenhal. Mert szörnyű ez a vég. Nem is tudjuk, nem is akarjuk eleinte elhinni. Megvallom, az utolsó pillanatig a murgeri romantika felszabadító pénzeslevélhordóját vártam. De az életben úgy látszik nincs happy end.
Azután - egy gyerekasszony. Férj nélkül, támasz nélkül, segítség, pénz, minden nélkül. Egyedül a nagyvárosban. Kissé könnyelmű is. Hamarosan eladogatja mindenét. S amikor már nincs más, eladja sajátmagát is. Részletekben. Mind apróbb részletekben. Mindennapi történet. Nincs is benne semmi rendkívüli. S mégis, amikor ily közelről látjuk, szinte szembetalálkozunk vele, nem lehet oly hamar félrefordítani a fejet, hogy meg ne döbbenjünk.
Néhány oldalon egy tüdőbajos tiszt haldoklása. A legszebb katonai dísztemetés holnapjával. De egyelőre még az albérleti szoba fojtogató elhagyottságában.
S kitünő zsánerfigurák. Egy caesaromániás kapitány. A leggyávább a Kriegsministérium háromezer fölmentett frontlógósa közül. Vérszomjas vadállat. Aki Bécs legközepén, a gránátvető osztag teljes felszerelésében, haditerületnek minősített szerkesztőségi szobáiban, derékszíján töltényekkel, íróasztalán srapnellekkel - ujságot szerkeszt. A
Egy dragonyosfőhadnagy. A dementia praecox összes tüneteivel. Szinte beleveszve a nyálcsorrantó aktfényképek s egyéb színházi magazinok kazlába. De félpercenként felugrik s ijedt kiáltással a fejéhez kap. Egy távoli szobában megszólalt az írógép. «Megőrülök!» Az írógép hangja a gépfegyver kattogását juttatja az eszébe. S mindazt, ami ezzel jár. A háborút, a frontot. Amelytől még Bécs sincs elég messze.
Azután egy szabadsághős-féle. Ezúttal nem lengyel, hanem rutén. Házasságszédelgési esetek minden piszkosságában s hősi harcaiban. A végső győzelemig.
És a többiek. Vaskos fényképalbumot betöltő sereg még. Akiket Komáromi nagysietve összejegyzett a noteszébe.
De csak oda.
Mert a regényben minden igyekezete arra irányul már, hogy ezt az acélmagot mennél puhábbra főzze, kényszeredetten körülviccelje, sikeresen elleplezze.
Lehangoló, mennyire nem vállalja ezeket az alakokat igaz teljességükben.
Mihelyst valami emberi dokumentumban, amelyekkel pedig gazdag a regény, mélyebben a valóság arcába pillanthatnánk, rögtön lesüti a szemét, elejti a szót, megzavarodik. Túlságosan sokat időzik a szentimentális helyzeteknél is. A mindennapok mélységeit óvatosan elkerüli, nehogy véletlenül is beléjükszédüljön, a gogoli szatirát pedig Mikszáth aprópénzére váltja. Ami azt jelenti: a tisztiszolga sárosi és így beszél:
- Zisten meghozsta drága zönkintezs úr! Csakhogy gyötte meg...